alumni

Nőnek lenni a politikai újságírásban – Interjú Janecskó Katával

Hogyan jellemezné magát mint embert?

Ha címkékre vagy szerepekre kíváncsi, biztosan az elsők között lenne, hogy újságíró vagyok. Biztosan az első háromban lenne még, hogy nő vagyok – azt hiszem ez nagyon fontos a mai Magyarországon, a mai társdalomban.

Újságíró és nő. Mi lenne a harmadik „szerepe”?

Gondolkodnom kell. Látja, ennyire előre van az, hogy újságíró és nő vagyok. Nehéz magamat jellemeznem. Talán ide tartozik, hogy próbálok erőszakmentesen élni; próbálok nem ártani senkinek és próbálok úgy élni, dolgozni, hogy tükörbe tudjak nézni.

Törtető, rámenős?

Abszolút nem vagyok az. A jegyzetfüzetemre az van ráírva, hogy Quiet Watching – ez nagyjából meg is mutatja, hogyan szeretek dolgozni. Egyfajta hitvallás. Nem vagyok mások nyakára járó típus, én inkább figyelni és megfigyelni szeretek, majd leírni a meglátásaimat. Szeretek nyomozni, dolgokra rájönni. Ezt a fajta figyelést nagyszerűen lehet gyakorolni a bíróságokon, ahonnan rengeteget tudósítottam. Tipikusan az a helyzet, ahol csendben, a háttérben kell figyelni, nem is beszélhetek. Ha figyel az ember, nagyon könnyen összeállhatnak a fejében a fontos összefüggések.

Hosszú út vezetett az újságírásig?

Már 14 éves koromban elterveztem, hogy újságíró szeretnék lenni, de akkor még nagyon romantikusan álltam a témához: szerettem az irodalmat, odavoltam a Nyugatos költőkért, írókért, és azt gondoltam, a munkám abból fog állni, hogy füstös kocsmákban ülve dolgozunk. Ez az idea kísért az ELTE BTK-ra, a kommunikáció szakra, ahol azért gyorsan felnőttem. Ott alakult át bennem az, hogy miért is fontos az újságírás, miért is fontos ez a szakma.

Miben segített az egyetem?

Rengeteg hasznos gyakorlati vagy a gyakorlatban hasznosítható tudást adó óránk volt. A Médiajog kurzuson például pontosan olyan tudást szereztem, amelyért a mai napig nyugodtan visszanyúlhatok. A gyakorlati kurzusok mellett voltak olyan elméleti kurzusok is, amelyek pedig szélesítették a tudásunkat.

Hova került szakmai gyakorlatra?

Magyari Péter – aki jelenleg a 444.hu-nál dolgozik – volt anno az Írásgyakorlat tanárom, és akkor ő az Origónál dolgozott. Az volt a félévi feladat, hogy egy nagyobb cikket kellett megírni, és akinek jól sikerül, gyakornok lehet az Origóban. Nekem jól sikerült, és be is kerültem gyakornokként.

Melyik rovatnál kezdett?

Választhattam: Filmklub vagy a Hírek. Engem már akkor is a hírek érdekeltek jobban, de még úgy gondoltam, nem vagyok elég felkészült hozzá, ezért a Filmklubhoz kerültem, ahol főleg kishíreket írtam. Csupán egy évet voltam ott, amikor úgy adódott, hogy megkérdezték, a Filmklub helyett melyik másik rovat érdekelne, és ekkor már jelentkeztem a Hírek rovathoz.

Mennyire volt az egy másik Origo?

Azt hiszem össze sem lehet hasonlítani az akkori Origót és a mostanit – természetesen az akkori javára. Ott olyan újságírók dolgoztak – Weyer Balázs, Pethő András vagy Sáling Gergő –, akiktől rengeteget lehetett tanulni. Hihetetlen jó iskola volt.

Hány évet dolgozott az Origónál?

Összesen olyan hat évet. Egyet a filmnél, és olyan ötöt a híreknél.

