Gyöngyösi Zoltán 2017-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színművész szakán, 2018-tól pedig a Vígszínház társulatának tagja. Szerepel többek között A nagy Gatsby-ben, a Liliomfiban és a Pinokkióban, alakításaiért 2021-ben Junior Prima díjat kapott. A színházzal való viszonyáról, szerepépítésről, meghatározó darabokról és legújabb bemutatóiról is beszélgettünk.
Honnan jött neked a színészet? Mindig ezzel akartál foglalkozni?
Igazából én már gyerekkoromban nagyon érdeklődtem a színészet iránt, pontosabban a szüleim észrevették, hogy nagyon otthonosan mozgok, ha színpadra kerülök. Az általános iskolámban volt egy kórus, akikkel zenés játékokat adtunk elő, és nagyon jól állt nekem a színpad, nem ijedtem meg, mint a többi gyerek. Édesapám nagyon szereti a színházat, a művészetet, így már gyerekkoromtól vers- és prózamondó versenyekre jártam, szóval ez adta magát. Illetve még általános iskolában beválogattak a kórusból, hogy szerepeljek az Énekesmadár című Tamási Áron darabban, ott találkoztam először belülről a színházzal, ott fogott meg a titokzatossága. Utána pedig a debreceni Ady Endre Gimnázium dráma szakára már célirányosan mentem. Úgyhogy igen, egész gyerekkoromban ilyen körökben mozogtam.
A későbbiekben, tehát akár egyetem alatt, akár utána volt olyan, hogy azt érezted, mégsem ezzel akarsz foglalkozni?
A mai napig vannak kételyeim azzal kapcsolatban, hogy ezzel akarok-e foglalkozni. Bár már van biztos helyem színházban, és nem nevezném magam pályakezdő színésznek, sokszor van olyan érzésem, hogy szívesen kipróbálnék valami mást, mert egész életemben ezt csináltam.
Mindig érdekelt volna egy normális életritmus, mert a színház nagyon hektikus és lelkileg megterhelő, emiatt nagyon sokszor gondolkozom mai napig, hogy valami mást kellene csinálnom.
Másfelől volt bennem a Covid idején egy csalódás azzal kapcsolatban, hogy a mi szakmánk és a színház olyan fontos szerepet tölt-e be az emberek életében, mint gondoltam. Egyik napról a másikra bezártak a színházak, és nem állt meg az élet a színház nélkül, elteltek napok anélkül, hogy lett volna, és tovább tudtak élni az emberek.
Ilyenkor mi terel vissza a színházhoz?
Mindig vannak olyan pillanatok, amik emlékeztetnek arra engem, hogy ezért csinálom. Most egy konkrét pillanatot tudok felidézni: a Liliomfi végén minden szereplő feláll és elmondják azt a mondatot, hogy „Én ellenállhatatlan szenvedélyt érzek a színészethez”. Amikor Molnár András e.h. feláll és ezt mondja, akkor mindig eszembe jut az az út, amit ő megtett, mert már ismerem gimnazista kora óta, együtt csináltuk a Kinek az ég alatt már senkije sincsen című előadást Debrecenben, és az az előadás hatott rá annyira, hogy eredeti terveivel ellentétben a Színművészetire felvételizzen. Pár év elteltével pedig itt áll a Vígszínház színpadán, és mondja ezt a mondatot, nekem pedig ezekért a pillanatokért éri meg csinálni, mert ilyenkor szembesülök azzal, hogy milyen nagy hatással lehet a színház egy ember életére. Meg azokért a barátságokért és emberi kapcsolatokért, amiket itt a színházon belül szereztem. Ezek a dolgok terelnek vissza.
Először Szegedre szerződtél közvetlenül egyetem után, majd átjöttél a Vígszínházba. Volt benned bármilyen félelem a Vígszínház társulatába való beilleszkedéssel kapcsolatban?
Nem, nem féltem ettől, mert volt itt egy csomó ismerősöm előző osztályokból és a Tanár Úr (Hegedűs D. Géza- szerk.), de óriási megtiszteltetés és felelősség egy ilyen nagy múltú színházban játszani, ilyen társulattal, ilyen alkotókkal. Inkább talán az ügyben volt bennem félelem, hogy vajon fognak-e szeretni a nézők ezek mellett a nagy nevek mellett, nem fogok-e elbukni ilyen nagy felelősség alatt. De szerencsére nagyon hamar beilleszkedtem, mai napig megtart engem a Vígszínház társulata, mint embert és mint színészt.
