A Pinkponilo közösségi varroda, ma már kreatív stúdió egyik alapítójával, Kudron Annával készítettünk interjút, aki jelenleg a METU-n tanít, de az ELTE Médián – ahol jelenleg doktorandusz hallgató is – sokáig óraadó tanárunk volt, Divatkommunikáció címmel tartott órát számos féléven keresztül. Az interjú során szó esett az egyetemi évekről és élményekről, az oktatásról és saját vállalkozása történetéről is.
Mit kedveltél leginkább az egyetemen töltött éveid alatt? Mik a kedvenc emlékeid?
Egyik kedvenc személyes élményem, hogy mint sokan mások, én is Budapestre költöztem a tanulmányaim miatt, és ez egy nagyon nagy váltás volt. Nem csak az egyetem miatt, hogy az ember elkezd felnőni, megtanulni igazán tanulni, és gondolkozni, hanem szociálisan, kulturálisan, életmód szempontjából is hatalmas változásként éltem meg. Akkor éreztem igazán, hogy egy ilyen helyzetben mennyire furcsán tudjuk érezni magunkat: rájövünk, hogy mennyi mindent nem tudunk, mennyi minden más, és hiányzik, vagy épp hogy mennyire magányosak vagyunk. Megkérdőjelezzük a kinézetünket, a tehetségünket – de ezek a gondolatok teljesen normálisak, amennyiben az ember egy idő után proaktív módon át tudja alakítani ezeket a gondolatokat, dolgozni rajta és kommunikálni róla. Hirtelen hozzáférésem lett csomó izgalmas, okos, tehetséges emberhez, akik nyitottak, lehet velük beszélni, és az csak rajtunk múlik, hogy ezt hogyan fordítjuk a javunkra: én igyekeztem élni minden ilyen lehetőséggel. Nem volt időm brutális mennyiségű bulin részt venni, ami az ELTE-n egy elég jó szociális lehetőség, de ennek ellenére is nagyon jó élményeim vannak az iskolán kívülről. Amikor tudtam, ott voltam, és mindenféle hülyeségben benne voltam. Ez része a felnőtté válás folyamatának, szóval nem érdemes kispórolni.
Voltál Erasmuson Isztambulban, mesélnél erről?
Az ELTÉ-n én nem találtam olyan Erasmus kapcsolatot, amire elmentem volna, viszont az akkori oktatóim nagyon hasznos személyes tanáccsal láttak el:
Válassz olyan egyetemet, ami olyan városban van, ahol szívesen élnél. A másik, hogy ne csak az oktatás miatt menj, hanem az egész városról, társadalomról is próbálj megtudni valamit.
Én itt szűrtem le az első, kevésbé szakmai megfontolásomat, ami a tenger szó volt. Utólag jöttem rá, amikor a MOME-n keresztül kiválasztottam a Marmara Egyetemet, hogy a Marmara azt jelenti, hogy Márvány-tenger, úgyhogy jól választottam. Egy olyan helyet akartam kiválasztani, ami társadalmilag, szociálisan is kicsit kihívást jelent. Értsétek ezt úgy, hogy más az összetétele, a mérete, a társadalma minden szempontból, és ugye a török társadalom, főleg a nők – a nyitottan gondolkozó nők – számára egy kihívás. Egy képzőművészeti karra mentem, ami nem egyértelmű design-és művészetmenedzsment hallgatóként, de szerintem ez nem gond: van úgy, hogy az ember azt érzi, valami hiányzik, és az nem egy olyan szak, ami egy az egyben olyan, mint itthon. Elmehettem volna egy szuper design képzéssel rendelkező német kisvárosba, ahol minden tanár nagyon jól beszél angolul, ami pont olyan, mint az otthoni szakom, de ez nem érdekelt annyira. Viszont ahova mentem, ott az egyetem olyan környezetbe van beágyazva, ahol sokkal több és színesebb információt kaphatok meg a textilekre vonatkozóan, ami már akkor érdekelt. Hiába vannak Budapesten is szuper divattal és textillel foglalkozó egyetemek, sajnos az iparági háttér nagyon szűkös ehhez.
