A kreatív gazdaság-gyakorlatok előadója ezúttal Török Flóra, az Egyesület az Inklúzióért alapítója volt. Az órán arról hallhattak a hallgatók, hogy milyen szerepük van az érzékenyítő programoknak, majd interaktív feladatokkal kicsit közelebb kerülhettek a sérült emberek mindennapjaihoz is.
A média szak mellett angolra is jártál. Hogyhogy pont erre a kettőre esett a választásod?
Ez a szak akkor nagyon nagy újdonság volt, nem olyan rég indult. Akkor még azt gondoltam, hogy újságírással akarok majd foglalkozni aztán végül inkább marketing, meg PR szakirányra mentem tovább. Az angol szak meg adta magát, angol és amerikanisztika között gondolkoztam, mivel jól ment a nyelv, egy ösztöndíjjal ki tudtam menni Oregonba is, még a gimnáziumban. Tehát hogy az angol nyelv volt inkább az adott és a médiát választottam hozzá.
És mi lett az újságírói ambícióiddal?
Az egyetemi időszak alatt már elindítottuk a művészügynökséget, abban kezdtem el dolgozni. Rájöttem, hogy nem biztos, hogy olyan jó újságíró lennék. Weyer Balázs tanított minket, ő volt a csoportunknak a vezetője, menő online újságíró volt, nagyon kemény helyzetekbe tett bele minket, főleg interjúhelyzetekbe. És akkor arra gondoltam, hogy ez nem biztos, hogy nekem való lesz. Úgyhogy időben tudtam dönteni.
Milyenek voltak az egyetemi éveid, miért szerettél a Média szakra járni?
Nagyon különleges volt és nagyon modern. Pezsgő kulturális élet volt, nem is nagyon lehetett akkor máshol újságírást meg médiát tanulni, talán még Szegeden. Tanultunk rádiós hangvágást, meg egy csomó olyan dolgot, ami később is fontos skill lett, attól függetlenül, hogy nem újságíró lett belőlem. Az internet akkor még nagyon gyerekcipőben járt, de egy fontos szemléletet adott a média szak, és ezt később is tudtam kamatoztatni, főleg a kritikai gondolkodásmódot.
Említetted, hogy már az egyetem alatt elindítottad a művészügynökséget. Hogy alakult a karriered, hogyan kötöttél ki az Egyesületnél?
Igazából a művészügynökség onnan kezdődött, hogy az anyukámnak, akivel alapítottuk, színházas, filmes tapasztalatai voltak és rájöttünk, hogy egy ez hiányterület Magyarországon, a művészeknek nincsen képviseletük. Tehát ez egy ilyen képviseleti művészügynökség lett, mi szerződtünk, mi számláztunk és mi csináltuk a sajtóját is – na, itt használtam a Média szakot, kapcsolatok szintjén is, meg az újságírási alapismereteket is tudtam kamatoztatni. És aztán a magánéletem sodort sérült emberek felé, mert az egyik gyerekünk oxigénhiányosan született, mozgásproblémái lettek. Úgyhogy ő most kerettel jár, meg sokszor kerekesszékben közlekedik, ami először nagyon ijesztő volt, de aztán amikor a tabu feloldódott és az elfogadás elkezdődött, akkor sokkal egyszerűbb lett. És ezt próbáltam az órán is egy kicsit átadni: hogy mindig az embert lásd a fogyatékosság mögött és ugyanúgy szólítsd meg a fogyatékkal élőket, mint másokat tennél. Úgyhogy így alakult a profilváltás az életemben. Nagyon sok hiány van, és sok ember még mindig nem tudja, hogy hogy kellene megszólítani, vagy mondjuk egy közösségbe integrálni egy fogyatékkal élőt. És azt gondolom, hogy itt tudom a képességeimet kamatoztatni.
Mit gondolsz, hogyan lehetne ezen változtatni?
Nagyon sok beszélgetéssel, érzékenyítéssel, szemléletformáló tréningekkel. Egyre inkább megyünk most már munkahelyekre is, hogy legyenek befogadóbbak. Sok-sok beszélgetéssel motiválni kell az iskolákat is, arra, hogy milyen módszerek vannak. És ezért van az, hogy egészen kis kortól csinálunk tréningeket, meg foglalkozásokat óvodában és iskolában is, mert azt gondolom, hogy nem lehet elég korán kezdeni a befogadó hozzáállást.
Szerinted mennyire nyitott a magyar társadalom erre?
