Az újságírói hivatás túlmisztifikálása nélkül is egyetérthetünk abban, hogy a szakma gyakorlóinak kezében – ideális esetben – komoly fegyver van: a szavak ereje. Ezzel a szupererővel felelősségteljesen bánni erőfeszítéseket igényel. Ilyen erőfeszítés például az újságíró folyamatos önképzése, amihez nemrégiben az Artemisszió Alapítvány nyújtott lehetőséget azon fiatalok számára, akik szeretnék szavaik erejét a társadalmi problémák kezelésére használni.
Az Érzékeny témák-sérülékeny csoportok online szakmai érzékenyítő workshop-sorozat február 10. és 24. között zajlott le. A három alkalom során három olyan csoporttal ismerkedtek meg a résztvevők, melyek reprezentálása a médiában sokszor vitatott.
Az ELTE Média Facebook és weboldalán is felhívták a figyelmet a programsorozatra, így több médiás hallgató is élt a lehetőséggel. A vitaszínház eszközeit használó workshop az egyre demotiválóbb online felületek ellenére is elérte a célját. Elindított valamiféle diskurzust, közös és egyéni gondolkodást egyaránt szervezők és résztvevők között. Minden jelenlévő profitált az alkalmakból, én pedig szívesen mesélem el, elsőéves médiás hallgatóként milyen gondolatokat viszek tovább magammal a találkozásokról.
Bethlenfalvy Ádám, színházi nevelési szakember volt a segítségünkre abban, hogy megteremtsünk az éterben egy olyan nyitott, elfogadó és biztonságos közeget, ahol bátran beszélgethettünk bevándorló és menekült emberekről, roma származású emberekről, valamint az LMBTQ közösséget alkotó emberekről. Csak azért nem szégyellem a szóismétlésemet, mert ez az egyik legfontosabb dolog, amit megtanultam Ádámtól, az érintett csoportok képviselőitől-akikkel szintén lehetőségünk nyílt beszélgetni, illetve Balkányi Nóra újságírótól. Hogy a szóhasználat, a kontextus megteremtése kulcsfontosságú, amikor érzékeny csoportok tagjairól, tagjaival szeretnénk kommunikálni. A rengeteg összekevert (migráns vs. menekülő ember), az empátiát a végletekig mellőző kifejezések („csöves” vs. hajléktalan ember) használata nem csak emberi, újságírói mivoltunkról árulkodik. Ennél is fontosabb, hogy az érintettekben maradandó lelki sebeket hagyhatunk, vagy éppen megakadályozhatja, hogy beteljesítsük szakmai céljainkat és érdemben megszólaltathassuk azokat, akiknek hangot adni a mi feladatunk.
Az etikus újságírás alapelveinek elsajátítása közben pótoltam egy másik hiányosságomat is, megismertem a vitaszínház eszközeit. Rövid jeleneteket láthattunk a szervezők és az érintett csoportok tagjainak előadásában, melyek szereplői akár mi is lehettünk volna: szerkesztőségi tagok, interjúztató újságírók. Ezeken a jeleneteken keresztül, rájuk reflektálva figyelhettük és tanulhattuk meg, milyen komoly problémákhoz vezethet egy interjú során, ha egy újságíró nem megfelelően felkészült. Vagy ha éppen pontosan tudja előre, mit szeretne hallani az alanyától, ezért elképzelései alapján irányítja az interjút, nem pedig a másik félre reagálva.
Az alkalmak során sokunkat érintettek érzelmileg mélyebben a látott jelenetek, amivel kapcsolatban fontos ellentétet tisztáztunk. Nem attól lesz egy újságíró jó a szakmájában, ha szimpatizál az általa bemutatott személlyel vagy csoporttal. Sokkal inkább, ha empatikusan közelít az alanyához, témájához.
Noha egy-egy alkalom esetében épphogy csak érinteni tudtuk a bevándorló/roma/LMBTQ emberek összetett helyzetét, olyan alapvető szakmai és emberi értékekkel gazdagodtunk, melyek hosszú távon meghatározóak lehetnek életünkben. Az említett sérülékeny csoportok napjainkban sokszor kerülnek a média kereszttüzébe. Nemcsak újságíróként, de felelős, médiát fogyasztó állampolgárként is feladatunk tájékozottan, megfelelő nyitottsággal, elfogadással gondolkozni minden emberről. Ha ebben iránymutatásra volna szükségünk, a járvány okozta lehetőségeknek (néha elfelejtjük, hogy ilyenek is vannak) köszönhetően szerencsére széles, távolságokat áthidaló online programkínálat áll rendelkezésünkre.
Szöveg: Szilágyi Anna. Nyitókép: Pexels.