Tehát amikor kimentél, már érdeklődtél a textilek iránt, mégis kint erősödött meg benned ez az irány?
Abszolút így volt. Gyakorlatilag én egy Erasmusba bújtatott piackutatást végeztem, de az embernek lehetnek ilyen felderítő szándékai. 2013-ban egyik csoporttársam, Szabó Viktória akkor Kölnben volt, én Isztambulban, és amíg ott voltam írtam neki egyszer üzenetben, hogy Pinkponilo lesz majd a vállalkozásunk neve. Kérdezte hogy mi az, mire én mondtam neki, hogy fogalmam sincs, az biztos, hogy pónik lesznek benne, meg textilek. Később kérdeztem Vikitől, hogy ne legyen-e kicsit egyszerűbb a vállalkozás neve, de mondta, hogy tartsuk meg ezt.
Amikor mindketten visszajöttünk Magyarországra 2014 környékén, akkor abban biztosak voltunk, hogy kreatív iparral, textillel és vizuális kultúrával szeretnénk foglalkozni.
Nagyon vállalkozó kedvűek voltunk, azt éreztük, hogy Budapest pezseg, lehet mit csinálni, és hogy van már annyi tapasztalatunk, hogy mi magunk elindítsunk valamit.
Szeretsz visszajárni tanítani az ELTE Médiára?
Aktívan én most a METU-n vagyok oktató, de a MOME-n meg az ELTE-n is voltak óráim, és abszolút szeretem. Először kétségbeejtő érzés, hülyén érzi magát az ember, de nagyon jó, hogy van egy rálátásod arra, hogy mi történik, mi változik az akár csak pár évvel fiatalabb generációban. Ez egy kényelmetlen helyzet, mert az embernek arra kell rájönnie, hogy ő maga már egy kicsit más korosztályban van, de ugyanakkor nagyon hasznos és nagyon érdekes, azért is, mert én a saját kutatási témáimat bedobhatom és kifejleszthetem, és ezzel rákényszerítem magamat, hogy ilyen keretek között foglalkozzak azzal amivel amúgy szeretnék, csak néha már nem jut rá elég idő vagy energia.
Mit szeretnél leginkább átadni a hallgatóknak az óráid során?
Nekem a legfontosabb célom az, hogy az adott témának vagy területnek a megfelelő technikákat, életmódot, kapcsolódási lehetőséget adjam át. Nagyon más minden téma és eltérő, hogy ahhoz hogyan kell kapcsolódni. Az, hogy divatkommunikációval vagy a fenntartható fejlődési stratégiával hogyan foglalkozik az ember, eltér más témáktól. Szerencsére olyan témákat oktatok, amelyek kicsit mindig teoretikusak, és amelyekben gyakorlati tapasztalattal is rendelkezem, ez a kettő pedig kiegészíti egymást.
Én azt látom, hogy a hazai társadalomban azt tartjuk okos és ügyes embernek, aki feketén-fehéren gondolkozik, és egyértelműen van véleménye mindenről. Ezek a területek, amelyekkel mi foglalkozunk, mint a kommunikáció, az emberek közötti kapcsolat, a fenntarthatóság vagy a divat, nem így működnek, úgyhogy ezeket a finomabb, árnyaltabb dolgokat próbálom átadni és az ezekről való beszélgetést kifejleszteni.
Azt olvastam, volt közöd a színházhoz is. Mesélnél erről kicsit?
