Miből lesz a cserebogár? Milyen hatások érik a világot kíváncsian szemlélő kamaszt, hogy végül érzéseit versbe öntse? Hogyan találnak rá a költők saját hangjukra, és mi foglalkoztatja ma a költészetet? Ezúttal szükségtelen azon töprengenünk, vajon mire gondolt a költő, hiszen első kézből kapunk válaszokat a fenti kérdésekre. A kerekasztal-beszélgetésen fény derült arra, mi formálja a kortárs költészetet, hogy mi ösztönzi az alkotót, és betekintést nyerhettünk e hivatás pátosza mögé is.
Az ablakon kitekintve a háztetők napsütésben tündököltek; az emelet kíváncsi hallgatókkal telt meg, akik megannyi kérdéssel érkeztek a kerekasztal-beszélgetés helyszínéül szolgáló F épületbe. Az előadók Horváth Eve, Kerber Balázs, Mezei Gábor és Szabó Marcell kortárs költők voltak. Négyük közül Marcellnek jelent meg eddig a legtöbb kötete (összesen négy), Eve új versgyűjteménye pedig jövőre érkezik a könyvesboltok polcaira. A beszélgetés moderátora dr. Krupp József egyetemi adjunktus volt, akinek kutatási területei többek között az ókori római irodalom, a filológiaelmélet és a kortárs magyar líra. Első ízben arra volt kíváncsi, a vendégek hogyan emlékeztek vissza pályájuk kezdetére, s hogy kik inspirálták őket.
Gábor azt mondta,
Nekem az egyetemista éveim alatt volt egy kortárs irodalmi bumm, amikor hirtelen olyan szövegekkel találkoztam, amik nagyon erőteljesen formálták azt, ahogy szövegekről gondolkodtam.
Elmondása szerint ekkor kezdett el ún. irodalmi mindenevőként olvasni. Első publikációja ebben az időszakában, 2003-ban jelent meg. Mint azt elmesélte, korán közel került Borbély Szilárd munkásságához (pl. Ami helyet, Berlin-Hamlet), első kötetének inspirációjában „Thomas Bernhard prózaírói munkássága, az ő hosszú mondatai és véget nem érő bekezdései voltak fontosak.” Szerinte, ahogy az alkotó egyre több művet ír, egyre kevésbé tud megnevezni egy-egy konkrét szerzőt, aki leginkább inspirálta – egyfelől mert egyre többen hatnak rá, másfelől mert egyre inkább „saját hangja felé tart.”
Eve arról beszélt, „Nálam bonyolultabb volt a helyzet, mert már kamaszkoromban érdekelt az irodalom, […] és akkor valahogy elterelődött az életem folyása, mivel nem olyan közegekbe kerültem be, amelyek támogatóan hatottak volna rám.” Elmondása szerint így kb. tíz évet vesztett az életéből, ami véleménye szerint „egyrészről baj, másrészről meg nem.” A költő harminc évesen került az ELTE-re, ahol mind a tudomány, mind az olvasás inspirálták. Ihletői majd minden avantgárd alkotó, mostanában pedig Pilinszky János költészete. Ezeken kívül a vallás is foglalkoztatja.
Mindig keresem az új inspirációt. A világirodalom érdekelne jobban, csak sajnos nagyon kevés a fordítás – nem könnyű hozzájutni szövegekhez.
Marcell úgy vélte, „Nehéz erről beszélni, mert az írásnak mindig is része, hogy dialógusba kerülünk a szövegekkel, szóval nem is tudom elképzelni az írást anélkül, hogy ne újraolvasás vagy irodalmi reakció lenne a közelmúlt szövegeire.” Úgy vélte, az embernek idővel egyre speciálisabb igényei lesznek, egyre különösebb dolgokat keres, amikről olvashat, és „egyre inkább olyan szövegeket csinál, mint amilyeneket olvas.” Arról is beszélt, előfordul, hogy egy nagyregényben egyetlen bekezdés van rá a legnagyobb hatással. Gimnáziumban Rimbaud, Tandori Dezső és Tolnai Ottó hatottak rá: szerinte „Tandori megfoghatóbb, líranyelvileg jobban benne áll a magyar irodalomban – az eszközök, amikkel őt elemezni lehet, számomra ismerősebbek.”
Balázs gimnáziumban kezdett el írni, ahol sokféle hatás érte. „Amikor még a legelső verseimet írtam, […] nyelvileg nagyon erősen foglalkoztatott a Nyugat és Ady versvilága, mert ez egy olyan nyelvi vagy fantáziabeli robbanás volt, ami nekem akkor nagyon izgalmasnak tűnt.” Elmondása szerint Kassák Lajos nyelvezete is hatott rá, illetve járt Kukorelly Endre és Marno János szemináriumaira, ahol jobban megismerhette a kortárs irodalmat. A világirodalomból az ókori római regényeket (pl. Petronius Satyriconját), illetve a kínai és a perzsa költészetet emelte ki. Első verseskötete 2014-ben jelent meg.
Akkor még más foglalkoztatott. Ez lassan alakult át az évek során. Most a konstrukció, a világépítés, akkor inkább az egyes impressziók és hangulatok megjelenítése érdekelt.
