Müllner András, az ELTE Média oktatója aktívan vesz részt a Romakép Műhely dokumentumfilm programjában, és a Minor Média/Kultúra Kutatóközpont munkájában. Mind az oktatásban, mind a társadalmi kérdésekben a párbeszéd, valamint a nyitottság fontosságát hirdeti, ennek a gondolatnak pedig egyértelműen hiteles képviselője: ugyanolyan őszintén mesél nehézségekről és konfliktusokról, mint sikerekről, beszél a gyerekkori frusztrációiról, a történelemről, a háborúról Ukrajnában, montázsról, hagyományokról, a lebontásukról. Lelkesen mutogatja a diákokkal egyik kurzusán készített, színes, kaotikus kollázsokat.
Mi ösztökélte arra, hogy kisebbségekkel foglalkozzon? Bármilyen fordulópontot fel tudna idézni az életéből, ami miatt úgy döntött, hogy ezzel fog foglalkozni, vagy bármilyen olyan inspirációt, ami elindította ezen az úton?
Hogyha konkrét időpontot kell mondanom, akkor elsősorban az lenne, amikor 2007-ben a Szegedi Egyetemről átjöttem az ELTE-re. Akkor szembesültem vele, hogy A reprezentáció politikája című kurzusra előállított anyagom, ami egy eléggé elméleti anyag volt – köszönhetően annak, hogy én irodalomelmélettel foglalkoztam még a Szegedi Egyetemen – egy kicsit aktualizálásra szorul. Merthogy nem feltétlenül volt érthető, mit akarok mondani, és rájöttem, hogy a reprezentáció politikája pont alkalmas arra, hogy sokkal megfoghatóbb, politikus témákkal foglalkozzunk, ami egyértelműen a magyarországi, bármilyen típusú, kisebbségnek a helyzete.
Ekkor kezdtem el összeállítani olyan óraanyagot, amelyben a magyarországi roma közösségek, vagy nők – tehát társadalmi nemi szempontból kisebbségek –, vagy LMBTQ+ közösségek reprezentációjáról van szó. A másik válaszom egy kicsit régebbre nyúlik vissza. Amikor egyetemista lettem 1988-ban, akkor volt a rendszerváltás, és egy csomó olyan dolog tört felszínre, amivel korábban – gimnazistaként, kamaszként – nem nagyon szembesültem. Ahogy az egyetemi éveim elkezdődtek, úgy tört be tulajdonképpen – vagy nem is betört, hanem feltört – az a történelmi valóság, ami addig a szavak szintjén, tananyag szintjén létezett csak számomra. A magyarországi szélsőjobboldal hatalom közelébe kerülésével, úgy tűnt, hogy olyan frusztrációk működnek, amik kifejezetten kapcsolatban vannak például a hazai zsidó vagy cigány közösségekkel. A többség frusztrációjáról beszélek, ami nekem teljesen új volt.
Az egyetemen találkoztam először az antiszemitizmussal, mint társadalmi kérdéssel, vagy a cigányellenességgel, a rasszizmussal, meg a homofóbiával és az összes többi dologgal, amely a többség frusztrációjából ered.
Iszonyú sokat beszélgettünk akkor ezekről a dolgokról. Az ELTE pedig ahhoz segített hozzá, hogy itt konkrétan olyan órákat kellett tartanom a hallgatóknak, ahol a reprezentáció politikáján keresztül tudtam megmutatni, hogy a kisebbségek miképpen vannak jelen a magyarországi médiában.
Eszembe jutott, hogy az egyik órán off-record elmondta, hogy csúfolták a neve miatt, amikor még iskolás volt, és a személyes életében így játszott szerepet ez a csoporthoz tartozásból adódó frusztráció. Tudna esetleg egy kicsit beszélni erről az oldaláról a motivációjának?
Ez mélyen a Kádár-kor pokoli bugyraiba vezet vissza. Nagyon örülök egyébként, hogy ezt most felhoztad, mert ez a régi emlékem nem jutott eszembe. Tehát a rendszerváltás helyett még mélyebbre mehetünk a történelemben, és a saját egyéni fejlődéstörténettel is kapcsolata van ennek a dolognak. Ugye a rendszerváltás előtt, a szocializmusban, olyan populáris-kulturális termékeket forgalmaztak a televízión keresztül, amik egyértelműen az ifjúság ideológiai nevelését szolgálták és az internacionalizmus jegyében készültek el. Természetes, hogy a szovjet hadseregnek a német fasisztákon aratott győzelme volt az egyik elsőszámú ilyen téma a TV-ben, ahol partizánok hősiesen harcoltak a német fasiszták és nácik ellen. Nyilvánvalóan tök sokszor előfordult a Müllner név, mert ez egy elterjedt név a német társadalomban, a náci hadseregben is egy csomó Müllner volt, és lehetett hallani egy csomó sorozatban, például a Négy páncélos és a kutyában, A tavasz 17 pillanatában és számos hasonlót tudnék mondani, amire én meghatározóként gondolok vissza. Mindannyian szovjet partizánok akartunk lenni. Így működik a populáris tartalomfogyasztás, akkor is működött; amikor megnéztük a filmet akkor mentünk és újrajátszottuk.