Többször mondtad már más interjúkban, hogy azért is jöttél vissza Szegedről, mert különben nem szerepelhettél volna a Debrecen után a Pesti Színházban is bemutatott Kinek az ég alatt már senkije sincsen című darabban. Miért ilyen jelentős neked ez a darab?
Amikor ezt a darabot Debrecenben bemutattuk, az a próbafolyamat az addigi életemnek legkedvesebb próbafolyamata volt. Egyrészt, mert visszatértem szülővárosomba, másrészt pedig ahogyan találkozott a mi generációnk az új generációval, mi, mint végzős egyetemi hallgatók, ők pedig mint pályaválasztás előtt álló gimnazisták, ez egy nagyon erős találkozás volt. Valahogy ezektől szíve és lelke volt magának a próbafolyamatnak, meg az anyagnak is. Emlékszem, ahogy mentem a főtéren meg a Kollégiumnál, ahova Arany János járt, és hirtelen új értelmet nyert a szülővárosom. Akkor minden összejött, egy óriási rácsodálkozás volt magára a darabra, Arany Jánosra és a városom meg Arany kapcsolatára.
Említetted az előbb a normális életritmust, illetve, hogy a színház nem engedi ezt meg. Megvisel ez a ritmus?
Igen, alapvetően felborítja az életem, többek között a bioritmusomat is. Például vannak olyan előadások, ahol fél tizenegy van, mire átöltözök, és akkor még olyan izgatott állapotban van az idegrendszerem, hogy nem tudok elaludni, csak hajnal egykor. Persze, nem is kelek olyan korán, mint mások, de ettől függetlenül megterhelő. A másik pedig, hogy próba és előadás között, ami kettőkor ér véget és hatkor kezdődik, alig tudok valamit csinálni, épphogy hazamegyek és pihenek egy kicsit, vagy szinkronizálok. Ez is megbonyolítja az életet, de ezek velejárói a szakmának. Amíg fiatalabb voltam és nagyon akartam űzni az ipart, akkor még nem érdekelt, egyfolytában dolgoztam, de mostanában néha igényelnék egy-két nap szünetet.
És az erődet hogyan osztod be? Vannak bevált módszereid főpróbahetekre, vagy nehezebb napokra?
Ez főleg dupla előadásoknál fontos dolog, de az igazság az, hogy én végkimerülésig szoktam dolgozni, tudatosan erre nem figyelek.
Amikor fent vagyok a színpadon, akkor teljes erőbedobással vagyok jelen. Persze van, hogy a végére elfáradok.
Talán tudat alatt ott van, hogy ha este lesz még egy előadás, akkor egy kicsit visszább veszek, de nagyon tudatosan nem szoktam erre figyelni. Én alapvetően nem vagyok egy tudatos színész, inkább ösztönös, aki csak csinálja. Vannak technikai dolgok, amiket fontos tudni és betartani, ezeket be is tartom, de nem olyan színész vagyok, aki végtelenül tudatosan használja az eszközeit és az energiáját, ezek nekem inkább zsigerből jönnek.
Szeptemberben mutattátok be Szigligeti Ede Liliomfiját a Vígszínházban. Ezt a darabot ifj. Vidnyánszky Attila 2016-ban a budaörsi Latinovits Színházban is megrendezte már, te akkor is szerepeltél benne. Milyen volt így, „érettebb” fejjel a próbafolyamat?
Számomra elég nehéz próbafolyamat volt a mostani, mivel már volt egy lelki kötődésem ehhez a darabhoz, mert a budaörsi Liliomfi a másik nagyon meghatározó próbafolyamata volt az életemnek. Akkor Kányai fogadóst játszottam, az a karakter nagyon közel állt hozzám, zsigerből tudtam hozni, és nagyon nagy sikerünk volt azzal a darabbal. Elképesztő találkozás volt saját magammal és a színházcsinálás örömével. Emiatt most is voltak elvárásaim a darabbal kapcsolatban, ugyanazt a játékélményt vártam, és ez valamiért itt nem történt meg. Most Gyurit játszom, nagyon küzdöttem magával a szereppel is, nem éreztem olyan jól magam, nagyon kellett keresnem olyan pillanatokat, amiket tudok szeretni. Mostanra szerencsére megtalálta a humorát, ritmusát a darab, ezáltal én is otthonosabban érzem magam a szerepben.
