Egyetemünk oktatójával, a Balkon kortárs művészeti folyóirat szerkesztőjével, a Fiatal Írók Szövetségének tagjával, az angol és magyar nyelven is tanító, idén Baumgarten-emlékjutalomban részesült Hermann Veronikával beszélgettünk.
Mindig is tudta, hogy egyszer majd egyetemen szeretne tanítani, kutatni?
Nem, nem tudtam. Az akadémiai, kutatói, felsőoktatási karrier nem tipikusan az a szakma, amit az ember az óvodában mond, hogy ez leszek, ha nagy leszek. Ez inkább az egyetemi évek alatt alakul ki az emberben. Talál egy témát vagy tárgyat, amiben érzi, hogy el tudna mélyedni hosszútávon, van affinitása a kutatáshoz. Hozzá kell tenni, hogy általában a kutatói pálya nem feltétlenül látványos, abban az értelemben, hogy nagyon sokat kell dolgozni valamin azért, hogy egy kicsi eredménye legyen. Az ember nem jelentet meg évente könyveket vagy publikál hetente tudományos folyóiratokban. Ez sok lemondással járó dolog, cserébe kevés a látványos siker és nem jó a fizetés, ami nem feltétlenül egy mesterhármas. Viszont ha az ember ráérez annak a szépségére, hogy mit jelent elmélyülni egy dologban, megélni azt, hogy egy jó ötletből jó kutatás lesz és a végére összeáll a kirakós játék, akkor az igazán fantasztikus érzés, aha-élmény tud lenni. Én az órákon is nagyon szeretem a puzzle metaforát, számomra egy jó óra is olyan, hogy telnek a hetek a félévben és valahogy a vége felé összeáll egésszé, miközben minden rész külön értelmet kap. Magyarországon borzalmas állapotban van a társadalomtudományok anyagi és társadalmi megbecsültsége, tehát én már ritkán javaslom bárkinek is, hogy válassza ezt az utat, de nyilván mindig vannak olyan emberek, akik elég elszántak és tehetségesek lesznek ehhez. Én az egyetem alatt jöttem rá, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Onnantól már nem volt kérdés, hogy mindent meg fogok ezért tenni. Elsősorban irodalmár vagyok, interdiszciplináris és összehasonlító irodalomtudománnyal foglalkozom, a doktori disszertációmat is irodalmi témából írtam és a kutatásaim jelentős része is az irodalomhoz kapcsolódik.
Ha már irodalom: idén Baumgarten-emlékjutalomban részesült. Hogyan élte ezt meg?
Nagyon meglepődtem és nagyon megtisztelve éreztem magam, amikor meghallottam a kuratórium döntését, hogy idén én leszek az egyik díjazott. Örültem, de számomra minden elismerésnél többet jelent, hogy ilyen névsorban szerepelhetek, általam tisztelt, csodált és kedvelt szerzőkkel, kollégákkal együtt.
Miért jött létre a Baumgarten-emlékdíj?
A Baumgarten-díj nagy múltú elismerés volt, ami aztán egy időre megszűnt, és tulajdonképpen az új Baumgarten-emlékdíjat azért is hívták életre, hogy az állami díjak végtelen átpolitizáltságától egy kicsit megtisztítsák a díjazás folyamatát, eszméjét. Tavaly adták át először. Közösségi finanszírozású, amit egy kuratórium ítél oda minden évben. Itt is van több lépcsőfok, ami átláthatóvá teszi a dolgot. Van a Baumgarten-emlékdíj is, ami nagy, kiteljesedett életműveket, szépírókat díjaz és van a jutalom, ami fiatal és középgenerációs alkotókat ismer el.
Az emlékjutalmat egy adott műért osztják ki?
Ha jól gondolom, a jutalmat általában olyanoknak ítélik meg, akik éppen valami miatt figyelemreméltóak. Valószínűleg az is benne van a mostani elismerésben, hogy tavaly jelent meg az Erdélyi Múzeum Egyesületnél az első könyvem Helyettem a nyelv. Identitáspolitikák az irodalomban címmel.
Mit gondol, mi az oka, hogy lassan már hagyománnyá válik az ELTE Média és Kommunikáció Tanszék, valamint a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék közös konferenciasorozatának megrendezése?
Szerintem a legfontosabb oka, hogy van rá igény, ahogy mondani szokás. Amikor kitaláltuk ezt a konferenciasorozatot, akkor még nem voltunk benne biztosak, hogy tényleg sorozattá válik.
Mesélne a kezdetekről?
2018 nyarán találkoztunk Hamp Gáborral és Bárány Tiborral egy kávézó teraszán, hogy beszélgessünk erről. Az előző félévben a BME-n is tartottam egy órát, ezalatt kiderült, hogy szakmailag és emberileg is jól megértjük egymást. Tudtuk, hogy szeretnénk csinálni valamit együtt, végül így hárman kezdtük el kigondolni, hogy mi is legyen az. Mindenképpen akartunk találni egy struktúrát, ami alá be tudunk rakni egy csomó olyan dolgot, amik egy adott időszakban rendkívül aktuálisak, vagy minket személyesen nagyon érdekelnek, vagy valami miatt relevánsak. Így lett a sorozat címe Kultúra a digitális forradalom korában, 2019-ben volt az első konferencia, azóta pedig Tófalvy Tamás és Gács Anna is csatlakoztak a szervezőcsapathoz.
Milyen témákat érintettek a korábbi konferenciák?
