Matyasovszki Fanni a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szabad bölcsészet alapképzésén kezdte meg felsőfokú tanulmányait, majd az ELTE Média Tanszék MA képzésén szerezte meg mesterdiplomáját. Második mesterképzését ugyancsak az ELTE-n kezdte meg Nemzetközi tanulmányok szakon, angol nyelven. 2021 szeptemberétől a Direkt36 oknyomozó újságírójaként dolgozik. Beszélgettünk emlékekről, szakmai élményekről, az oknyomozó újságírásról, nyelvtudásról, irodalomról, álmokról és természetesen az ELTE Médiáról is.
Sok cikk, interjú jelent meg a neved alatt a media.elte.hu-n, termékeny évek állnak mögötted az egyetem falain belül is. Úgy tudom, egy újságírói mentorprogram keretein belül kerültél a Transparency International-hez, ahol Zöldi Blanka volt a mentorod. 2021 szeptemberétől teljes munkaidőben a Direkt36-nál vagy oknyomozó újságíró, előtte 5 hónapig gyakornokoskodtál a szerkesztőségben, ahol az adatvizualizáció is a feladataid közé tartozott. Az első kérdésem az utolsó információmorzsához kapcsolódik: jártál Bátorfy Attilához adatvizualizációs órára? Köztudott, hogy a tanári gárdán belül elsősorban ő foglalkozik ezzel a területtel.
Igen! A Direkt-nél használjuk is azokat a programokat, amiket Attila tanít az egyetemen, például az Infogram-ot, vagy a Flourish-t. Nagy segítség volt, hogy már korábban is hallottam ezekről a platformokról. Ezek hasznos, klassz dolgok: ha valaki nem is újságírással akar foglalkozni, de olyan munkát végezne, amihez jól jön egy-egy hasonló program ismerete, akkor ez egy abszolút jó dolog. De minden alapja az Excel, ami újságíróként is, meg mindenhol máshol is egy olyan eszköz, amit érdemes tudni használni. Én a mai napig utálom, mert vannak vele nehézségeim, szóval, ha lesz órád Attilával, majd nagyon figyelj az Excel-es részre! (Nevet.) Volt két cikkem, ebből az egyik az Orbán-család üzleteiről szólt. Ezzel a témakörrel a Direkt foglalkozik már több, mint három éve. Én is ebbe a témába kapcsolódtam be: készítettem egy cikket, illetve a cikkhez kapcsolódóan két kisebb diagramot, adatvizualizációs megoldást is.
A Transparency-s mentorprogram ugródeszka volt a Direkt36-hoz? Hogyan találtál rá az oknyomozó újságírásra? Mikor döntötted el, hogy ezzel a műfajjal szeretnél foglalkozni az újságírás világán belül?
Nem tudok felidézni egy konkrét pillanatot, amikor eldöntöttem volna, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Részt vettem egy prágai újságírótáborban (erről meg is jelent Fanni beszámolója a media.elte.hu-n, amit itt olvashattok el). Ott nagyon sok érdekes, hasznos tanácsot hallottam hatalmas sajtóorgánumok újságíróitól, nagy médiaszereplőktől. Itt olyanokra gondolok, mint a Bloomberg vagy a Reuters. A táborban találkoztam egy előadóval, aki azt mondta, hogy minden olyan lehetőségre érdemes lecsapni, aminél nincs vesztenivalód és érdekel. Amikor szembejött a Transparency mentorprogramja, úgy voltam vele, hogy érdekesen hangzik, szívesen kipróbálnám ott magam, úgyhogy jelentkeztem. A pályázati felhívásban szerepelt, hogy a jelentkezéshez nem szükséges előzetes tapasztalat az oknyomozó újságírás területéről, hiszen a program pont ennek a megszerzésében segít. Ez nagyon szimpatikus volt. Biztos neked is ismerős, hogy – pláne a mai világban – nagyon sok fiatal nem kap érvényesülési lehetőséget, főleg egy COVID sújtotta munkaterületen, mert nincs munkatapasztalata. Hogy szerezne az ember tapasztalatot, amikor ideje nagy részét tanulással tölti? Szóval jelentkeztem és így kerültünk össze a Blankával, aki szuper mentor volt, egészen mostanáig. Hiszen a gyakornokoskodásom alatt is végig vele dolgoztam együtt és rengeteget segített abban, hogy elinduljak ezen az úton.