Többször fordult elő az, hogy csúfoltak a nevem miatt, hogy akkor legyek én a náci tiszt. Ez egy nyolcéves gyereknek elég traumatikus, mert az a rossz oldal.
Tulajdonképpen ebben benne van a saját frusztrációm, ami a német gyökereimmel kapcsolatos, tekintettel arra, hogy a német név magában hordozza mindazt, ami a 20. században a legnagyobb bűn. A nagymamám leányiskolába járt és németül tanult, az apámnak német nevelőnője volt a 30-as években, anyanyelvi szinten beszélt németül és a nagyanyám próbált engem is tanítani. Többnyire ennek a frusztrációnak volt köszönhető, hogy kiskoromban nagyon-nagyon jól indultam a nyelvtanulással, aztán volt egy pont, nem tudom azonosítani, hogy mikor, talán öt-nyolc éves koromban, amikor mereven elutasítottam ezt a kultúrát és nem voltam hajlandó tovább tanulni, családi körben legalábbis, de később próbálkoztam vele. Ez is azt mutatja, hogy mennyire erősen rányomja a bélyegét az egyéni fejlődéstörténetre a történelem.
Én is egy kisebbséghez sorolódtam, magyarországi német kisebbséghez, még akkor is, ha az identitásom nem volt német egyáltalán, és a családom identitása se volt német a nyelven kívül, meg a Németországból, Ausztriából levelező rokonokon kívül. Mégis, az identitásomat meghatározta ez a represszió, ami kívülről érkezett, a barátaim, vagy az utcabeli gyerekek részéről. Úgyhogy ez a mélyebb sztori, vagy a messzebbi sztori ezzel az egésszel kapcsolatban.
Mondta, hogy az ELTE-re kerülésével vált a kisebbségekkel való foglalkozás igazán hangsúlyossá az életében, és azt hiszem, hogy a Romakép Műhely ennek a legfőbb színtere az egyetemünkön. Tudna egy kicsit mesélni a kezdetekről?
A reprezentáció politikája órámon kívül valóban a Romakép Műhely az, ahol a kisebbségek leginkább előtérbe kerülnek, elsősorban a magyarországi roma közösségnek az ábrázolásával, médiaképével, reprezentációjával foglalkozunk. Ezt a filmklubot egy akkor PhD hallgató, ma már egyetemi oktató, kollégám Pócsik Andrea alapította. Egy CEU-s támogatással kurzust fejlesztett és létrehozta mozgóképekből és elméleti szakirodalomból ezt a programot. Az elején ebbe csak bekapcsolódtam és a második évtől kezdve elkezdtem folyamatosan járni.
Mint beszélgetőpartner vett részt?
Mint látogató, inkább azt mondanám. Először csak a külső közönség tagjaként kapcsolódtam be, és 2013 volt az az év, amikor Andival közösen kezdtük el szervezni. Ami a Romakép Műhelyben a legfontosabb, hogy próbáltuk mindig úgy csinálni, hogy minél demokratikusabb legyen. Ő is a kezdetektől, és én is, mikor már egyedül vittem tovább 2016-tól, mert ő elment egy másik egyetemre. Az elején még ő moderálta a beszélgetéseket, de később már a hallgatók lettek a moderátorok és ez azóta is így van. Aztán hallgatói dolgozatokat publikálunk, meg mindenféle más módon megpróbáljuk bevonni a hallgatókat, és olyan társadalmi kérdéseket beszélünk meg, amik nem csak a romákra vonatkoznak, hanem a nem romákra is, valamint a két csoport együttélésére. Leghitelesebben pedig úgy lehet ezekről a kérdésekről beszélni, hogyha olyan embereket hívunk meg, akik valamilyen módon érintettek.
Igen ezt én is tapasztaltam. Említette, hogy már egyedül találja ki a programot, hogy milyen filmek legyenek, kik legyenek a beszélgetőpartnerek. Mi a folyamata ennek, hogy alakul ki egy ilyen féléves program?
