Már az ELTE Médiás évei alatt is kommunikációs gyakornokként és újságíróként dolgozott; ma, alig három évvel azután, hogy elvégezte a kommunikáció szakot, a Kolorádó fesztivál kommunikációs igazgatója, valamint a Mindspace nevű nonprofit szervezet aktív, kreatív munkatársa. Gunther Dóra egykori ELTE Média szakosként a Kreatív gazdaság gyakorlatok órán tartott előadást, ahol nem is olyan régen még ő maga is hallgatóként ült. Egy inspiráló, és rendkívül jó hangulatban eltöltött óra után a Műhely kávézóban beszélgettünk vele az egyetemista éveiről és a karrierjéről.
Matyasovszki Fanni (ELTE Média): Milyenek voltak az ELTE Médiás éveid?
Gunther Dóri (Mindspace, Kolorádó): Szerintem nagyon jók. Persze nyilván voltak dolgok, amiket máshogyan képzeltem el egy egyetemmel kapcsolatban. Egyébként, amikor idejöttem, még nem nagyon tudtam, mit szeretnék csinálni, de pont ezért volt iszonyat jó az itt töltött három év – mert betekintést adott mindenfajta szakterületbe, illetve nagyon jó kapcsolatokat is szereztem. Volt médiások vagy külsősök tartottak órákat, akár pont ilyen Kreatív gazdaságot, vagy hosszabb kurzusokat, és ha valamilyen irányban el tudtam mélyedni, ha valamilyen terület megfogott, akkor előbb-utóbb meglett az eredménye. Például egy gyakornokság. Ha lelkesen és kitartóan csinálod, szívből és kíváncsiságból, akkor őszinte és felelős munkát tudsz végezni, amit értékelnek. Szóval az ELTE média ilyen szempontból egy szuper találkozási pont. Jó évfolyamom is volt; szerettem azt a közösséget, mert akkoriban sokan lelkesen akartak programokat csinálni, változásokat elérni, összeverődni. Persze, voltak az évfolyamon olyanok is, akik azért jöttek ide, hogy megtanuljanak valamit és aztán csak ezért jártak be, hogy meglegyenek a szükséges órák. Vagy csak simán nem jártak be. De volt olyan is, akiben láttam azt, hogy nem csak a tárgyak és a kötelező körök érdeklik, hanem a közösség is, meg az, hogy együtt csináljunk itt dolgokat. Úgyhogy élveztem. Jó viszonyom volt a tanárokkal is, meg amit még nagyon szerettem, az volt, hogy egy tök jó szemléletet lehetett itt elsajátítani. Az ELTE-n, de főleg a Médián nem szigorúan szakmát tanul az ember; inkább hozzáállást, világlátást, meg egy kritikai attitűdöt, ami szerintem nagyon fontos; és amit azóta is mindenben használok.
Említetted, hogy amikor idejöttél, még nem volt elképzelésed arról, mivel szeretnél foglalkozni az egyetem után. Az itt töltött három év segített valamelyest a döntésben?
Az tiszta volt, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni. És a vagy direkt, vagy távolabbi kommunikációban. Voltam újságíró a VS.hu-nál – amikor még működött, és a fénykorát élte -, az egy jó tapasztalat volt. De aztán mikor ennek politikai okokból vége lett, rájöttem, nem biztos, hogy az újságírás az, ami nekem való; vagy legalábbis nem politikai témában akarnám ezt csinálni. Pedig azelőtt még abszolút az oknyomozó- vagy tényfeltáró újságírás volt a fókusz, de aztán ez módosult. Illetve voltam egy társadalmi ügyekkel foglalkozó PR ügynökségnél is gyakornok, az is egy érdekes tapasztalat volt. De aztán onnan a dolog egyre inkább a közösségszervezés irányába terelődött. Például bekerültem a Kolorádó fesztiválba; különben az is valamilyen úton-módon innen jött, mert itt találkoztam Vida Verával, aki beinvitált a csapatba. Szóval igen, mondhatjuk, hogy akkor már elkezdett kialakulni bennem az irány. És igazából most is úgy vagyok ezzel, hogy nagyon sok projektben dolgozom, sokfélét csinálok, és nem feltétlen egy szigorúan lehatárolható területen belül, hanem a szakmának különböző dolgait ötvözve. Én nem tudom eldönteni azt, hogy csak újságíró legyek, vagy csak fotós; inkább próbálok kombinálni, és komplexebben kezelni dolgokat.
Gunther Dóri a Kreatív gazdaság kurzuson tartott órát, amire nemrég még ő is járt. Fotó: Bajtai Dorka
Részben megválaszoltad a következő kérdésem, hisz az előadásodon is említetted, hogy sok helyen gyakornokoskodtál már az egyetemi éveid alatt is. A VS-ről és a Kolorádóról így hallhattunk; hol dolgoztál még, és milyen tapasztalatokkal jöttél el?