Őszintén, talán több közöm is volt a színházhoz, mint a divathoz. Több mint tizenkét évet foglalkoztam aktívan színházzal, és pont az ELTÉ-nek köszönhetően kerültem oda, amivel igazolom is azt, amit eddig elméletben javasoltam: mindig voltak szakmai gyakorlatra lehetőségek, és a Merlin Színház keresett fiatal kreatívokat. Éppen akkor semmi szükségem nem volt szakmai gyakorlatra, de nagyon érdekelt, és közel volt a kampuszhoz az Astorián. Tanulás mellett rögtön elkezdtem a Merlinnél dolgozni projektmenedzserként, programszervezőként. Amikor bezárt a Merlin, utána kezdtem el ugyanazzal a csapattal az Átrium Film-Színháznál ugyanabban a pozícióban dolgozni, több saját projekttel is, és ezeket csináltam még jó öt évig. Ezzel párhuzamosan elkezdtem a Forte Társulatnál is dolgozni produkciós vezetőként: az előző kettő társulat befogadószínház, ez utóbbi pedig egy független fizikai színházi társulat. Szuper volt, rengeteget turnéztunk, az évek alatt pedig több száz előadást láttam, a backstage, meg a színházbüfé az otthonommá vált. Amikor azt éreztem, hogy kezd fojtogatóvá válni számomra a kulturális finanszírozás gyakorlata, illetve a politikai légkör, akkor kiszálltam. Olyan szinten megmaradt az életemben – ez már összefügg a textillel és a divattal –, hogy nem csillapodott a jelmezek és a vizuális látvány iránti érdeklődésem és szerencsére van lehetőségem néha táncosokkal, olykor társulatokkal dolgozni. A sok előadás nem múlik el nyomtalanul az ember életéből.
2017 óta vezeted a Pinkponilo kreatív stúdióját. Arról már beszéltünk, hogy mi adta ehhez az ötletet, így a kérdésem az, hogy a nyitással kapcsolatban milyen érzéseid voltak?
Szerintem csak félelmeink voltak. Az nagyon sokat segített az indításban, hogy keveset értettünk hozzá, mert az ember így bátrabban követ el hibákat, és ezt nem lehet kispórolni. Mindenképpen szerettünk volna egy fizikai teret, ahol jól érezzük magunkat. Nem tudtuk miért, és hogyan oldjuk meg, de ragaszkodtunk ehhez. Nagyon nehéz a mostani helyzetben elképzelni, de akkoriban nagyon pörögtek a helyek, nehéz volt megfelelőt találni. Hét hónap kínkeserves keresés után sikerült rátaláltunk egy helyre, amibe nagyon beleszerettünk. Ezután mindig valahogy adta magát a helyzet: Viki akkor is már nagyon benne volt az animációs, filmes projektekben, és Dobó Katáék éppen dolgoztak egy filmen, amit nálunk próbáltak az üres helyen, amíg nem tudtuk kitalálni, hogy mit kezdjünk vele. Nagyon hamar elkezdtünk róla kommunikálni, és sok mindenkit megkerestünk, aki aktív volt ezen a területen. Sokat kérdeztünk, és valahogy ehhez kapcsolódtak az emberek.
Tehát akkor ha a varroda sikereit nézzük, a kommunikációt is egy nagy sikernek tartod?
Igen. Közösségi varrodaként indultunk, majd átneveztük magunkat kreatív stúdiónak. Idén volt pár változás, az eddigi helyünket feladtuk, és most egy kisebb helyen vagyunk. Keressük a jövőbeli stratégiát.
Az egyik sikerünk tényleg abszolút a kommunikáció minősége és tartalma, a nyitottság, a minősítés és ítélkezés nélküli, támogató, tudásalapú útkeresés.
A másik a nagyon cobranding/sharing kommunikáció, tehát azáltal kommunikálunk, hogy hogyan és kikkel dolgozunk, miken megyünk keresztül, és próbálunk mindig egy következő célt kitűzni, a fejlődésünket bemutatni, meglepő ötletekkel előrukkolni. Siker még az is, hogy mennyire jól rá tudnak csatlakozni erre emberek, és ha véletlenül nekünk áramszünet lenne az agyunkban és nem lenne ötletünk – bár erre még nem volt példa -, akkor is sok impulzus érne minket. Az energiák jönnek, áramolnak bennünk, nagyon jó visszajelzéseket kapunk. Nem éreztem soha azt, hogy csinálok valamit, beleteszek mindent, de mégsem történik semmi. Mindig máskor, máshonnan érkeznek impulzusok, de ezekből el lehet indítani folyamatokat, néha anélkül, hogy tudnánk, ez mikor és hova fog kifutni.