Sokáig tematikus évadokat igyekeztem csinálni, de aztán arra jutottam, hogy hiába próbáltam egy vezérszót, vagy egy címet adni, mindig nagyon széttartó volt a program és nagyon sokfélét csináltunk, ezért nem is akarok már egy címet adni nekik. Viszont próbáltam az utóbbi időben arra figyelni, hogy a nagyon izgalmas programokból legyen folytatás. Például 2021 tavaszán volt A független média romaképe, ami egy nagy vitán alapult, roma aktivisták és a Telex között egy anyag kapcsán bontakozott ki. Akkor összehívtuk őket, de voltak más résztvevők is, és beszéltünk arról, hogy lehetne ezt megbeszélni. Egy továbblépési szándék volt benne és kevésbé a kritikára fókuszált. Idén is megszerveztük A független média romaképét, és ezen kívül az idei programban van kettő workshop, például a Cinezine című kötethez kapcsolódott egy workshop, amit 2020-ban a Romakép Műhely tízéves évfordulójára állítottunk össze. Egykori résztvevők javaslatai alapján tettünk bele beszélgetéseket és filmrészleteket. Ez a Cinezine-workshop azért volt jó, mert megismerkedtek a hallgatók a fanzine-nek, a Do It Yourself (rövidítve DIY) kiadványoknak a készítésével. Saját kollázsokat készítettek, készült nyolc nagy tábla, ami az idei két programot vette célba. Az egyik egy LMBTQ+ program colt, amely kapcsolódott egy kiállításhoz. A dokumentumfilmen, amit ott vetítettünk (Kicsifény visszatér) egy svéd, roma, traveller előadóművész srác a saját családjában történt coming out-járól beszél, a saját romaságáról és melegségéről. A hallgatók, akik ezt végignézték, és részt vettek a beszélgetésben, később kollázs formában feldolgozták az egészet.
A Cinezine-nek és a Minor Média oldalának ez az összetartó kollázsos dizájnja honnan ered?
A kollázsnak, bár képzőművészeti terminus, van köze a montázshoz. A törés, a szakítás, a képek közti hirtelen váltás a definitív sajátossága. És ezt a nagyon kreatív dizájnt Thury Lili hozta be és minket is próbált megtanítani arra, hogyan tudunk bátran hozzányúlni különböző dokumentumokhoz. Itt minden a tépés, a furcsa alakítás, a különböző anyagoknak az egymáshoz való rendelése, és ahogy szokták mondani a nagy teoretikusai a montázsnak és a kollázsnak is, az alapanyagok ahogy egymásnak szorulnak, préselődnek tulajdonképpen egy új jelentés képződik. Az embert folyamatosan gondolkodásra készteti, hogy mit akarnak ezek az egymáshoz préselések létrehozni. A montázs, mint filmi terminus is fontos fogalma a Romakép Műhelynek, hiszen a romákról alkotott képek montázsokon keresztül jönnek létre. Mondok egy nagyon egyszerű példát:
szegénységről van szó egy médiaanyagban és mezítlábas roma gyerekeket raknak illusztrációnak – ez egy montázs. A hang mellé járul egy kép és a többség számára a legtermészetesebb, hogy a romákat rendelik a szegénység mellé, holott tudjuk, hogy bár felülreprezentáltak a romák ebből a szempontból, mégis sokkal többen a nem romák közül is részesei ennek az állapotnak.
Ha a szegénységet megpróbálják reprezentálni, akkor annak mindig színe van, mindig etnicizálják a szegénységet, és azt próbáljuk megérteni, hogyan lehet ezt másképp csinálni, hogy ne égjen rá a romákra például ez a negatív kép. És ha valahogy dekonstruáljuk például ezt a megszokott montázst, hogy van egy narráció a szegénységről, és ahhoz mindig romákat rendelünk, akkor ezt le kell bontani és egy új montázst létrehozni.
Ez a dekonstruálás egyébként nagyon jól megy ezekhez a kis plakátokhoz. Összhangban van a téma és a vizualitás. Általánosságban a Romakép Műhelyhez is közel áll ez a gondolkodásmód. El tudna mesélni egy olyan romaképes élményét, ami leginkább kihívással teli volt, vagy legélesebben jelent meg valamilyen konfliktus?
