Kormos Lili az ELTE BTK-n szerzett alapszakos diplomát, majd a média szinte minden területébe belekóstolt. Az interjú során beszélgettünk újságírásról, vízilabdáról és könyvkritikáról is, de nem mentünk el szó nélkül a TedxYouth konferencián tartott előadása és a hozzá köthető Analóg Olvasó Mozgalom mellett sem.
Az ELTE szabad bölcsészet szakán, kommunikáció- és médiatudomány szakirányon szereztél BA diplomát. Miért az ELTE-re és pont erre a szakra esett a választásod?
2008-ban kezdtem az egyetemet, de eredetileg a Filmművészetire akartam menni, televíziós műsorkészítő szakra. Négy rostás volt a felvételi, az utolsó előtti kör után nem jutottam tovább. Jelentkeztem még kommunikáció szakra az ELTE-n és a Corvinuson, szabad bölcsészetre szintén az ELTE-n és vésztartaléknak beírtam a jogot is. Az én időmben nem igazán kaptunk tájékoztatást arról, hogy pontosan mit tanulhatunk az egyes szakokon, de arról sem volt sok információnk, hogy egyetem után milyen lehetőségek várnak ránk a munka világában. Végül a szabad bölcsész alapszakra jutottam be, de nem tudtam, hogy pontosan mire számítsak. Aztán a gólyatáborban felsősök avattak be a részletekbe, és megtetszett, hogy sok a lehetőség, sokszínű a képzés, jó a közeg és érdekes dolgokról tanulhatok.
Miben volt számodra meghatározó vagy emlékezetes az alapképzés?
Amit a legjobban szerettem abban a három évben, hogy egy új gondolkodásmóddal, szemlélettel gazdagodtam: az egyetem ráirányította a figyelmemet a szerzőkre, kulturális irányzatokra, gondolatokra. Emlékszem, hogy volt egy kreatív szakszöveg-fordító szemináriumunk, aminek a Museum Studies volt a középpontjában. A tárgy által nemcsak egy új tudományágat ismerhettem meg, de a gyakorlatban is hasznosítható tudást szereztem.
A kommunikáció- és médiatudomány, mint szakirány mindig az első helyen állt? Sosem jöhetett szóba más irány?
Dehogynem! Először a filmelmélet-filmtörténet szakirányt szerettem volna felvenni. Ebbe a szüleim egy kicsit bele is sápadtak, mert aggódtak, hogy mit fogok azzal kezdeni. Egyébként nagy valószínűséggel ugyanazt csinálnám, amit most, ha abba az irányba megyek tovább. Fél évig nagyon sok filmes órát hallgattam, aztán később is, ha lehetett és volt szabad kreditem, azt általában erre használtam fel. Az első szemeszter végén aztán úgy voltam vele, hogyha én újságírással szeretnék foglalkozni hosszú távon, akkor miért foglaljam a helyet a filmes szakon az elől, aki erre szeretné feltenni az egész életét? Nagyon gyorsan összeszedtem a kommunikáció szakirányra való bejutáshoz szükséges tantárgyakat és végül sikerült, felvettek.
Mondhatjuk, hogy az újságírás iránti érdeklődésed már a gimnáziumi évek alatt megjelent?
Igen, az viszonylag hamar kiderült, hogy jól bánok a szavakkal és az íráskészségem is jó. Egerben jártam gimnáziumba, ott is nőttem föl. Volt egy nagyon elkötelezett magyartanár a gimiben, aki a diákélet szempontjából mindig mindenben benne volt és ő szólt, hogy a Heves Megyei Hírlap működtet egy diákújságíró rovatot, írhatnék bele. Beküldtem egy-két cikket, azok voltak az első publikációim. Hát, valahogy így kezdődött.
Számos online felületen olvastam, hogy évekig vízilabdáztál. Végül miért nem a sport irányába mozdultál el?