Szerintem inkább az ismeretek hiányából adódik az, hogy nem nyitott. Ahogy mondjuk egy kerekesszéket megismer, beleül, akkor egészen más lesz, ahogy a buszon látja. Nem fog tőle úgy viszolyogni. Én azt gondolom, hogy ez nagyon fontos, hogyha megismered, akkor már nem félsz tőle. És szerintem ez mindennel így van. Hogyha egy kicsit beletekintesz egy nehezebb sorsú társadalmi csoport problémájába, akkor utána már nem fogsz annyira félni tőle, mert látod, ahogy ők működnek. Ezért kértem azt órai feladatként a hallgatóktól, hogy társadalmi problémákat gyűjtsenek és azon gondolkodjanak, hogy egy-egy ilyen problémára milyen innovatív válaszuk lenne, és azokat milyen fundraising módszerekkel tudnák megtámogatni. És nagyon izgalmas dolgokat hoztak be, a hajléktalanságtól az állatvédelmen át a social media vitakultúráig, szóval nagyon jó kis csapat volt, nyitott volt mindenki az órán is. Kicsit beletettem őket olyan helyzetekbe, amik azért nem feltétlenül komfortosak, de ezt az akadályt is vették.
És ha már a társadalmi problémákról beszéltél: te milyen problémákat tudnál kiemelni, amik leginkább megfigyelhetőek közösségi szinten?
Én azt látom főleg, amivel foglalkozom. Az, hogy nincs az embereknek elég ismerete a sérült emberekről és ezért félnek tőlük. És a sérült emberek azért hősök, mert ahhoz, hogy ugyanoda eljussanak, mint a nem sérült emberek, nagyon sok dolgon kell keresztülmenniük. Tehát ahhoz, hogy kibicegjen a villamosmegállóig, amögött van több ezer óra torna. És ezt nem is látják az emberek, akiknek ez természetes. Szerintem ezen kell változtatni, ezen a szemléleten. Hogy inkább fordulj oda hozzá, kérdezd meg, hogy miben segíthetsz és lásd meg, hogy ő mit tett azért, hogy itt legyen. Más társadalmi problémákba inkább nem mennék bele, de az biztos, hogy nagyon sok toleranciát kellene tanulni.
Milyen képességek szükségesek ahhoz, hogy valaki ezen a területen sikeres legyen?
Nyitottnak kell lenni, olyan szempontból is, hogy gyerekek szintjén, akik például csúfolódnak a sérült gyerekekkel, ők nagyon segítségre szorulnak, velük nem beszélgettek a szüleik. Sokszor azt látjuk, hogy csinálunk egy kerekesszékes akadálypályát, és azt mondják a gyerekek, hogy „hú hát ez nagyon könnyű”. De amikor azt mondod, hogy igen, de egész évben így kell lenned és mondjuk le kell menned a lépcsőn kerekesszékben egy egész évtizeden, vagy egy egész életen át, akkor azért leesik nekik a tantusz, hogy ez nem is olyan egyszerű. Szóval szerintem nyitottnak kell lenni, és semmiképpen sem a sértődés irányába menni. Sokszor a sérült embereknél van, hogy már annyi atrocitás érte őket, hogy inkább bezárkóznak, pedig nem érdemes. Ahogy dialógust kezdesz, akkor már minden könnyebb lesz. Csak merj róla beszélni. Mindennel az a baj, hogyha tabusítva van, akkor nem mersz róla beszélni. Ilyen az örökbefogadás, a hajléktalanság, a családon belüli erőszaktól az LMBTQ mozgalmakig, annyi tabu övezi ezeket a témákat. Ha a tabut megtörjük és beszélgetünk, akkor hirtelen kinyílnak az utak a segítségnyújtás és az elfogadás felé. Úgyhogy erre biztatok mindenkit, hogy beszélgessen.
Az előadás során is említetted, hogy a médiában dolgozóknak, újságíróknak is nagy felelőssége van ebben. Mit tehet mondjuk egy fiatal, aki újságírással szeretne foglalkozni?
Érdemes a legnehezebb problémákat is elővenni, oknyomozni, szemléletet formálni. Szerintem egy újságnak rettentő nagy szerepe van ebben, hogy előhozzon ilyen kérdéseket. Akik felvállalják, hogy például örökbe fogadtak, azok jelenjenek is meg a médiában, ne csak mindig a többségi társadalom legyen mindenhol. Mindenki nem normális valamiben, tegye fel a kezét, aki normális – ezt szoktam mondani az előadásokon. Valaki matekból bénább, van, aki nem ügyesen barátkozik, szóval mindenki másban jó, csak van, akinek ez látható, van, akinek kevésbé. Ezen a szemüvegen át kell nézni, és akkor könnyebb a tabukat ledönteni.
Térjünk vissza egy kicsit az Egyesületre! Milyen terveitek vannak a jövőben, mivel szeretnétek még foglalkozni az érzékenyítés terén?
