Írt könyvet Korda Györgyről, lelkes katalizátora a Bujtor István filmfesztiváloknak, imád mindent, ami retró és az év nagy részében egy lakókocsiban él Alsóörsön. Ő L. Dézsi Zoltán, a Heti Napló sztárriportere, a Riporter kerestetik televíziós vetélkedő egykori győztese. Közvetlen stílusú, mosolygós ember. A lakókocsi előtti teraszon fogad, büszkén mutatja meg a Balaton parti „birodalmát”. Kávéval kínál és megkér, hogy mindenképpen tegeződjünk. Aztán kedvesen jelzi, hogy nincs túl sok ideje, úgyhogy kezdeni kell.
Ha most lennél egyetemista, tudván, amit most tudsz erről a szakmáról, akkor újra belevágnál az újságírói pályába, vagy valamilyen másik karriert keresnél?
Hogyha magát az újságírást, mint szakmát veszem, meg amilyen élményeket kaptam az elmúlt évtizedekben, akkor igen, megint belevágnék, mert nekem ez a munka rengeteget adott. Ha viszont azt nézem, hogy a mesterséges intelligencia megszületésével tíz éven belül teljesen feleslegessé válik a szakmánk, akkor már kicsit elgondolkodnék azon, hogy belevágjak-e, vagy sem.
Érdekes, hogy pont a mesterséges intelligenciát említed, és nem a szakma politikai nehezítettségét: a megosztottságot, az állandó szerkesztői kitettséget. Nálunk az egyetemen ez gyakoribb téma.
Én mindig megpróbáltam megtalálni azokat a műfajokat és szigeteket a szakmán belül, ahol nem kell nagyon politizálni. Telesportos voltam sokáig, ott hála a Jóistennek viszonylag keveset kell politizálni, bár nyilván nem lehet azt mondani, hogy rosszul játszik a Fradi, mert akkor kikapsz. Utána Kékfényes voltam, és a gyilkosoknak sincs politikai színezetük általában. Amióta pedig Naplózom, azóta Sváby Andrásnak köszönhetően nem nagyon kell foglalkoznom politikával. Ja és csinálom a Hazahúzó című turisztikai magazint is, abban meg aztán végképp nincs politika.
Az, hogy tartasz a mesterséges intelligenciától, a te pozíciódban talán azért indokolatlan, mert a történetmesélés egy kifejezetten emberi folyamat, és nem biztos, hogy annak az érzelmi részét el tudja venni az AI.
Ő is győzköd engem erről – pont most kezdtem el tesztelni pár napja, és egyébként kiváló szerkesztőasszisztens. De megkérdeztem konkrétan a mesterséges intelligenciától, hogy fölösleges leszek-e én őmiatta néhány év múlva, és azt válaszolta, hogy nem leszek fölösleges, de tény, hogy át fog alakulni a szerepem.
Merthogy ő meg tud írni mindent, de nem tudja beletenni még azokat az emberi hangulatokat, azokat a személyes kötődéseket, amiket egy hús-vér ember.
És amikor mondtam neki, hogy a Terminátorban is öntudatra ébredt a Skynet, azt válaszolta, hogy igen, de az mégis csak egy film, ő pedig nem fog ilyet tenni. Egyébként szerintem öntudatra fog ébredni, de reméljük, hogy addig még hosszú hónapok vannak hátra, vagy évek.
Honnan jött az inspiráció? Honnan jött az ötlet, hogy újságíró legyél?
Én színész akartam lenni gimnazista koromban mindvégig, aktív színjátszója voltam a Jászberényi Irodalmi Színpadnak. Vásári komédiákat játszottunk, egy Tabarin nevű szerző darabjait, általában én voltam maga Tabarin, a rafinált szolga. A tanárunk és rendezőnk nagyon érdekes figura volt, hiszen egyrészt biológia-földrajz szakos tanár volt, másrészt viszont elvégezte a Színművészeti Főiskolát rendezői szakon. Amikor közöltem vele, hogy Tanár úr, én színész szeretnék lenni, azt mondta, Dézsi, figyeljen csak, az a helyzet, hogy szerintem hagyja a francba a Színművészeti Főiskolát, mert tehetségtelen, viszont az apukája, aki a szakmunkásképző igazgatója, biztos föl tudja venni oda valami jó érettségizett szakmára. Karosszérialakatosnak vagy valami ilyesminek. Ezt sem a szüleim, sem én nem fogadtuk kitörő lelkesedéssel, de olyan szerencsém volt, hogy Esztergomban pont akkor indult az első kommunikációs képzés Magyarországon. Azelőtt a Szovjetunióban képezték az újságírókat. És engem rögtön fölvettek a legelső osztályba, és innentől kezdve nagyjából el is dőlt a sorsom.