Ez fel sem merült. Nagyon becsülök mindenkit, aki az élsportra tette fel az életét, de én soha nem voltam egy olyan kaliberű játékos, hogy komolyan elgondolkozzak a sportkarrieren. Ezzel egyébként nincs is semmi baj, nem fáj, hogy elengedtem, nagyon elégedett vagyok azzal, amit a sportban elértem. Annyi pláne nem volt a dologban, hogy én mondjuk a TF-re menjek tovább és elvégezzek egy szakedzői képzést. Ha ezt jól akarod csinálni, az elképesztő mennyiségű energiát, időt, koncentrációt igényel. Hétköznap edzéseket tartasz, hétvégén pedig utazol a gyerekekkel a meccsekre, egyszerűen ennek élsz. Nagyon szerettem a vízilabdát, a mai napig nagyon szeretem, de nem volt benne annyi, hogy ezt az áldozatot meghozzam érte.
Ha már az újságírás körvonalazódott benned, akkor hogyhogy nem került szóba a sportújságírás?
Azon elgondolkodtam, hogy sportújságíró legyek, de közben láttam magam körül mind az osztálytársaimat, mind az édesapámat, akiknek tényleg a sport volt a szenvedélyük. Követték az eseményeket, tájékozódtak. A csapat-összeállítások, eredmények, különböző sportok szabályrendszerei mind ott voltak a fejükben. Bennem is megvan az érdeklődés, vannak sportágak, amikről viszonylag sokat tudok, de enélkül az elképesztő háttértudás nélkül bele se mertem volna vágni. Meg valljuk be őszintén, jobban érdekelt a kultúra, a közélet, a bel- és külpolitika. Ráadásul most sem feltétlenül egyszerű nőként érvényesülni a sportújságírásban. Máig kétszer annyit kell egy nőnek teljesítenie, hogy elfogadják. Szerintem előremutató, hogy a teniszt, a műkorcsolyát, a tornát, úszást, síelést, vívást sokszor női kommentárok viszik, de ez még mindig egy férfias mezőny, ahol nagyon-nagyon kell hajtani, hogy érvényesülhess.
Az önéletrajzod alapján számos helyen dolgoztál, a média majd’ minden területébe belekostóltál. Van, ami ezek közül kiemelkedik? A mai napig tudsz profitálni a megszerzett tapasztalatokból?
Azt gondolom, hogy igen, mindenhol tanultam valami olyat, amit most is tudok kamatoztatni, bár néha nehéz tetten érni, hogy mi az, amit az egyik helyen megtanultam, és utána a másikon hasznosítottam. Az egyik mindenképp a kapcsolati rendszer. Kialakult egy olyan kapcsolati tőkém, amiről megmondom őszintén, álmodni sem mertem volna, amikor 2008-ban Budapestre költöztem. Ezt a kiterjedt hálót az első munkahelyemnek, az ATV-nek köszönhetem.
Megtanultam emberekkel bánni, kommunikálni, odafigyelni rájuk, ha úgy tetszik, olvasni a jelekből. Az elmúlt tíz évben olyan újságírókat, szakembereket ismerhettem meg, akik nagyon magas fokon művelik ezt a szakmát, vagy ennek bármelyik ágát, és sok olyat tudnak, amiből lehet tanulni, amire érdemes odafigyelni.
Az, hogy láthattam Bánó Andrást vagy éppen Baló Györgyöt munka közben, hogy olyan szerkesztőket ismertem meg, akik tudták, hogy egy híradó, vagy egy interjú mitől fog működni, kit kell megszólaltatni, olyan tapasztalat, amiért nagyon hálás vagyok, és ami bizonyára végig fog kísérni a pályámon.
Sosem volt kikacsintgatás, nem merült fel benned, hogy az újságírást rádiózásra, tévézésre cseréled?