Az első téma a kánonok változása volt, tehát, hogy a művészeti és politikai kánonok fogalmai hogyan változnak meg a mediális környezet változások, az új médiumok, új kommunikációs modellek és formák miatt. A tavalyi kicsit történetibb jellegű konferencia volt, a magyar internet történeteiről szólt. Szándékosan szerepelt többes szám a címben, hiszen általában az ilyen történeteket csak plurálisan lehet elmesélni. Ugyanúgy, ahogyan a legutóbbi átfogó magyar irodalomtörténetnek is az a címe, hogy a Magyar irodalom történetei. Ebből is látszik, hogy az irodalomtörténet sem homogén dolog.
Hogyan alakult az idei tematika?
Mindenképp el akartuk kerülni, hogy a szó szoros értelmében koronavírusos témájával foglalkozzunk, egyrészt mert mindenkinek már épp a könyökén jön ki, másrészt azt is gondoltuk, hogy ennél „hiúbbak” vagyunk, nem szeretnénk ilyen olcsón megúszni az idei konferencia tematikáját. Így lett végül Tudástermelők, kapuőrök és véleményvezérek a konkrét cím, ami nem elsősorban a vírushoz kapcsolódik, hanem ahhoz, hogy mit jelent ebben a fokozottan digitális világban és életben a laikus tudás és a szakértői tudás. Tehát nem elsősorban arra kerestük a választ, hogy mondjuk „Ki az influencer?” vagy „Miért lesz valaki sikeres influencer?”, mert az is elég olcsó lett volna. Ehelyett kifejezetten olyan előadásokat vártunk – és szerencsére kaptunk – amik azzal foglalkoznak, hogy a társadalmi és médiakörnyezet hogyan reagálnak egymásra, illetve, hogy a tudás korábbi fogalmait és szerkezetét hogy változtatta meg az internet és a digitális technológia diszperzív hatása, az új típusú környezet. Emellett szóba kerültek még a szakértőség, a tudásdemokratizálódás, tudásátadás, tudástermelés különböző bevett és kevésbé bevett, vagy ismert és kevésbé ismert módozatai is.
Milyen előadásokat hallgathattak meg idén az érdeklődők?
Voltak olyan plenáris, tehát hosszabb felkérésre készült előadások, amik általánosabb, ontologikusabb problémákat vetettek fel például, hogy ki termeli a tudást, mit jelent a szakértői státusz, mit jelent a kommunikációs forradalom. A szekciókban elhangzó előadások pedig nagyon sokszor esettanulmány jellegűek voltak, különböző konkrét példákon mutatták be az előadóink azt, hogy mennyire durván változik körülöttünk a tudás, a művészeti gyakorlat, a mediális gyakorlat, a szakértői és a laikus státusz viszonya. Igazán inspiráló két nap volt.
Online zajlott a konferencia?
Igen, sajnos idén nem lehetett élőben találkozni, így Teamsen valósult meg az esemény. Az előző két évben a BME-n került megrendezésre és mindig iszonyúan jól sikerült. Nyilván utána együtt vacsoráztunk és beszélgettünk. Teljesen más, hogyha ott ül az ember egy teremben a kollégákkal, aztán a szünetekben kávézik és beszélget, minthogy otthonról kövesse az eseményeket. Viszont azt kell, hogy mondjam, hogy még így is nagyon jól működött a dolog, így is meg voltunk elégedve a tematikával és a szervezéssel. A szünetekben is bekapcsolva hagytuk a Teamst, egészen spontán beszélgetések alakultak így ki, annak ellenére, hogy nyilván már mindenkinek tele van a hócipője a digitális programokkal. Voltak tervek, hogy esetleg hibrid módon rendezzük meg az eseményt, de a harmadik hullám számait elnézve az volt az egyetlen felelős lépés, hogy az egészet teljesen az online térbe helyezzük. Természetesen nagyon reméljük, hogy lesz negyedik konferencia és az már ismét valamelyik egyetemünkön lesz.
Hogyan áll össze az előadók névsora?
Nagyon figyelünk arra, hogy ne urambátyám, nepotista konferencia legyen, hogy meghívom a haveromat meg a volt csoporttársamat, meg a haverom is a haverját. Van egy tudományos tanácsadó bizottság, amiben a társadalomtudományos részdiszciplínák kiváló képviselői vannak egyetemekről, múzeumokból, kutatóintézetekből. Ők bírálják az absztraktokat, amiket egy anonimizált felületre kell előzőleg feltölteni. Eddig szerencsére mindig sok absztrakt érkezett. A bírálók pontozzák őket, illetve szöveges értékelést is adnak. Minden absztrakttal legalább két bizottsági tag foglalkozik, ha nagyon nagy a pontszámkülönbség, akkor még egy harmadik is. Nagyon fontos, hogy transzparens legyen a jelentkezés és az elbírálás rendszere, emiatt pedig mindig nagyon izgalmas program jött össze. Egy szervező nem gondolhat mindenkire, ezzel a rendszerrel a sértődést is ki tudjuk küszöbölni.
Mi jelentette a legnagyobb nehézséget a szervezésben?
Speciális nehézség nem volt, legfeljebb az, hogy igyekeztünk nem állandóan a járványra figyelni. A kávékapszula-vásárlás, a kávégép szállítása, pogácsarendelés és az ezekhez hasonló feladatok, amiket mindenki megcsinál, de senki nem annyira szívesen, most kimaradtak. Viszont most rájöttem, hogy a legnagyobb örömmel fogom az összes praktikus dolgot intézni, csak jöjjenek a kollégák és találkozzunk személyesen.
Az interjút Tárkányi L. Flóra készítette. Nyitókép: Lichnovszky Sophie.