Szabó Anna másodéves kommunikáció- és médiatudomány alapszakos hallgató az ELTE-n. 21 évesen már a zenéből él meg, a Blahalouisiana zenekar vokalistája, emellett rendszeresen dolgozik saját projektjein. Vele beszélgettem a tanulmányairól, a zenei pályafutásáról és terveiről.
Miért a médiát választottad, amikor a továbbtanulásról döntöttél?
Egyrészt, nagyon szerettem volna továbbtanulni, nagyon szimpatikus volt az ELTE, az ELTE BTK-nak a nyílt napja is, amire eljöttem. Másrészt, azt gondolom, hogy ahhoz, amit én csinálok, a zenéléshez, nagyon jó kiegészítő a média. Nemcsak azért, mert szerintem mindenkinek szüksége van arra, hogy kritikusan gondolkodjon, hogy írjon, hogy minél többet olvasson, minél többet gondolkodjon a világról, és arról, ami körülötte van, de a média és főleg a social média egy iszonyatosan fontos közlési platform lett a zenészek életében. Kábé az elsődleges kommunikációs platform. Szóval arra gondoltam, hogy ez egy baromi jó kiegészítés ahhoz, amit csinálok és amit szeretnék majd csinálni.
Mit szeretsz benne? Van kedvenc területed?
Azt, hogy mennyire gyakorlatias. Tényleg olyan tudást szedünk magunkra, amit tudunk hasznosítani az élet bármely területén, nem csak a munkában vagy a karrierutunk során. Szerintem nagyon fontos, hogy ezekről a dolgokról tanuljunk. Talán a reprezentációpolitika elég közel áll hozzám, de igazából azt szeretem, hogy egy globális képet ad arról, hogy milyen módokon, milyen szűrőkön keresztül tudjuk nézni a világot és szerintem ez egy fontos tudás.
Zenészcsaládba születtél, így ennek köszönhetően mindig is része volt a zene az életednek. Mikortól tudtad, hogy te is szeretnél ezzel foglalkozni?
A zene igazából a családom miatt is mindig része volt az életemnek. Ebben nőttem fel, backstagekben rohangáltam, zenészekkel rohangáltam. Ők voltak a barátaim, ők voltak azok, akikre felnéztem. Inkább úgy mondanám, hogy ez volt számomra mindig is a normális, hogy sokat utazunk, sok koncerten vagyunk, sok emberrel találkozunk. Ez volt számomra az alapvetés. Azt, hogy mikortól tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, az egy elég hosszú folyamat volt számomra. Amikor már elég idős voltam, azzal kezdtem el foglalkozni, hogy mi az én identitásom ebben, mivel szeretnék foglalkozni, mit szeretnék csinálni. Akkor már voltam olyan szerencsés, hogy elég sok koncert volt, elég sok projekt volt, amivel lehetett foglalkozni. Így nem igazán volt időm, hogy kilépjek ebből, vagy megnézzem, hogy zene nélkül milyen lehetne az életem, vagy mennyire hiányozna a zene, ha nem ezt csinálnám. Úgyhogy ez volt az, ami egy kis identitásválságot okozott nekem, hogy én ebbe csak belenőttem, vagy én szeretném ezt csinálni. Ez nekem nem egy olyan régi esemény az életemben, hogy azt érzem, ehhez értek, ezt szeretem csinálni, ebben vagyok jó. Ez pár éve következett be csak.
Mi inspirál téged a leginkább?
Inspiráció igazából lehet bármi. Lehetnek emberi kapcsolatok, tapasztalatok, élmények.
Azt vallom, hogy baromi nyitottan kell a világhoz hozzáállni, és nagyon figyelni arra, hogy mi történik körülötted.
Nem görcsösen ragaszkodni az ötleteidhez, de figyelni arra, hogy befogadj mindent, amit aztán fel tudsz dolgozni. Emberekből, előadókból akár. A zenekarnál, ahol vokálozok, a Blahalouisiana-nál, ott egy-egy turné, egy-egy koncert során annyi élményt gyűjtünk össze, hogy hazafele a turnébuszban rengeteget beszélgetünk, és ott is zenészekről, zeneszerzőkről, dalszövegírókról. Iszonyatosan inspirálónak tartom bármilyen emberrel való beszélgetést és eszmecserét. Nyilván Schoblocher Barbara, aki a Blahalouisiana énekesnője, emberileg is nagyon inspiráló, de rengeteget tanulok tőle a színpadi kisugárzásról, a jelenlétről, az éneklésről, arról, hogyan add át az üzenetet, amit szeretnél. Inspirálóan hat rám az ő jelenléte.
Megjelent már két EP-d, a Nyújtsd még és a Melléül. Hogyan zajlik a folyamat, amikor dalokat írsz?