Nagyon sok konfliktusos beszélgetés volt, amikor a vendégek, vagy a közönség között kialakult egy feszült helyzet, és ezt vagy tudtuk kezelni, vagy nem. Az egyik, amikor Gáspár Győzőt hívtuk meg, és a Győzike Show-tól kezdve mindenből vetítettünk, nagyon heterogén anyag volt, ő pedig egy igazi stand-up előadóként megjelent ott és lemosott mindenkit a színpadról. Győzike felé egy olyan kérdés jött a közönség egyik tagjától, hogy nincs-e lelkiismeretfurdalása attól, hogy a magyarországi romákat ilyen infantilizáló módon sűríti, reprezentálja az ő saját idióta alakjában, ahogy ő Győzikeként megjelenik. Erre egy nagyon erős, láthatóan végiggondolt válasz érkezett, amit nem ott gondolt végig, hanem már régen, hogy ő Gáspár Győző az egyik oldalon, a civil, és van Győzike, aki egy kitalált figura. Ő senkit nem reprezentál, ő senkit nem akar bohócnak beállítani, ő maga a bohóc abban a műsorban, ő nem is megy be a parlamentbe, hogy képviseljen embereket, ő nem képvisel senkit, ő önmagát képviseli. Ez egy tudatos válasz volt, és nem volt hajlandó azt elfogadni, hogy ő általában a cigányságot jelenti a magyar többségi nézőnek a szemében. Az durva volt, ami ott zajlott, fel is állt Győzike és tényleg levágott egy olyan monológot, hogy senki nem kapott levegőt utána.
Ez egy érdekes és gyakran felbukkanó kérdés, hogy a művészi szabadsággal meg a médiaszabadsággal hogyan ütközik, vagy hogy van összefüggésben a társadalmi felelősségvállalás. Erről nekem eszembe jutott most az orosz-ukrán helyzet, amikor mindenki kamerát ragad azzal a szándékkal, hogy segítsen, de van olyan, hogy akár ártunk is aközben, hogy a legjobbat akarjuk. Most ezeknek a tükrében, amikről beszéltünk, tudna-e olyan tanácsot, vagy gondolatot mondani, amit fontosnak gondol az aktuális helyzetben a tartalomgyártással, fogyasztással kapcsolatban?
Képeket csinálni felindulásból: ezt mindenki folyamatosan műveli, tehát nem csak azok, akik tudósítanak a helyszínekről. Általánosan tudom elmondani azt, hogy folyamatosan tudósítanak emberek, akik érintettek, arról, hogy mi történik körülöttük. Fotóznak, videóznak, bizonyítékokként próbálnak anyagot előállítani és ez nélkülözhetetlen. Nemcsak ahhoz, hogy most értesüljünk, hanem például ha Mariupolról beszélünk, vagy Bucsáról, ahol most háromszáznál tart a megkínzott, megkötözött, kivégzett embereknek a száma, ahhoz, hogy később népirtásként lehessen erről beszélni. Ahhoz, hogy etikai szempontból mire kell figyelni, elsősorban médiahasználóként tudok hozzászólni, de nyilván médiakészítőként is lehet annyiról beszélni, hogy a képek gyártása az mindig maximális tiszteletben tartással kell hogy történjen, annak a beleegyezésével, akiket lefilmezünk. Hiszen azok az emberek – ez a történelem során bármikor megfigyelhető – akik krízisben vannak és tisztában vannak teljes mértékben áldozatiságukkal, a média felé teljes nyitottsággal fordulnak, mert a médiától segítséget várnak. Tehát ők mindig, mindent odaadnak: az arcukat, a testüket, a gyerekeik arcát, mert ők ettől várnak valamit. Nyilván ezzel nem lehet visszaélni, tudósítani kell őket arról, hogy milyen sors vár a képükre, hol fog landolni: melyik portálon, milyen kontextusba ágyazódik. Fogyasztóként pedig a sok forrásból való tájékozódás nagyon fontos, valamint, hogy értsük azt, hogy ki az, aki deformálja, eltéríti, saját érdekei szerint jeleníti meg az információkat. A mai magyar közszolgálat, ami nem nyilvánvalóan, de láthatóan a mai állam álláspontját képviseli, Ukrajna-ellenes, ami azért meglepő, mert a szövetségi rendszerével teljesen ellentétes álláspontot foglal el: a NATO-val és az Európai Unióval ellentétes a magyar álláspont, és ez a közszolgálati médiában tükröződik, vagyis áldozathibáztatás folyik nap, mint nap. Az ukránokat hibáztatják, azért mert az oroszok lerohanták őket.
Tulajdonképpen teljes memóriazavar van, nem működik a történelmi összehasonlítás, nem működik 1956, nem működik 1968, nem idéződik föl a rendszerváltás, hanem egy végtelen egoizmus és nemzeti önzés zajlik most, legalábbis a közszolgálati médiát tekintve.
Ezért az a feladatunk, hogy amikor képeket látunk, akár ott, akár máshol, akkor megpróbáljuk ellenőrizni, hogy vajon ez hiteles információ-e. Most hirtelen ez jutott eszembe erről az aktualizáló kérdésről, amiről nagyon fontos, hogy most beszélhettünk.
Az interjút Tóth-Gyóllai Orsolya, alapszakos hallgatónk készítette. Nyitókép: Müllner András.