Volt nehéz időszaka a varrodának?
A harmadik üzleti évünk a Covid elejére esett. Az nem egy sikertörténet, amikor a harmadik évben egy vállalkozás épphogy elkezdene kicsit megerősödni, erre nyolc-kilenc hónapnyi tervet offolni kell egy előre nem látható körülmény miatt. Persze próbálhatod utána minden kieső bevétel pótlása nélkül ugyanazt a tervet véghez vinni, de nem lesz ugyanolyan. Két és fél, három év közösségi lét után egyszer csak azon gondolkozni, hogy: „Szerdától most tényleg nem jöhet be senki az üzletbe? Még én sem?”. Az online tartalomgyártás persze menekülőút, de pont nem erről szólt az egész, nehéz volt lelkileg és anyagilag egyaránt. A másik a mostani helyzet, amikor kicsit kezdett helyreállni az élet, és visszatérhettünk a tervezéshez, a nyár legelején, a választások után újabb gondok jöttek. Az üzleti tervhez ilyen mennyiségű vészforgatókönyvet nem lehet csinálni.
Ha már COVID, akkor van bármi olyan változás, amit ennek köszönhettek?
Persze, nagyon sokat fejlődtek a készségeink közben, sokat tudtunk dolgozni bent a stúdióban. Elismertük azt, hogy igazából mennyi lehetőségünk, anyagunk és eszközünk, tudásunk van helyben. Részt vettünk olyan kampányvideókban meg forgatásokban, amire egyébként esélyünk se lett volna időben meg energiában.
Mik a terveitek a jövőre nézve?
Most kicsit az átgondolás-újratervezés fázisában vagyunk. Mindenképpen szeretnénk lépni egyet saját magunkhoz képest, és sokkal inkább konceptuális és edukációs tartalmak irányába szeretnénk menni. Szerencsére már most is vannak partnerek, akikkel tervezünk programokat, fesztiválokon való workshopokat és más izgalmas dolgokat. Azt szeretnénk, hogy ez egy sokkal szélesebb körhöz jusson el, kevésbé tudunk már egyénekre fókuszálni.
Szeretnénk kifejezetten olyan fenntarthatóság és divat módszerekkel foglalkozni, ami minket érdekel. Tehát egyre inkább megjelennek majd az innovatív színezési technikák, ami az én érdeklődési területem, vagy Burány Vera részéről az érzelmi kötődés a ruhákhoz és annak a beépítése a tervezésbe, kissé háttérbe szorítva az organikus pamut és a maradék anyag témáját.
Mi az általad leginkább kedvelt fenntartható divat trend?
A gombákból készített és gombabőr termékeket nagyon kedvelem. Szerencsére egyre inkább éledezőben van, hogy nagyipari módon, megvásárolható formában is elérhetőek legyenek. A másik a mindenféle olyan festési módszer, amit a természetből veszünk ki: itt nem kifejezetten a klasszikus természetes alapanyagú festésre gondolok, hanem inkább a bakteriális, vagy algákkal való festés. Amit nem szeretek annyira, az az újrahasznosított poliészter, számomra az kevés. A műanyagok és a műszálas anyagok tömeges gyártása abszolút no-go zóna.
Mit tanácsolnál az egyetemistáknak?
Egyrészt, járjatok be az órákra. Aludjatok is előtte. Amennyire érzünk még energiát magunkban, részt kell venni közösségi programokon, mert ott fognak megtörténni a jó dolgok – amíg csak az órákat és a minimum dolgokat teljesíti az ember, addig nem használta ki eléggé azt, amit az egyetem adni tud. Ez egy jóval biztonságosabb, jóval kedvezőbb közeg, mint amilyen a való élet lesz. Szóval kávézzatok, menjetek el jógaórákra és menjetek át más tanszékekre, ne hagyjátok ki a jó programokat!
Az interjút Elek Lilla, alapszakos hallgatónk készítette. Képek: Pap Dávid, Varga Miklós, Pucher Adrienn.