Újságíróként kerültél valaha veszélyes, vagy kellemetlen helyzetbe? Olyanokra gondolok, amik különösen az oknyomozó újságírókat érhetik.
Hál’ Istennek, nem, az lenne az ideális, ha nem is alakulnának ki ilyen helyzetek. Viszonylag a pálya elején vagyok, remélem, később sem történik majd ilyen.
Mennyire „éri meg” most, 2021-ben, a jelenlegi politikai helyzetben oknyomozó újságírással foglalkozni?
Mindenképpen megéri: az egész újságíró szakmának, a független újságírásnak az a lényege, hogy az újságírók tartják működésben a demokráciát, ellenőrzik a hatalmat. Még ha ki is alakul egy nehezebb politikai helyzet, amiben úgy érzi az ember, hogy újságíróként kevésbé lehet érvényesülni, akkor is, a nehézségek ellenére is érdemes folytatni, hiszen egy fontos társadalmi munkát végez az ember. A hatalom egy olyan szegmense a társadalomnak, amit muszáj felügyelni. Valakinek muszáj ezt csinálnia, mert ha nem csinálná senki, akkor honnan tájékozódnának az emberek a közélet különböző ügyeiről? Az újságírás szükséges ahhoz, hogy állampolgárként tájékozódni tudj egy politikai szférában, tudatosan élhess a szavazati jogoddal, legyenek önálló gondolataid… Ehhez elengedhetetlen, hogy legyenek újságírók, akik feltárnak olyan ügyeket, amik egyébként nem biztos, hogy kiderülnének.
Mennyire tartod veszélyesnek ezt a szakmát?
Amennyire én kezdőként erre a szakmára rálátok, szerencsére nálunk nem olyan veszélyes a helyzet, mint mondjuk más országokban, amelyek még lejjebb vannak a médiaszabadsággal és a médiapolitikával kapcsolatos rangsorokban. A Pegasus-botrány alatt két kollégám telefonját is lehallgatták, ami évekkel ezelőtt történt és most derült ki – ez egy új faktor a történetben. Erre valahogyan reflektálni, reagálni kell, ki kell alakítani a saját biztonsági rendszereinket és lépéseinket. Figyelni kell arra, hogy a magánszféra, a forrásvédelem, a munkafolyamat mind „confidential”: nem teregeted ki őket, megtartod magadnak ezeket abban a személyes szférában, amihez mondjuk egy Pegasus-szoftverrel senkinek sem lenne joga hozzáférni. Magyarországon nem börtönöznek be vagy ölnek meg újságírókat, ilyen szempontból nem tartom a munkát veszélyesnek, a kiberbiztonság viszont már egy másik kérdés, amivel nagyon aktívan foglalkozunk. Ez nem csak minket, újságírókat érint, hanem mindenkit, hiszen olyan világban élünk, ahol az nem mindig egyértelmű, hogy ki, hogy és mit hallgat meg abból, amit te a privát életedként vagy a munkahelyi szférádként értelmezel. Ha valaki oknyomozó újságíró akar lenni, és az rettenti vissza, hogy ez veszélyes, azt gondolom, Magyarországon ettől egyelőre nem kell félni. Be kell tartani bizonyos biztonsági protokollokat, de „grave danger” szerencsére nem leselkedik senkire.
A szüleid tanárok, a nagypapád iskolaigazgató volt. Te is elindultál egyfajta tanári vonalon, hiszen a WISE Business English Solutions üzleti nyelviskolában tanítottál angol nyelvet 2019 januárjától 2020 októberéig. Ezen kívül még németül is beszélsz. A nyelviskola rólad szóló ismertetőjében azt írják, hogy egy Londont ábrázoló plakát van a faladon, és a közösségi média oldaladon is sok, brit vonatkozású elemet találni (például Mr. Darcy, Benedict Cumberbatch, vagy dr. Watson is megjelennek). Mikor kezdődött az angol nyelv iránti érdeklődésed, szereteted, hogyan tudod ezt kamatoztatni a munkád során?