Ezután a moderátor arra volt kíváncsi, volt-e íróköre, szemináriuma vagy egyéb csoportosulása más fiatal szerzőknek, akikkel a meghívott költők együtt tudtak dolgozni pályájuk kezdetén. Marcellt két éven át magyartanára látta el feladatokkal: a klasszikusok stílusában kellett írnia, ehhez pedig hozzá kellett olvasnia a különböző szerzők munkáit. Ezután a Sárvári Írótábor volt első nagy irodalomszocializációs élménye. „A gimnázium egy zárt világ volt, itt pedig hirtelen találkoztam egy velem egykorú csapattal, akik ugyanúgy komolyan foglalkoztak ezzel, mint én.” Az itt megismert fiatalokkal együtt szerkesztette később az ELTE Puskin Utca című kulturális lapját, öt éve pedig Gáborral vezetnek líraszemináriumot a Fiatal Írók Szövetségének égisze alatt, ahová szeretettel várnak minden érdeklődőt. Dr. Krupp József egyébként elismerő hozzászólással illette az említett folyóiratot, és bátorította a közönséget annak olvasására: „A Puskin Utca nagyon erős lap volt, érdemes megnézni.”
Gábor a Debreceni Egyetemre járt, ahol a LÉK Irodalmi Kör tagja volt. Itt felolvasásokat tartottak, majd a számára máig meghatározó beszélgetéseket a kocsmában folytatták. Pályája kezdetén sokszor olvastak együtt és vitatták meg olvasmányaikat Lapis Józseffel, aki ma az Alföld folyóirat szerkesztője. Elmondása szerint, mikor először küldte el versét Keresztury Tibornak, azt a választ kapta, hogy próbálja megtalálni saját nyelvezetét. Így jegyezte el magát a nyelvművészettel. Gábor ezt a tanulságot vonta le:
Egymásra kell találnotok azzal a valamivel, amit csinálsz.
Eve egyetem alatt fedezett fel egy underground pinceműhelyt, ahol sok vajdasági szerzővel is találkozott. Itt kapott visszajelzést munkáira, mellette pedig az ELTE-n tanult kreatív írás minoron és járt rendszeresen a Szerdai Szalon felolvasóestjeire. Mindezen tapasztalattal felvértezve kezdett el publikálni.
Balázs az írói közösségek közül ismét Kukorelly és Marno szemináriumait, illetve az ezekből szerveződött irodalmi csoportokat emelte ki. Hozzátette, „Olyan irodalmi csoportosulásban, ami hosszabb ideig koherensen létezett, nem voltam benne. Általában kisebb csoportokban vagy szemináriumokon kaptam visszajelzést, illetve egyes emberektől.”
A következő kérdés arra vonatkozott, hogy hogyan viszonyulnak a szerzők saját korábbi műveikhez és az azokban feldolgozott témákhoz, illetőleg hogyan változtak szövegeik az idők során. Gábor szerint ez nehéz kérdés, mert amit az alkotó éppen csinál, az leköti és körülveszi őt, emiatt nehéz azon gondolkodni, vajon mit csinálhatnak épp más művészek. A költő a változás és a fejlődés mellett tört lándzsát: „Azt szeretném gondolni, hogy van egy nyelvi alakulás. Szerintem akkor történik valami velem és a szövegeimmel, ha nem mindig ugyanazt a nyelvet működtetem. […] Nem az van, hogy megtalálok valamit, megörülök neki, és aztán ezt nyomom életem végéig.” Hozzátette, szerinte nagyon kevés ma a színvonalas kritika, amikre támaszkodva a művész fejlődhet. Marcell úgy vélte, „Valami olyasmit kéne észrevennünk magunkban, ami pont azért tud alakulni, mert nem az alakulásra figyelünk, hanem valami másra.” Az új kihívások keresése szerinte elősegíti ezt a folyamatot. Eve módszere, hogy megtalál egy nyelvet, amit használni tud, aztán ennek a teherbíró képességével kísérletezik. Balázs viszonya a nyelvhez második kötetében már megváltozott. „Az első kötet esetében nem a nyelvi megformáltság érdekelt, hanem a mozgások, hangulatok, állapotok kifejezése.” Második könyve esetén már a kötet strukturáltsága, a teljes műre kiterjedő koncepció és egy önálló világ felépítése érdekelte jobban.
Zárásként közönségkérdés hangzott el: l’art pour l’art vagy valamilyen társadalmi küldetés hajtja a költőket? Gábor reflektált a horatiusi talányra. Úgy vélte, saját művészete beépül az alkotó mindennapjaiba.
Amikor az ember rátalál valamire, ami jelentős neki – és jó esetben az olvasóinak is –, akkor annak van egy világváltoztató hatása.
Mint elmondta, egy jelentős mű az alkotó és a befogadó gondolatvilágára is nagy hatással lehet. A fentebb foglaltak csupán egy hosszú alkotói fejlődés kiragadott mérföldkövei – különböző pályatörténetek szűrlete. Mint azt hallhattuk, egy művész saját hangja nem első pillanattól kiforrott, mondanivalója sosem abszolútum, írásai nem szentenciák. Koncepciói, érdeklődésének tárgyai és eszköztára életszakaszról életszakaszra változhatnak: ez ad egy alkotó életművének dinamikát és állandó lehetőséget a megújulásra.
Szöveg és fotó: Major Mátyás Gábor.