Nálam a dalszerzési folyamat még gyerekcipőben jár. Igyekszem folyamatosan fejlődni, de én ezt elég sokáig eltoltam magamtól. Zenészkollégáim, zenésztársaim voltak azok, akik azt mondták, hogy ez bennem van, és nyomtak előre, mert szerintük menne ez nekem. Igazából a kezdőlökés 2020-ban volt, amikor elkezdtem dalfoszlányokat írogatni, és 2020 végén jött ki az első EP-m a Nyújtsd még. Beadtam az NKA Induló Előadói programjára, a Hangfoglalóra, ahol húsz zenekart vagy előadót választottak ki, akiket támogattak pénzzel, hogy videóklipet és lemezt készítsenek. Ezt megnyertem 2020-ban én is. Úgyhogy utána elindult egy nagyon komoly írói-alkotói válság, hiszen még az első öt dalomat írtam meg akkor, és bele kellett tanulnom. Rengeteg stressz, álmatlan éjszaka és iszonyatosan sok meló volt, hogy újra tudjak írni, hogy kitapasztaljam, hogy nekem mik a jó módszerek. Egyébként eddig azt tapasztaltam, hogy nálam a zene és a szöveg eléggé kéz a kézben jár egymással, viszonylag egyidőben jön a zene a szöveggel. Mindkettőt eléggé fontosnak tartom. Most kezdek el majd kísérletezni azzal, hogy ha picikét jobban erőltetem az írást, nemcsak akkor ülök le írni, amikor érzem, hogy jönni fog valami ötlet, hanem ezt az atmoszférát megpróbálom mesterségesen előidézni, hogy minél többet tudjak írni.
Mennyivel másabb egy kisebb helyszínen egy szál gitárral előadni, mint például egy teltházas Budapest Parkban? Másképp állsz hozzájuk?
Ez azért egy nagyon érdekes kérdés, mert egy szál gitárral a szólóprojektemmel szoktam menni és játszani. Budapest Parkos koncertet a Blahalouisiana zenekarral szoktunk csinálni. Mindkettő más, de nem azért, mert az egyik egy kis koncert a másik meg egy nagy koncert, hanem nekem ez mentálisan egy teljesen más állapot. Egy Budapest Parkos nagykoncert az nyilván egy más hozzáállást igényel, de mivel egy teljes, már felépült zenekarba csatlakoztam bele pár évvel ezelőtt, aminek van egy nagy stábja, rengeteg ember dolgozik azon, hogy minél jobb élményt tudjunk adni a koncerten az embereknek, ezért ott sokkal kevésbé izgulok, bármennyire furcsa. A Blahalouisiana közönsége csodálatos emberekből áll. Mindenki nagyon kedves és befogadó. Egyszerűen úszkálok ebben az egész helyzetben, hogy nagykoncert van, nagy látvány van, show van összerakva. Ki vannak találva a ruhák, ki vannak találva a dalok, rengeteget próbálunk rá. Ez egy nagyon szuper érzés, de ugye ott van az is, hogy a zenekar baromi nagy szabadságot ad nekem abban, hogy nem egy klasszikus vokálmunkát végzek ott. Megvan a szabadságom abban, hogy össze-vissza rohangáljak a színpadon, ott énekeljek, ahol akarok, úgy mozogjak, úgy fejezzem ki magam, ahogy szeretném. Viszont annak a terhe sincs rajtam, hogy én lennék a frontember. Nem nekem kell elvinnem a show-t. Nem nekem kell kommunikálnom az emberekkel, épp ezért ez egy nagyon kiváltságos állapot, hogy nem kell visszafognom magam, és nincs rajtam az a nyomás vagy felelősség. Ilyen szempontból ez egy csodálatos állapot. Az egy szál gitáros koncerteknél az én dalaimmal, az én gondolataimmal vagyok jelen, ott nekem kell elvinnem a showt. Az egy nagyon intim helyzet, ott akkor tényleg meztelen vagy. A saját dalaidat énekled, te kíséred le magadat. Nincs senki más, te beszélsz, neked kell egyesegyedül megtartanod a közönség figyelmét és szórakoztatnod őket. Ez egy nehezebb feladat, akkor is, ha csak húsz embernek játszol, mert sokkal több múlik azon, hogy te mit hozol ki az emberekből, és hogyan közvetíted az üzeneteidet, mint amikor már van egy alap jó hangulat.
Van olyan koncertélményed, ami nagyon különleges számodra?