Amikor megkapsz egy szerepet, mi alapján építed fel?
Az igazság, hogy mivel én ösztön-színész vagyok, miután elolvastam a darabot, nem ülök rajta és agyalok, hogy milyen karakter lehetne, hanem a szöveg meg a szituációk nekem kiadják azt, hogy milyen a karakter, és aszerint felépítem. De semmilyen tudatos munka nincs benne, nem gyakorlom otthon a tükör előtt a karaktert. Mindig van egy kép róla a fejemben, és azt próbálom megjeleníteni. Illetve én azt vallom, hogy a színházban nem karaktert, hanem szituációt kell játszani. A darabban vannak helyzetek, amik adják magukat, és ha a helyzetet játszom, nem pedig magamat próbálom valamilyennek mutatni, akkor az hitelesebb lesz.
Ki volt eddig a legnehezebben megfogható karakter számodra?
Technikai szempontból nekem Báptiszt szerepe volt a legnehezebb a Szerelmek városa című előadásból, mert a pantomim művészetének elsajátítása egy nagyon komoly fizikai feladat volt. Lelkileg pedig a Kinek az ég alatt már senkije sincsen szerepei, bár ott adták magukat a szövegek, nagyon megérintett már az első próbán is, ezért nagyon nagy munka nem volt, egyszerűen ki kellett nyitnom a szívemet.
Már reggeltől készülsz az aznapi előadásra, egész nap benne vagy a karakterben?
Nem, csak akkor kezdem, amikor beérek a színházba, mert alapvetően szeretem különválasztani a szabadidőt és a színházat.
Számomra akkor kezdődik el egy előadás, amikor elkezdődik, és ahogy vége van, nekem is vége van. Nyilván amikor bejövök egy órával a kezdés előtt, akkor elkezdek hangolódni, de reggelente nem szoktam ezzel foglalkozni. Sőt, megesik az is, hogy nem tudom mit játszom este.
Egyedül a Szerelmek városánál volt az, hogy minden alkalommal annyira féltem attól az előadástól, hogy ha tudtam, hogy játsszuk a hónapban, akkor már két héttel előtte izgultam és számoltam a napokat vissza. Egyrészt azért, mert az volt az első főszerepem a színházban, rögtön nagyszínpadon, másrészt pedig egy nagyon nagy volumenű, nehéz szerep volt, kifejezetten a pantomim miatt, így mindig előre rettegtem, hogy két hét múlva majd jól tudom-e csinálni.
Tavaly volt a térdműtéted miatt egy pár hónapos kényszerpihenőd. Azt hogy élted meg, milyen volt visszatérni utána?
Kettős volt ahogy megéltem. Nagyon hiányzott a színház, közben viszont jól is esett egy kis pihenő. Nagyon sokat dolgoztam magamon otthon, mert komoly gyógytornát igényelt a térdem és muszáj volt teljesen felépülve visszatérnem, hogy bele tudjak vágni a következő próbafolyamatba, ami Schwajda György Csoda című darabja volt.
Van jelenleg kedvenc szereped?
A legújabb kedvencem most a Mercedes Benzben Lucifer szerepe, mert úgy érzem, hogy benne sikerült magamat meglépnem, valami újfajta dolgot találtam meg magamban, így azt nagyon szívesen játszom. A Csodát is nagyon szeretem, Vencel egy nagyon groteszk és vicces, de ugyanakkor fájdalmas szerep, amiben sokat lehet bravúrozni.
Szabadidődben gyakran jársz színházba?
Itt a színházban mindig megnézem a társulaton belüli bemutatókat, azonban mivel általában játszom vagy próbálok, nagyon ritkán jutok el más színházakba. Ha eljutok, akkor leginkább ismerősöket nézek. Nagyon szeretem a színházat, csinálni is, de mikor nézem, akkor szoktam azt érezni, hogy még akarom ezt csinálni.
Az interjút Barta Flóra készítette. Nyitókép: Gádoros Márk