Esztergomban mennyire tartottad színvonalasnak az oktatást? Mit kaptál ott útravalóul?
A képzés elsősorban az írott sajtóra koncentrált, minket effektíve újságírónak képeztek ki, és abban az iskola nem volt rossz. Peták István volt a szakmai vezetőnk, később ő lett a Magyar Televízió intendánsa. Nagyon sok helyre elvitt minket, és nagyon sok megcsontosodott régi újságírót küldött nekünk tanítani. De közöttük voltak olyanok, akik tényleg jó újságírók voltak. Csak sajnos ők még oroszul tanulták a szakmát. Sosem felejtem el, amikor az interjút, mint műfajt tanította nekünk az egyik oktató, fel is írta a táblára, hogy az interjú szemtől szembeni műfaj, vagy ahogy az angol mondja, „fácetofáce”. Úgyhogy mi „fácetofáce” módon tanultuk ezt a szakmát. A nagybátyám akkor a Népszabadságnál volt rovatvezető. Csütörtökönként jelent meg az Itthon melléklet, annak volt ő a szerkesztője. Húsz éves koromban ő adott nekem először lehetőséget, hogy országos lapba írjak. A hólapátolásról szólt az a cikk. Csak mondom neked, az elsőre mindig emlékszik az ember.
Magyarán Esztergomban kaptál egy sarkos politikai újságírói képzést a Moszkvában edződött generációtól. Hogy vezetett az utad mégis a sportriporterkedéshez?
Nem volt ez egyenes út. Amikor 1992-ben vége lett a sulinak, leszerződtem a jászberényi kábeltelevízióhoz. Lehúztam ott három évet, és a városi tévé nagyon jó iskolának bizonyult. Voltam én riporter, operatőr, vágó, és minden témában tudósítottam a basett hound fialásától elkezdve a városi balesetekig. Szerintem nem tudsz olyan témát mondani, amit ne forgattam volna le. Utána részt vettem a Jászberényi Rádió megalapításában, ott is dolgoztam. Utána elvittek katonának, és a katonaság után a Coop Hungary élelmiszer-láncnál lettem sajtófőnök. Ott is maradtam 2003-ig. Én azon kevesek egyike vagyok, aki nem úgy csinálja, mint a legtöbb kolléga, hogy először újságíró és utána átmegy a céges kommunikációba. Én először voltam céges kommunikátor, és 2003-ban, amikor jött a Riporter kerestetik verseny, amit megnyertem, csak utána kerültem be a mainstream médiába.
Mi húzott vissza a szakmába? Nem tetszett a céges világ?
Én azt nagyon untam, bevallom őszintén. Pörgős, fiatal ember voltam, és egy ilyen nagy cégnél, mint a Coop, annyi volt a dolgom, hogy kiadok havonta egy üzemi újságot és lenyomok évente 2-3 sajtótájékoztatót. Egyik nap ültem a fürdőkádban, és olvastam a 168 órát, merthogy a Coop-os vezetőm egy zseniális ember volt, ő mondta, hogy minden nap olvassam el a Magyar Nemzetet és a Népszabadságot, és minden héten olvassam el a Demokratát, meg a 168 órát, és akkor le tudom szűrni az igazat. Tehát ültem a kádban, olvastam a 168 órát, és ott volt egy hirdetés, hogy ha nem múltál még el 33 éves, jelentkezz a Riporter kerestetikbe. Megnéztem a dátumot, és konstatáltam, hogy én pont abban az évben leszek 33 éves, úgyhogy még onnan a kádból fölhívtam őket, hogy jelentkeznék. Szerintem az életem legjobb döntése volt, mert így lettem utána újra tévés.
Mennyire volt nehéz a verseny és hogyan tudtál élni a győzelemmel, amit a műsor adott neked?
Az egy nagy játék volt. 1075-en voltunk. Nagyon emlékszem arra a tömegre, ami az elején fogadott. Hat hónapos versenysorozat volt, aminek az első négy fordulóját le sem adta a tévé. Csak rostálták az embereket különféle feladatokkal. És aztán végül maradtunk 60-an, akik effektív versenyeztünk, és arra azért büszke vagyok, hogy olyan embereket vertem meg ott, mint Veiszer Alinda, aki azóta már Prima Primissima díjas, vagy épp Kadarkai Endrét, aki szerintem a legjobbak egyike ma. Szóval elég komoly volt a felhozatal. Amikor vége volt, akkor sokan kerestek, hogy menjek el hozzájuk műsort vezetni. Megpróbáltak sztárt faragni belőlem, de én megmondtam, hogy nem akarok szólóénekes lenni, én a karban szeretnék egy jó helyet. Hogy olyan riportokat csinálhassak, amik nekem is tetszenek.