A szüleim tanár végzettségűek, de már nem tanárként dolgoznak. A nagypapám viszont tényleg iskolaigazgató volt. Akkor dolgoztam részmunkaidőben a nyelviskolának, amikor ide jártam a Médiára. Ez egy klassz lehetőség volt nekem, mert egy olyan szférában szerezhettem munkatapasztalatot, ami nem a szakmám volt ugyan, de nagyon jól kiegészítette – anyagilag is – az egyetemi tanulmányaimat. Nagyon szeretem az angol nyelvet, körülbelül tizenöt éves korom óta. Altalános iskolában nem tanultam angolt, viszont amikor középiskolában elkezdtem, nagyon megfogott. Amikor a Direkt-nek gyakornokoskodtam, elvégeztem két félévet az ELTE Társadalomtudományi Karán Nemzetközi tanulmányokon, angolul. A barátaim nagy többsége külföldi országokból származik, velük kizárólag angolul kommunikálunk, a párom török származású, így vele is. Az angol nagyon meghatározó szerepet tölt be az életemben. Azon kívül, hogy az angoltudás már valamennyire alapvető, a külföldi érvényesüléshez is kell. Németül évek óta nem beszéltem, inkább aktív angolos vagyok, sajnos ez a németem rovására ment, de tervben van, hogy visszahozzam.
Tervezel valamikor külföldön élni, vagy dolgozni?
Ha adódik rá lehetőség, abszolút. Huzamosabb ideig nem tartózkodtam még külföldön, kisebb utazásaim voltak eddig, de nagyon szeretnék világot látni: jó lenne megtapasztalni, hogy milyen kint élni és dolgozni. Ha az újságírásban el tudok helyezkedni, akkor úgy, ha nem, akkor majd meglátom, hogyan alakul a jövő, milyen lehetőségeket hoz majd az élet. Ez még a jövő zenéje.
Ezek szerint nem is biztos, hogy mindig újságíró szeretnél lenni?
Kislánykorom óta író szerettem volna lenni. Ebbe az újságírás úgy tartozik bele, hogy az írás mindkettőben egy közös pont. Az újságírást nagyon szívesen csinálom, valószínűleg ezzel szeretnék foglalkozni a hátralévő életemben, de mellette szeretnék elmozdulni a szépirodalom irányába is. Ebben annyi előrelépés történt, hogy megnyertem egy novellapályázatot, melynek keretében publikálják az egyik novellámat egy novella-antalógiában, valószínűleg még novemberben. Szeretném folytatni ezt a vonalat. Ha erre lenne lehetőségem, az maga lenne a megtestesült álom!
Miről szól a novellád?
Ez egy hirtelen jött dolog volt: augusztusban szembetalálkoztam a kiírással, akkor pont ráértem és gondoltam, elküldöm az írásomat. A témakör a tél volt, a novellának valamilyen úton-módon kapcsolódnia kellett hozzá. Bennem van egy nagyon erős klímaszorongás, így a novella egy hasonlóképpen klímaszorongó nőről szól, aki nem akar gyereket, ezért a férje elhagyja. A novella csattanója, hogy kiderül, a főhősnő teljesen véletlenül, sorsszerűen teherbe esett. Ez lesz az első olyan publikált művem, ami szépirodalmi.
Beszélgessünk kicsit a tanulmányaidról. Három egyetemi szakot is megjártál: először kezdtél a Pázmányon, ahol szereztél egy alapdiplomát. Ezután az ELTE Médián végezted az első mesterképzésedet, majd most ugyancsak az ELTE-n csinálsz egy második mesterképzést, Nemzetközi tanulmányok szakon. Miből szerezted az első diplomádat?