Nagyon szeretnénk hálózatosodni, országos szintűvé növekedni és olyan sérült gyerekeket is nevelő szülőknek munkát adni ezáltal, hogy ők is tartsanak érzékenyítő előadásokat, akiknek egyébként nagyon nehéz visszaállni a munkába. Hiszen sérült gyerekük van, ez nagyon sok terápiával, kórházba járással jár. Ezáltal ez egy igazi win-win lenne, mert tud foglalkozásokat tartani, megtanítjuk rá, ugyanakkor az ő környezete is nyer vele. Például mi Szegedre nehezebben jutunk el a saját gyerekeink miatt, de egy szegedi sérült gyerekeket nevelő szülő ott tudna szemléletet formálni. Ezek a tervek. Jobban szeretnénk cégek felé nyitni és gimnazisták felé is, ahol egy kicsit a pályaorientációval is összekötnénk ezt az egészet. Mert az tök fontos mondat, hogy a fogyatékosság nem magánügy, hanem közügy. Mindenkinek egy kicsit köze van hozzá. Akár a közlekedést szervezi át, akár épületeket tervez, akár az oktatásról van szó, mindenhol most már törvényileg is figyelni kell erre. Meg azt is szoktuk mondani, hogy nem részvét kell, hanem részvétel. Tehát hogy vegyél részt és akkor megkönnyíted másoknak is. Mindenkinek kell esélyt adni és olyan esélyekkel indítani, ahogy ő is komfortosan érzi magát.
Egyre többször hallani, hogy nem egyszerű a civil szférában dolgozni. Számodra mi a legnagyobb nehézség, amivel találkozol?
Nagyon nehéz a forrásszerzés, ez az egyik fő nehézség. Erre találtuk ki a közösségi adománygyűjtést, mint alternatívát. Az 1%-os piacon se könnyű, mert nagyon nagy a zaj, nagyon sokan kérnek. És azt gondolom, hogy az oktatás is túl van terhelve, nehezen adnak egy ilyen iskolán kívüli foglalkozásnak teret a tanítók, mert tartaniuk kell a lépést a tananyaggal. És ilyen lényegi kérdésekre meg nincs idő. Szóval szerintem ez egy nagy probléma. Meg az is, hogy sokszor falakba ütközünk, nem mernek az emberek nyitni. De azt gondolom, hogy ez egyre jobb lesz.
És csak hogy egy kicsit pozitívabb hangvétellel búcsúzzunk: tudnál kiemelni egy-két felemelő pillanatot is a munkádhoz kapcsolódóan?
Nagyon sok ilyen ráismerés izgalmas. Két hete egy olyan előadást tartottunk, ahová vittünk egy autizmussal élő tapasztalati szakértőt és megkérdeztük a tréning végén, hogy mi az, amit hazavisznek magukkal. Az egyik résztvevő azt mondta, hogy a férje, akivel 35 éve együtt él, valószínűleg autista. És most már sokkal jobban megérti, hogy mik a mozgatórugói, egyáltalán nem akar rosszat, csak egy kicsit antiszociálisabb, mint mások. És erre az autista szakértő azt mondta, hogy ő már nagyon sokszor hallotta ezt. Vannak a teremben, akik tudják magukról, hogy autisták, de sok olyan is van, akik még nem. Ilyesmi jut most eszembe. Vagy amikor olyan foglalkozást tartunk, hogy egy spéci gyerekcsoport, meg egy sima gyerekcsoport, akkor ott nagyon szép találkozások vannak. Amikor nem ijednek meg egymástól, hanem megfogják jobban egymás kezét. Egy ilyen érzékenyítésen sok dolgot szoktunk csinálni: beszélünk az elnevezésekről a gyerekekkel, vannak kerekesszékes akadálypályák, vagy ahol bekötött szemmel kell például legó tornyot építeni. A nagyon kicsi gyerekeknek plüssökkel mutatjuk ezeket be, tehát oda nem sérült embereket viszünk. Az talán még egy felemelő pillanat, amikor a gyerekek versenyeznek egymással, hogy ki tolhatja Cinit a kerekesszékben, tehát megtörténik a közeledés. Vagy a nem beszélő pandamaci, aki kommunikátorral beszél, amit az órán is mutattam – őt nem bírják ott hagyni, csak ölelgetik, az egy jó dolog, hogy az ő fejükben valami átkapcsolódott. Az a nehéz, hogy a fejekben kell akadálymentesíteni, de ezért csináljuk.
Az interjút Szopkó Zita, mesterszakos hallgatónk készítette. Fotók: Fábián Adrián.