Egyébként mi volt az, amivel annak idején megfogtad a zsűrit? Tisztában vagy azzal, hogy miben vagy igazán jó?
Szerintem egyrészt a rutinommal tudtam megfogni őket, hiszen például Endre meg Alinda jóval fiatalabbak voltak nálam. Másrészt meg tényleg nagyon olvasott voltam, és ott az igazán számított. A zsűritagok többnyire híradókból érkeztek és nagyon szerették, hogyha valaki tájékozott. Azon kívül akkor is elég fesztelenül és sokat tudtam beszélni, ami megint nem hátrány. Meg volt egyfajta beleérző képességem, és ez szerintem máig fontos: a riportok forgatásakor meg tudom nyitni az embereket. Most legutóbb például ott volt Bódi László Cipő édesanyja, aki soha senkit nem engedett még be a lakásába. Az én stábomat végül beengedte. Aztán haza sem akart minket engedni. Ugyanígy jártam Hernádi Judittal is, aki nehezen megközelíthető személy. Vagy Kernnel, vagy Gálvölgyivel. Gálvölgyinek tegnap volt a születésnapja. Felhívtam, és boldog volt, hogy keresem. Pedig, hát ki vagyok én hozzá?
Szóval valószínűleg ezekben vagyok jó: beszédkészség és beleérző képesség. A riportműfajt, a témaválasztást, azt, hogyan kell felépíteni egy sztorit, csak később tanultam meg.
M. Kiss Csabitól, aki a Szempont és a Kékfény című műsorokat vitte a köztévében. A sportosztályról kerültem át, nehezen oldódtam az új közegben. Aztán M. Kiss egyszer félrehívott és leteremtett. Azt mondta, ha én idevettelek, akkor az valószínűleg azt jelenti, hogy szerintem jó vagy. Fejezd be a hisztidet nagyon gyorsan, és jegyezd meg, hogyan készül egy riport: az elején durranjon egyet, a közepére dugj el minden unalmas, de fontos dolgot, és a végén megint durranjon egyet. Nem hiszem, hogy nem tudod megjegyezni. És ez a hármas tagolás azóta is bennem van. Úgyhogy M. Kiss Csabának ilyen szempontból nagyon sokat köszönhetek.
Hogyan fogadtad, vagy fogadtátok a TV2 lépését, hogy ellen-Naplót indít a Heti Naplóval szemben? Lényegében a nagy csatorna csak újraindítja egy régi műsorát, de az eredeti arc, Sváby, és az eredeti szellemiség ti vagytok az ATV-n.
Ez már a második ellen-Napló, mert valójában a Házon kívül is egy Napló. És én azt mondtam, amikor keseregtünk a szerkesztőségben, mert nyilván keseregtünk, hogy vegyük megtiszteltetésnek, hogy a két nagy csatorna minket akar megverni. És saját magunkat tesz saját magunk ellen, mert hogy most már három Napló van a magyar tévézésben. Nyilván a három Napló közül minket fognak a legkevesebben nézni, mert a három csatorna közül is az ATV-t nézik a legkevesebben, de én egyelőre nem látom tragikusnak a helyzetet.
Hogy látod, elmész majd egyszer nyugdíjba, vagy még 70-80 évesen is ott fogsz állni a kamera mellett?
Nekem nagyon régi vágyam, hogy amikor vagy én unok rá erre a szakmára, vagy ez a szakma un énrám – mind a kettő előfordulhat -, akkor én elmenjek kutatónak a Filmintézetbe. Az egy jó kis nyugdíjas állás, és én imádom a régi dolgokat. Tudom, hogy még annyi, de annyi feldolgozatlan filmszalag van. És azok között el tudnék lenni. De azt szeretném, hogy ha még a következő fél évtizedben nem unna rám a szakma, hanem még csinálhatnám, mert még élvezem. Az a poén, hogy ha ránézek az életkoromra: 55, akkor azt mondom, hogy ez nagyon sok. De ha visszanézem valamelyik tavalyi vagy tavalyelőtti filmem, amire már nem is nagyon emlékszem, akkor azt mondom, hogy jé, ez egy fiatal ember, fiatal hanggal, aki lendületes anyagot csinál. Jó, mondom magamnak, nem olyan öreg ez még. Úgyhogy adjon még nekem öt évet a sors ebben a szakmában.
Az interjút Szalay Eszter készítette. Nyitókép: L. Dézsi Zoltán