A PPK-n Szabad bölcsész szakra jártam, az írói vonal miatt olyasmit kerestem, ami közel áll az íráshoz. Azóta rájöttem, lehet, hogy inkább irodalomszakosnak kellett volna mennem. Anno nagyon elbíztam magam, mert a legelső helyen a jogot jelöltem meg, az is érdekelt. Két ponttal csúsztam le az állami helyről. Annyira biztos voltam benne, hogy fel fognak venni, hogy B tervnek nem néztem utána, mi az, ami az íráshoz közelebb áll, csak bejelöltem a szabad bölcsészetet, és végül oda mentem. Nem ez volt életem egyetemi kara. A Pázmány nekem egy széthulló egyetem hatását keltette. Az „írós dolgot” ott is tovább szerettem volna vinni, így felvettem egy média minort, és amikor lediplomáztam, akkor egyből ide jelentkeztem az ELTE-re. Ez életem döntése volt. Három egyetemi szakot jártam meg, és messze az ELTE Média volt a legkiemelkedőbb, a legmagasabb színvonalú és a legjobb közösségű. Nagyon-nagyon jó. A Társadalomtudományi Karról személyes tapasztalataim alapján azt tudom mondani, hogy abszolút káosz van, képtelenek dolgokat megszervezni, rengeteg külföldi diákot nem tájékoztatnak rendesen és a csoporttársaim nagy többsége rettenetesen csalódott a szakban. Amikor felvettek a Direkt-hez, passziváltattam, mert úgy voltam vele, hogy sokkal szívesebben dolgozok nekik, mint hogy a tanulmányaimat folytassam. Nagyon jó érzés, hogy járhattam olyan egyetemi szakra, ami ennél sokkal-sokkal jobb volt közösségi és oktatási szempontból is. A magyar oktatás egyik nagy hátránya, hogy mindent elméleti szinten tanít, és kevés a gyakorlati elem. Itt a Médián találkoztam bőven gyakorlati elemmel: Munk Veronika órája, Bátorfy Attila órája… ezek mind nagyon hasznos gyakorlati órák voltak.
Mi a terved a nemzetközi tanulmányokkal? Ezek szerint egy időre biztosan jegeled a mestert.
Igen, valószínűleg nem is fogom befejezni, legalábbis most ez a tervem, hiszen nem látom értelmét. Engem érdekel például az EU működése, a diplomácia. Olyan szakra számítottam, ami ezzel kapcsolatban ad valamilyen gyakorlati tudást, és ehhez képest egy olyan rendszerrel találkoztam, ami a Pázmányos bölcsészoktatásra hasonlított. Vannak akadémikus cikkek, elolvassuk, megbeszéljük, és akkor ebből mi lesz? Semmi. Valószínűleg ezt nem fejezem be, de majd meglátjuk, ez a jövő zenéje. Most szeretek a Direkt-nél dolgozni, és remélem, hogy ez az oknyomozó-újságírás-vonal be fog válni.
Mit szeretnél még elérni az életben? Hogyan látod magad tíz-húsz év múlva?
Nagyon-nagyon szeretnék író lenni. A novellám megjelenése első lépcsőnek klassz. Tizenhat és tizennyolc éves korom között írtam egy regényt, ami azóta is pihen az asztalfiókban. Meglátszik rajta, hogy egy tinédzser írta… Nagy álmom, hogy legyen egy olyan időszak az életemben, amikor leülök, átdolgozom, és megpróbálom elküldeni kiadóknak, bár a könyvkiadás nincs túl jó állapotban Magyarországon… Szóval nagy álmom, hogy ez a regény megjelenjen, és utána kövessék más munkák is. Az elmúlt fél évben elkezdtem szabadverseket is írni, ezzel is el szeretnék indulni valamilyen irányba. Nemcsak magyarul, de angolul is írok verseket. Ezeknek az útvonalaknak szeretnék valamilyen kiteljesedést találni. Emellett szeretném tovább építeni a Direkt-es karrieremet is. A Direkt-nek fantasztikus külföldi kapcsolatai vannak, például dolgoznak együtt olyan nagy szerkesztőségekkel is, mint a Washington Post – engem ez teljesen lenyűgöz. Szeretném magamat továbbfejleszteni az újságírásban, amennyire csak lehet.
Hallottam, hogy naplót vezetsz gyermekkorod óta. Mesélsz erről egy kicsit?