Hála Istennek, tényleg iszonyatosan szerencsés vagyok, mert nagyon sok kiváló zenésszel dolgozhattam együtt. Rengeteg csodaszép élményem van. A legutóbbi felejthetetlen élményem az Presser Gábor Arénás koncertje, még 2023. őszén, ami a Még 1 koncert nevet viselte. Ez összesen három koncert volt az Arénában, három egymást követő nap. Egy főpróba, illetve két teljesértékű koncert. Nyilván Presser Gáborral együtt dolgozni óriási élmény. Vokáloztam neki, és 13 vagy 14 dalban működtem közre. Egy ilyen volumenű produkció, ahol már hónapok óta próbálnak erre a koncertre, nyilván iszonyatos munka. Reggeltől estig tartó próbálások voltak több héten keresztül.
Egy arénában állni és énekelni, azt csinálni, amit a legeslegjobban szeretek, ilyen csodálatos és kiváló muzsikusok mellett, az felfoghatatlan és felejthetetlen élmény lesz mindig a számomra.
Egyszerűen csak hálás vagyok, hogy Pici bácsi gondolt rám, és megkért. Ezért nem lehetek elég hálás soha.
Mi a legnehezebb, amivel szembe kell nézned a zeneiparban?
Az a helyzet, hogy minél több időt töltök a zeneiparban, annál jobban érzem, hogy ez egy nagyon pici szakma. Elég gyorsan azt érezheti az ember, hogy összeérnek a szálak, és mindenki ismer mindenkit. Iszonyatosan nehéz lépést tartani, és ott van az a nyomás, hogy különbözz a többiektől, hogy megújulj. Tartsd azt a tempót, amit egyébként ez a baromira felgyorsult világ és a média, a social média diktál neked, az nagyon nehéz. Mivel ebben nőttem fel, ezért biztos vagyok benne, hogy vannak olyan aspektusai az iparnak, amiket könnyebben veszek, könnyebben ugrok át bizonyos akadályokat, de
az a sebezhetőség, amit érez ilyenkor az ember, az a nyomás, hogy különbözz mindenkitől, kitűnj a tömegből, és minél jobb zenéket csinálj, az néha nagyon-nagyon rá tud nehezedni az ember vállára.
Ez például egy olyan dolog, hogy amikor alkotási folyamat van és zenét írsz, akkor ezt teljesen le kell vetkőznöd. Nem is szabad erre gondolni, mert különben nagy stresszélmény lenne az egész. Nyilván nagyon fontos beszélni a nőkről a zeneiparban, ami mostanában egy nagyon forró topic, és összeségében azt gondolom, hogy ez egy nem zeneiparon belüli probléma. Ez egy társadalmi probléma és nehézség, nem zeneipar-specifikus, de nyilvánvalóan látjuk a statisztikákat. A nap végén mindig azt gondolom, hogy igazából, ha férfi vagy, ha nő, nemtől függetlenül a zene az, aminek számítania kell. Azt érzem, hogy ez így működik, és nagyon hiszem, hogy így működik. A közönség el tudja dönteni, hogy mit szeretne hallgatni, vagy mit nem.
Milyen terveid vannak a jövőben?
Nyilván szeretném elvégezni az egyetemet, de nekem tényleg az az elsődleges célom, hogy minél többet koncertezzek, zenéljek, írjak. Minden stresszt és bizonytalanságot próbálok ezzel kapcsolatban levetkőzni. Pont azért, mert pontosan tudom, hogy mennyire bizonytalan tud lenni ez az egész szakma. Viszont egész egyszerűen az van, hogy nem létező energiák szabadulnak fel egy koncert közben. Nem igazán lehet ilyet tapasztalni máshol, legalábbis nekem ez egy egyedülálló élmény. Iszonyatosan felszabadító dolog, és nyilván az ember szeretne azzal foglalkozni, amit szeret. Úgyhogy én nagyon hálásnak érzem magam, hogy már most ezt csinálhatom, és ebből élhetek. Szeretném ezt megtartani, szeretném a saját projektemet csinálni. Az egész, amit szeretnék ezzel kapcsolatban elérni, hogy olyan dalokat írjak, amik mögé be tudjak 100 százalékosan állni, amikkel mindegy hányan, de tudnak együtt rezegni és azonosulni vele. Szóval egész egyszerűen, zenével szeretnék foglalkozni.
Hol láthatnak majd téged a közeljövőben?
A saját projektemmel jelenleg inkább az írásra koncentrálok. Időt adok magamnak azzal kapcsolatban, hogy olyan dolgokat alkothassak, amikkel tényleg elégedett tudok lenni. Úgyhogy most szinte teljes időmben a Blahalouisiana zenekarral járom az utakat. Már elindult a szezon, már indultak a fesztiválok is. Úgyhogy nagyon sok helyen találkozhatunk a közönséggel.
Az interjút Bányi Flóra Laura, alapszakos hallgatónk készítette. Képek: Szabó Anna.