Mi lehet jobb egy napfényes sütögetésnél? Egy napfényes sütögetés médiás hallgatókkal, oktatókkal, sörponggal és nagyon sok nevetéssel. A hozzávalók: egy rátermett szakács, lelkes kukták, tűzifa, alaplé mindenhez is, pálinka, pingpongasztal, őszinte beszélgetések és három bogrács. A hab a tortán pedig: befelé jövet scooby-doo-s aszfaltkréta, rizstészta ponttyal, csevegés a hazai banántermesztés esélyeiről, valamint egy üveg bor egyenesen a Lidl ajánlásával.
Az ELTE Kőrősi Csoma Sándor Kollégium (KCSSK) Hallgatói Centrumában április 28-án megrendezett tanszéki sütögetés már délután kettő órakor elkezdődött, csendes családi hangulatban. A kollégium udvarára beérve Bozont és Scooby-Doo köszöntöttek először a járdáról, amely a focipálya melletti hatalmas füves területhez vezetett. Egy kis fatető alatt már néhányan ültek és beszélgettek. Az egyik padon szorítottam helyet magamnak, de nemsokára már indulhattunk is, mert megérkezett a muníció: több karton Stefit, Sopronit és Borsodit cipeltünk a helyszínre (valamint rejtélyes okból egy kosarat is, amiben fenyőfa ágak voltak). Bontásnál szisszentek a finom üdítők, hidratálás mellett gyorsabban is ment a munka: volt, aki tűzifát keresett, valaki fényképezőgépet ragadott, Horváth Kata pedig (az esemény egyik főszervezője) határozott mozdulatokkal törölte le a nemrég felállított asztalokat. Kérésemre kicsit mesélt arról, hogy miért jött létre az esemény:
Van egy új tanszékvezetőnk, Polyák Gábor és ő megemlítette, hogy nekik a Pécsi Egyetemen mindig voltak ilyen sütögetések. Akkor én azt válaszoltam, hogy: „Hold my beer”, csináljunk egyet mi is!
Kata később azt is elmondta, hogy adódott egy kis nehézség az eredeti helyszínnel kapcsolatban, ami a Normafa lett volna, és egy egész vonatutat végig telefonált, hogy végül itt lehessünk. Nagyon nyugodt és barátságos volt a környezet. Ahogy körbenéztem, megláttam két kacsát, akik felénk csoszogtak. Szerettem volna összegyűjteni néhány jóslatot arra vonatkozóan, hogy ki szerint mi minden történik majd ezen a csütörtöki ramazúrin, és Kata volt az első, aki felsorakoztatta a szerinte legnagyobb valószínűségű eseményeket:
Szerintem el fogunk érni arra a pontra, hogy oktatókkal sörpongozzunk. Attól is parázok, hogy valaki azzal a baltával levágja az ujját, vagy hogy ránk hívják a rendőröket, és az biztos, hogy nagyon finomat fogunk enni!
A nagyon finom ételért felelős séf piros fehér kockás ingben érkezett és egy „ASIA” feliratú szatyrot a kezében tartva sorolta, hogy milyen ételek lesznek: „semmilyen mentes slambuc, a gluténérzékenyeknek fúziós rizstészta, a muszlim, vega, vagy vegán hallgatóknak pedig Tabbouleh” készült, ahogy a Facebook-eseménynél olvashattuk – Ramsey (azaz Hammer Ferenc tanár úr) konyhájában. Érkezésekor azonnal azzal a kérdéssel indított, hogy van-e a Hortobágyról származó diák a csapatban. Én azonnal jelentkeztem is, így izgatott fejtegetésbe kezdett arról, hogy miért akart mindenképpen slambucot készíteni, és nagyon elégedett volt – ahogy ő fogalmazott: „egy igazi pusztai” – étel elfogyasztásának gondolatától.
Később egy túlélő gyakorlatról kezdett el mesélni: „Kivágtak minket nyáron valami pusztába Vas megyébe, ahol az volt az eljárás, abból kiindulva, hogy tuti éhen halunk, mindenkinek az összes hátizsákja tele volt kajákkal. Úgyhogy semmi mást nem csináltunk, csak hevertünk, ittunk – persze bort, azt lehetett szerezni a parasztoktól – közben pedig a Vas megyeiek azok Vas megyei, nagyon turbó hörkömpörkömet csináltak, a tiszántúli kollegák, a szabolcsiak, tirpákok, meg csinálták a slambucot.
És ment ez az eszetlen nagy, igazi férfias, macsó magyarázás, hogy: „ezt nem így kell csinálni, így kell, úgy kell, amúgy kell…” Én akkor voltam 19 éves, egyetemista, katona, és néztem, hogy mi ez, de nagyon finom volt. Úgyhogy most elhatároztam, hogy csinálunk slambucot.
“Hoztam hozzá kis pirospaprikát, mert láttam, hogy van egy olyan elhajlás is. Találkoztam ilyen városi, lassan kínai kajára emlékeztető verziójával, hogy például szárazkolbászt tesznek bele, de ezt szerintem hagyjuk” – az alternatív slambucfelfogás kifejtése közben erősen felhúzta a szemöldökét, vélhetően jelezve, hogy az már a szentségtörés kategóriájába esik.
Tehát ortodox, kőkemény, tiszántúli slambuc, avagy öhöm
– tette egyértelművé. „Krumpli, tészta, szalonna” – bólintott ő is meg én is, ahogy összeszedtük a hozzávalókat. Ezek után el is kezdődött a krumplipucolás, tűzrakás és a szalonna felvágása.