Olyan tizennégy éves korom óta vezetek naplót. Erről sokat vitatkoztunk a kreatív írás tanárommal a Pázmányon: ő ezt soha nem tartotta jó ötletnek, mivel az ember a naplóját önmagának írja, s nem azért, hogy aztán kiadja. Érdemesebbnek tartotta olyan művekbe fektetni az írói energiát, ami adott esetben később meg is jelenhet. Számomra a napló kicsit olyan, mint egy zsebtükör, amit ki tudsz nyitni és bele tudsz nézni. Nem ugyanazt az arcodat látod vissza, amilyen éppen vagy, hanem azt, amilyen akkor voltál. Ez jó reflexió arra, hogy egyrészt milyen stílusod volt. Én például nagyon szabadelvű vagyok sok mindenben, a naplómmal kapcsolatban meg végképp: becsúszhatnak akár káromkodások is. Ez a stílus-reflexió sok esetben komikus is, például amikor rálátsz arra, hogy tizenöt évesen az volt a legnagyobb problémád, hogy Benedict Cumberbatch megnősül, vagy, hogy a magyartanár leordította a fejed, mert nem volt jó a verselemzésed. Rálátsz arra, hogy akkor ezek a problémák kitöltötték a világodat, aztán felnősz, és látod, hogy „de rohadt jó volt gyereknek lenni”. Most olyan problémáid vannak, hogy le kell vinni a szemetest, megint mosni kell, lakbért kell fizetni… Jó visszanézni egy világba, amikor ezek még nem léteztek, és te is más voltál: a napló egy idővonal, ami megmutatja, hogy honnan hova tart az ember.
Egy általad készített YouTube videóban hallottam arról, hogy naplót vezetsz. Nem szeretnéd használni valamire ezt a csatornát?
Ez egy újságíró szájából kicsit furán hangozhat, de én nem szeretem a social media-t. Nagyrészt munkára, hírek, források, kontaktok felkutatása miatt használom, meg nyilván a magánéletemben kapcsolatokat tartok rajta keresztül. Twitterem, Instám, mindenem van. Nem posztolok rendszeresen sztorikat magamról. Iszonyatosan ritkán, szökőévente egyszer előfordul, hogy kiteszek valamit, szóval a YouTube csatornámból nem tervezek ilyen nagy „streaming-dolgot” létrehozni.
2021-ben OTDK-ztál, a pályamunkádat a társadalomtudományi szekcióban mutattad be A bulvár szerepe a populista agendában címmel, Hammer Ferenc volt a témavezetőd. 2019 nyarán Prágában jártál egy újságírótáborban, ahova Munk Veronika ösztönzésére indultál el. Korábbi elmondásaid alapján sok élményt, tapasztalatot, kapcsolatot szereztél Prágában, az ottani Pride-ról is tudósíthattál, élőben. Amikor kitetted a közösségi oldaladra, hogy a Direkt36-nál fogsz dolgozni, Munk Veronika egy kedves kommentben gratulált. Ez az általam feltételezett jó kapcsolat mikor kezdett kialakulni, esetleg most is fennáll közöttetek egyfajta szakmai-baráti viszony?
2018 őszén kezdtem itt a Médián mesterszakon, volt két félévem Munk Vera tanárnővel. Az ő órájára mondanám, hogy az volt az, amit a legjobban szerettem az ELTE-n, pont azért, mert teljesen gyakorlati alapokra helyezi a dolgot: konkrétan cikket írsz az órán. Ez nekem nagyon jó volt, mert ilyen jellegű gyakorlati tapasztalatot még nem szereztem. Ő volt az első, aki azt mondta nekem az első félév végén, hogy szerinte tehetséges vagyok, nem akarok-e egyszer újságíró lenni. Ezt akkor hallottam először. Mikor jöttem a Médiára, a családom gyakran kérdezte, mit fogok csinálni a szakkal: újságíró leszel? „Az ne legyél, nem fizetik meg, és sokat is kell dolgozni.” Erre én mindig csak legyintettem, és arra gondoltam, hol van még az, hogy én konkrét ügyeken dolgozzak, konkrét dolgokkal foglalkozzak. Onnantól kezdve, hogy a Vera ezt megkérdezte, elindult az agyamban, hogy „mi lenne, ha”. Igen, ő volt az, aki ajánlotta nekem ezt a tábort, felvettek, elmentem, és onnantól kezdve szépen lassan minden elkezdett formálódni, egészen mostanáig. A kommentje is nagyon jól esett, amikor kiraktam a Direkt-es felvételt, hiszen ez a visszajelzés egy olyan embertől érkezett, aki nagyon meghatározó személyiség a magyar médiában. Rendkívül tisztelem, hogy a Telexből nagyon rövid idő alatt egy ennyire prominens oldalt tudtak csinálni. Ha meg kellene nevezzem életem TOP3 fontos női role-model-jét, akkor az anyukám, Zöldi Blanka és Munk Vera lennének azok.