Onnan egyenesen az Indexhez?

Igen. Felmondtam az Origónál, majd pár héttel később jelentkeztem az Indexhez, ahol óriási szerencsére éppen volt egy üres hely. Szerencsére némileg ismertek is, be tudtam adni az önéletrajzomat. Érdekes, bűnügyi újságírót kerestek, én is arra jelentkeztem.

Nem érezte úgy, hogy nagyot kockáztat akkor, amikor felmondott?

De, hogyne, nagyon féltem, hogy beleugrom a mélybe. Benne volt az is, hogy kénytelen leszek pályát váltani.

Mi történne, ha minden kötél szakad, és kénytelen lenne más területen munkát keresni?

Ha minden kötél szakad, jó tudni, hogy van tanári végzettségem, és középiskolában lehetnék magyar tanár. A jelenlegi tendenciákat figyelve bolond az, aki nem gondolkodik B-tervben. Bennem is felmerült, hogy mi lesz, ha nem lehet újságírónak lenni Magyarországon. Bármi történik, szeretnék továbbra is írni, csak nagyon fájó szívvel váltanék.

Hogy viseli, amikor az interneten aljas módon, álnév mögött a személyét támadják?

Nem csak álnéven, volt, aki nagyon bátran, saját névvel vállalta a gondolatait. Ameddig nincs fent semelyik oldalon a címem és a telefonszámom, addig nincsen tragédia. A Facebookon éppen ezért nem vagyok elérhető idegenek számára, mert régebben boldog-boldogtalan megtalált. Minden előfordult már, női újságíróként ez külön nehéz – a lekezelés a legkevesebb.

Azt mondja, nőként lekezelik. Mekkora siker Önnek, hogy idén májusban éppen Ön kapta meg a Zsigmond Márta-médiadíjat, amelyet éppen az olyan, 40 évnél fiatalabb újságírók kaphatják, akik a nők érdeklődésére fokozottan számot tartó témákat, kérdéseket dolgoznak fel?

Nagyon-nagyon örültem ennek a díjnak. Jó, hogy egyáltalán ez a díj létezik, és hogy foglalkoznak a női egyenjogúsággal és a feminizmussal.

Mit gondol a feminizmust övező társadalmi konszenzusról, vagy annak hiányáról?

Az koránt sem jó, ha magyarázkodnom kell, hogy feminista vagyok, de nem szőrös a lábam és szeretem a férfiakat. Az, hogy a mai Magyarországon ebben a témában óriási gondok vannak, egyértelmű. Az is egyértelmű, hogy nem igaz, hogy a nők itthon egyenlő elbírálásban részesülnének. Higgye el, ezt a saját bőrömön érzem. Addig szeretnék ezzel a témával foglalkozni, ameddig ez így van.

Mennyire partner ebben a jelenlegi munkahelye?

Nagyon kivételes munkahely az Index, egyáltalán nincsen gondom. Amikor azt mondom, hogy nőként nehezebb újságírónak lennem, akkor az olvasói levelekre is gondolok, de igazán a külső szereplők – tehát a megszólalók, alanyok – hozzáállása tud igazán megdöbbentő lenni.

Nem válaszolnak Önnek, mert nő?

Nem, nem ez a gond, inkább az a baj, hogy a nők sokkal jobban ki vannak téve a lenézésnek, az atyáskodásnak, a vállon veregetésnek és a szexista beszólásoknak. Súlyos árnyoldalai ezek a munkámnak.

Mennyire nehéz objektívnek lenni egy cikkben, amikor olyan ügyön dolgozik, amely vagy amely szereplője mélyen felháborítja Önt?

Ez rutin kérdése. Az ember megszokja, hogy ez nem az a fórum, ahol a szerző véleményére kíváncsiak. Írhatnék véleménycikkeket, az Indexben lehet, de nagyon ritkán veszem rá magam. A saját véleményem természetesen mindig megvan, de általában megtartom azt magamnak.

 

Hallgatónktól