Aki nem segített az előkészületekben, az segített az italok elfogyasztásában, én pedig az utóbbi csapathoz csatlakoztam. Beszélgetés közben Székács Linda (MA-s hallgató) „post-covid” eseménynek nevezte az alkalmat:
A harmadik félévem végén jött a covid. Előtte hetente voltak bulik a KK-ban, meg itt a koliban is egy héten háromszor volt valami és ez a covid alatt teljesen meghalt. Most éledezik a hamvaiból, de ennél sokkal több rendezvény volt.
-fejtette ki. A médiás közösség egy kis főnixmadár, így a hangulaton szerencsére nem voltak érzékelhetőek a post-covid tünetek, felszabadult nevetések közepette sörpongozásba kezdtünk és csapattársammal háromból három meccset megnyertünk. Győzelem után a már éledező tűz mellett elcsíptem egy-két foszlányt a tűzrakó fiúk beszélgetéséből:
Apám banánt növeszt a lakásunkban, Magyarországon, ahol van tél. Fürdőszoba banánunk van. Ennek következtében fürdőszoba hangyánk is van.
-mondta egyikük mérgelődve, miközben megigazított egy fahasábot. Nemsokára megjelent a bogrács mellett Hammer Ferenc is, aki sűrű alaplevet öntött az edénybe. Szakértő mozdulatait látva megérdeklődtem, hogy mik a specialitásai. A felsorolt ételek között szerepeltek a különböző arab ételek, például a taine, a morzsatorták (melyekből saját bevallása szerint legalább kétszázat készített), a halételek, valamint „Széll Tamás nyomdokán egy jó gulyásleves”. A későbbiekben az is kiderült, hogy van olyan gulyásleves, ami hónapokig készül. Kicsivel arrébb Hermann Veronika és Bátorfy Attila szemlélték az eseményeket, a főzést, a sörpong bajnokságot. Kértem, hogy ők is osszák meg, mire számítanak a mai napon:
A hallgatók és az oktatók is részegek lesznek, majdhogynem száz százalékos biztonsággal ki tudom jelenteni, prognosztizálni tudom.
“Én egy ponton el fogok menni, ez is száz százalék és szerintem valaki el fog esni egy fűcsomóban” – mondta Bátorfy tanár úr határozottan. Hermann Veronika az előtte szólóhoz hasonló magabiztossággal kezdett a saját predikciói sorolásába: „Szerintem Bátorfy tanár úr egy ponton el fog menni és én is el fogok menni egy ponton, és akkor vége lesz a bulinak. Az esést én is prognosztizálnám, illetve azt is, hogy ez a buli össze fog folyni a kollégiumban lévő büfés bulival” – egészítette ki az előző jóslatokat. Ezek után hirtelen fordult a kocka: kérdésekkel kezdtek bombázni, például arról, hogy miért jöttem az ELTE-re. A téma kapcsán feljött a nyíltnap, amin a tanárnő előadását hallgathattuk arról, hogy hogyan változott a „cool” szó jelentése a 40-es 60-as évek között.
Nemsokára mások is odagyűltek az asztalhoz, közben pedig cseperegni kezdett az eső. Az új tanszékvezetőnk, Polyák Gábor néhány hallgatóval beszélgetett a filagória alatt, pohárral a kezében. Az ő jóslatai a következők voltak: „Valaki biztosan magára önti az ételt. Merthogy piros, a piros ételt pedig általában magunkra kell önteni. Az alkohol mennyisége esetében nem mindig sikerül jól felmérni a tűrőképességet, biztosan lesz olyan, aki nem jól méri fel a sajátját.
Hammer Tanár Úr el fog mondani valami dalszöveget, verset, esetleg zenélni fog.
-tette hozzá mosolyogva. Azt is megosztotta, hogy miért tartja nélkülözhetetlennek az esemény létrejöttét: „Én alapvetően fontosnak tartom, hogy néha oktatók és diákok kötetlen formában találkozzanak, és akkor kialakul valami olyan kapcsolat, ami túlmutat az órák a formalitásán. Kicsit tudunk egymással beszélgetni, meg kicsit jobban megismerjük egymást, ebben ennyi a koncepció.
Azt pedig már korábban megtapasztaltam, hogy itt mindenre van vevő hallgató, aki segít megszervezni és aztán részt is vesz, úgyhogy tök jó, hogy itt vannak.
Hammer Ferenc tanár úr hasonló gondolatokat osztott meg, csak – ahogy ő fogalmazott – kultúrszociológiai szempontból közelítette meg a kérdést: „A tűzhelynek mindig volt egy ilyen közösségképző potenciálja. Tehát vagy a családi tűzhely, vagy a falusi kenyérsütő kemence. Ha volt egy nagyobb közösségnek egy sütőhelye, ahol sütöttek mindenféle sütnivalókat, az nem egyszerűen csak egy ételkészítés, hanem az a közösségi életnek egy ilyen szervező elve, amihez nemcsak egyszerűen az evés kapcsolódott, hanem az evésen keresztül a vallás. Gondoljunk csak a vallási tabukra, mit ehetnek, mit nem ehetnek, satöbbi. Tehát egyszerűen az étel, az ételkészítés az egy közösségképző dolog.”
Szerintem az elmúlt két évben a covid nagyon megtizedelt bennünket, mint közösséget, úgyhogy ránk fér egy kis közösségépítés. És akkor miért ne főzzünk?
Szöveg: Tóth-Gyóllai Orsolya. Képek: Rozsnyai Zsófi, Kristóf Balázs.