Képernyőzni sosem szerettem volna. Ha nagyon-nagyon azt akartam volna csinálni, akkor tíz körömmel megkapaszkodok minden lehetőségben, ami adódik és addig gyűrőm, addig hajtok, amíg oda nem kerülök. Nyári szünetekben dolgoztam hol itt, hol ott gyakornokként. Kicsit beleláttam ebbe, kicsit beleláttam abba. Elkezdtem az ATV-ben dolgozni, majd amikor úgy éreztem, hogy a lehetőségeim végére értem, akkor jött egy lehetőség a Neston rádiónál, ahol szerkesztő-műsorvezetőt kerestek. Elmentem hozzájuk, megnéztek, meghallgattak, és azt mondták, hogy akkor csapjunk bele. A rádiózást egyébként nagyon szerettem. Sőt, ma is nagyon szeretem, amennyiben a podcast készítést egy rádiós alműfajnak tekintjük. A szereplési lehetőség kellően kielégítette a bennem rejlő exhibicionizmust. Aztán jött az RTL Klub, és amikor ott is úgy láttam, hogy nem nagyon tudok továbblépni, akkor adatott egy lehetőség, hogy a politikai színtéren is kipróbálhatom magam. Így lettem sajtófőnök dr. Fodor Gábor mellett. Nagy falatnak tűnt, az is volt, és picit sajnáltam is, hogy ezt akkor megléptem, de csak azért, mert ha még egy kicsit maradok az RTL-nél, akkor többet tudtam volna dolgozni Baló Györggyel.
Huszonöt évesen nem sokan lesznek sajtófőnökök. Hogyan élted meg ezt a helyzetet?
Nagyon nagy volt rám a kabát. Korábban sosem csináltam ilyet, hirtelen azt se tudtam, hogyan fogjak hozzá. Ketten vitték a sajtóügyeket, és amikor elkezdtem dolgozni, akkor a leendő kolléganőm pont szabadságon volt. Úgyhogy kicsit olyan volt ennek a munkának a kezdete, mint amikor a klasszikus amerikai romantikus komédiákban a főhősnő hirtelen valami olyan munkakörbe csöppen, amihez az égvilágon semmi köze nincs. Minden elromlik, ami elromolhat, főhősünk próbál zsonglőrködni a feladatokkal, aztán egyszer csak beletanul. Nem volt olyan gyors, mint egy filmes montázs, meg olyan jó zenét se vágtak alá, de idővel belerázódtam, és nagyon-nagyon sokat tanultam abból az időszakból.
Tudom, hogy a politika nem mindenkit vonz, nem mindenki vágyik ebbe a világba, de néhány politikai közegben eltöltött évből rengeteget lehet tanulni. Magadról, a munkavégzésről és a világról is.
Később egy reklámügynökségnél helyezkedtem el, mert arra is kíváncsi voltam. Dolgoztam egy projekten az UNICEF-nek, nagyon izgalmas volt látni, hogyan működik egy ilyen nagy nemzetközi szervezet. Utána jött az Európa Könyvkiadó, ott egy évig dolgoztam marketingesként, és aztán főleg projektmunkáim voltak.
Ezután kezdtél el dolgozni a Jelennél?
Előtte volt egy kis kitérőm a divatiparban – ha egy szemüvegkereteket forgalmazó cég annak számít -, ahol marketinges voltam. Viszont a vírus miatt elmaradtak a nagy nemzetközi design- és divatvásárok, a cég bevételeinek többsége pedig külföldről érkezett. Mivel azonban nem lehetett találkozni a nemzetközi partnerekkel, ráadásul a termékek iránti kereslet is visszaesett, el kellett köszönjünk egymástól. A COVID első hulláma így számomra is Zoom-os állásinterjúkkal telt. Aztán elindult a Jelen, ahova Lakner Zoltánék hívtak, hogy szeretnék, ha elkezdenék velük dolgozni. Úgy vélték, egy hetilap nem működhet könyvrovat nélkül, és azt szerették volna, ha ezeket az ajánlókat én írnám. Ennek már lassan két éve, de még mindig írom az ajánlókat.