Az ELTE Médiáról van még olyan tanár, akivel kialakult/megmaradt ilyen egymást támogató, baráti-szakmai kapcsolatod?
Hát a Hammer tanár úrral abszolút. Nagyon szeretem a stílusát, rendkívül jó tanszékvezető volt itt a Médián. Azért is élvezhettük vagy élvezzük annyira a médiát, mert ez az ő „legacy”-ja. Ő volt a szakdolgozati konzulensem, ő ajánlott OTDK-ra is. Nekem eszembe sem jutott, hogy a szakdolgozatom annyira jó, hogy lehetne OTDK-ztatni, ez az ötlet tőle jött. Nagyon jó volt, hogy utána visszahívott erre az órára. Tetszik, hogy azokat a médiásokat, akik szerettek a médiára járni, és akiknek a mai napig van kötődésük a médiához, visszahívja, tartja velük a kapcsolatot – ez egy fantasztikusan jó dolog. Most október elején voltam kint például egy Strasbourgban rendezett EU-s programon, az European Youth Event-en, ahol fiatal újságírók részére rendeztek egy EU Generation Media Lab nevű eseményt. Hammer tanár úr küldött egy értesítőt, hogy van egy ilyen lehetőség, lenne-e kedvem csatlakozni? Mondtam, hogy abszolút, szóval jelentkeztem, és így jutottam ki – ez is egy nagy élmény volt. Strasbourgban besétálni az Európai Parlament épületébe… El is tévedtem, fú, de még hogy! (Nevet.) Nagyon jó, hogy Hammer tanár úrban megvan az elkötelezettség, hogy megtartsa a hallgatók és a média közötti kapcsolatot. Hol van ettől egy Pázmány…
Mi az, amit nagyon szerettél itt az ELTE Médián? Mi az, ami furcsa volt, szokatlan, vicces, esetleg rossz?
Az elején furcsa volt a közvetlenség, például Hammer tanár úr mindenkit „sziázik”. Sok a fiatalos oktató. Hallottam, hogy elkezdett itt tanítani Polyák Gábor is – alatta ugyan én már nem tanultam itt, de ő is egy nagyon fiatalos, közvetlen személyiség szerintem. A Pázmány után ez furcsa volt, ott idősebb irodalmárok, úriemberek formális „jónapotkívánok”-kal köszöntek mindig, szóval emiatt nekem ez eleinte meglepő volt, nem ehhez voltam szokva. De tök jó ez a közvetlenség! Egy idő után meg is fordult bennem, hogy ez teljesen természetes: kvázi ismerősként, barátként kezelik egymást az oktatók és a diákok, és szerintem ez egy nagyon klassz dolog. A diákban is van egyfajta szorongás, pláne, amikor az ember először egyetemista, és be van tojva, hogy most hogy kéne beszélni, ráadásul ezek olyan okos emberek, én meg hülye vagyok, meg senki. Na, ez itt nem volt meg, és ez nagyon-nagyon klassz.
Mit tanácsolnál azoknak a hallgatóknak, akik ugyanarra az útra szeretnének lépni, amin te is barangolsz?
Az újságíráshoz – meg úgy általában, bármihez – természetesen nagyon jól jön, ha az ember tehetséges. De az, hogyha valami iránt elkötelezett és szorgalmasan csinálja, az egy teljesen más és sok esetben fontosabb dolog. Bármilyen területen is szeretnének elhelyezkedni – ez lehet újságírás, de lehet totál más terület is, például marketing, vagy amihez kedvük van –, csinálják szívvel-lélekkel, mert ezt csak úgy lehet. Ha valamivel kapcsolatban azt érzed, hogy tényleg azt szeretnéd csinálni, az foglalkoztat, akkor bele kell tenni időt, energiát, és minden lehetőségre nyitottnak kell lenni. Még mindig hiszek abban – call me old-fashioned –, hogy ha valaki sok munkát beletesz egy dologba, amiben hisz, akkor annak bizony meglesz az eredménye.
Az interjút Makádi Fanni, alapszakos hallgatónk készítette.