Egy korábbi interjúban valaki egy olyan könyvkritikusként definiált téged, aki nem kritizál. Ezzel mennyire értesz egyet?
Ahhoz nagyon nagy hibának kell lennie egy könyvben, hogy kemény kritikát fogalmazzak meg. Ezért is szoktam mondani, hogy én valójában könyvajánlókat írok. Könyvkritikát írjanak nálam nagyobb tudású emberek.
Nyilván én is fel tudom mérni, hogy milyen az egyértelműen rossz szöveg, vagy mely történetvezetési, stilisztikai problémát lehet kritikával illetni. Ha nekem valami nem tetszik, az egy szubjektív dolog, de ami ennél sokkal fontosabb, hogy észreveszem az objektív hibákat, és azokat meg is tudom fogalmazni. De ezzel együtt is jobban szeretek inkább azzal foglalkozni, hogy miért érdemes elolvasni egy könyvet.
Ha már a könyveknél tartunk: két éve alapítottad az Analóg Olvasó mozgalmat, az indulást egy TedxYouth előadás során jelentetted be. Hogyan jött a fellépés lehetősége a konferencián?
29 éves voltam, és ez volt az utolsó alkalom, amikor még jelentkezhettem a TedxYouth konferenciára, utána kiöregedtem volna belőle. Egy nagyon kedves barátommal ötleteltünk, hogy milyen témával nevezhetnék. Arra jutottunk, hogy alapvetően három típusú előadás van: a nagyon erős személyes sztori, valamilyen technológiai innováció és a mozgalom. Nekem olyan személyes történetem nem volt, amivel ki tudtam volna állni, a technológia meg szóba se jöhetett. Maradt hát a mozgalom. Pont akkoriban olvastam egy cikket arról, hogy az állandó digitális szövegolvasás milyen negatív következményekkel járhat. Ebből indultunk ki, és elkezdtünk gondolkodni rajta, hogy mit hozhatnánk ki a témából, és végül ebből nőtte ki magát a mozgalom. Ez viccesen hangzik, de tulajdonképpen az volt a fő ambícióm, hogy szeretnék a piros körben állni és tartani egy Ted Talk előadást, amiből aztán egy ilyen klassz dolog kerekedett.
Milyen volt a felkészülés a TedxYouth konferenciára?
Tíz perced van a színpadon, és bár elsőre nem tűnik soknak, de tíz perc nagyon hosszú idő. Igazából az ember sokkal jobban izgul azon, hogy ki tudja tölteni az időt, minthogy kifusson belőle. Úgy alakult, hogy volt egy szövegvázlatom, amit folyamatosan gyúrtam, formáztam. Szerettem volna, hogy jó legyen a felütés, hogy legyen benne valami vicces is, de alapvetően a tényekre fókuszáljon. A 21. században minden a storytellingről szól, mindenki igyekszik magát, a saját kis történetét előtérbe tolni. Ettől nagyon ódzkodtam, mert nem szerettem volna – és tulajdonképpen most sem szeretném – érdekesebbnek feltüntetni magam, mint amilyen vagyok. Amikor a mozgalmon gondolkodtam, akkor is az lebegett a szemem előtt, hogy ebben nem én vagyok a fontos, hanem a jelenség, amit felvázolok, a megoldási lehetőség, amit kínálni tudok. A felkészítők szerették volna, hogy több személyességet vigyek bele az előadásba, de annál többet, mint ami végül belekerült, nem tudtam és igazából nem is akartam volna. Fontos volt, hogy előadás közben jól érezzem magam, és igazán a sajátomnak érezzem a szöveget.
Milyen jövőbeli terveid vannak a mozgalommal?
Szeretnék közös olvasást szervezni az év elejére. Az Anna Kareninának van egy új fordítása, szeretném, ha annak közösen nekivághatnánk. Illetve további terveim is vannak, de ez egyelőre maradjon titok.
Az interjút Mesteri Violetta, alapszakos hallgatónk készítette. Nyitókép: Bazánth Viola.