A VS.hu-nál egyrészt azt tanultam meg, milyen egy nagyon jó szerkesztőségben dolgozni. A főszerkesztő akkor Lebhardt Olivér volt; több újítást hoztak a vizuális történetmesélés terén. És egy fiatal és nagyon tehetséges szerkesztőséget rántott össze – a legtöbben kb. 25 és 45 között voltak -, új szemlélettel, hozzáállással. Megtanultam, hogyan kell összerakni egy cikket, hogyan kell MTI közleményekből értelmes dolgokat kihozni, oknyomozó cikket írni, vagy falhoz szorítani egy politikust, és megkérdezni tőle olyasmiket, amikre valószínűleg nem akar majd válaszolni. És persze nem is fog, de meg kell kérdezni. Meg, hogy egyáltalán milyen egy témát feldolgozni, több oldalról megközelítve; úgy hogy kérdéseket teszel fel, nekiugrassz újra meg újra, aztán falakba ütközöl és lebontod azokat. Egyik mentorom, Szabó Andris, – akihez ide jártam órára -, ajánlott be a főszerkesztőnek; így kerültem oda. Aztán voltam az AEffects-nél – régebben XKK-nak hívták – gyakornok; itt foglalkoztam társadalmi ügyek kommunikációjával, meg PR-rel, de szerveztünk különböző eseményeket is. És persze ott a Kolorádó. A fesztivált az első évben hárman-négyen szervezték, mi – Böszörményi Edina, Mohai Fanni, szintén volt ELTE médiások, plusz én -, a második évben csatlakoztunk be. Egy fesztivált kommunikálni, az egy teljesen más jellegű kommunikációt meg hozzáállást követel, mint az újságírás, vagy a szigorú és hagyományos értelemben vett PR. Azóta eltelt egy-két év, megváltoztak a dolgok. És többé már nem gyakornokként vagyok ott.
Már az előadás alatt is sokszor hoztad szóba az egyik mentorod és kollégád, Vida Vera nevét; és ahogy beszélsz róla, arra következtetek, hogy inspiráló szerepet töltött be az életedben. Hogy kerültél kapcsolatba vele?
Nagyon vicces, de tényleg minden az ELTE-n keresztül jött. Hermann Verával tartottak itt kéthetente egy órát, aminek az volt a célja, hogy egy egynapos eseményt létrehozzunk – ez lett a NOSZA – Non-konformista Szólásszabadság Akció. Vera amúgy alapvetően nem egy olyan személy, akit egy egyetemi környezetben képzel el az ember; a puszta személyisége is felrúgja a komfortzónádat. De nekem nagyon tetszett az a hozzáállás, amit ő képviselt; teljesen máshonnan közelítette meg a dolgokat, próbált minket is arra bírni, hogy kicsit ne egyetemisták legyünk, hanem emberek, és gondolkodjunk másképp. Ennek ellenére az első félévben nem jött össze a NOSZA, mert a csapat nem annyira működött koherensen; aztán megpróbáltuk még egyszer, és végül lehoztuk az eseményt. Közben jó kapcsoltba kerültem Verával, és akkor egyszer, három éve talán, felhívott, azzal, hogy nem akarok-e beszállni a Kolorádó fesztivál kommunikációjába. Először azt feleltem, gondolkodnom kell rajta; aztán rájöttem, hogy nem gondolkodom rajta, hanem inkább csinálom. És akkor kerültem bele ebbe az egész körbe.
Mivel foglalkozol most, és ez hogyan kapcsolódik a médiás éveidhez?
Egyrészt továbbra is csinálom a Kolorádó kommunikációját – most már, mint kreatív igazgató, illetve a kommunikációs csapat vezetője, ami korábban a Vera volt. Ez nyilván nagyon sok területet lefed, hisz itt is van Insta, Facebook, különböző videós kontentek. Én főleg a Facebook kommunikációval foglalkozom, meg az általános stratégiával, irányvonalak, üzenetek megfogalmazásával, meg azzal hogy más, újszerű perspektívákat hogyan lehet bevezetni. Szoktam videózni, vágni, felvenni is, meg koncepciókat kitalálni, úgyhogy a vizuális kommunikációs dolgokat is én vezetem. Illetve amikor zajlik a fesztivál, akkor az összes fotóst és videóst én koordinálom, koncepciókat találok ki. Általában kulturális, nem zenei programok kurálása, az irányvonalak megteremtése is az én dolgom. Ez össze is foglalja azt, ami a legjobban érdekel. A kommunikáció; hogy fontos dolgokat adjunk át az embereknek, meg az, hogy közösséget tudjuk szervezni és ezt olyan alapokra helyezzük, ami működik. A Kolorádóban például ez nem csak a buliról szól; ott elkezdett kialakulni egy nagyon izgalmas közösség, amiben sokféle ember van ugyan, de ezek az emberek mind nyitottak az új dolgokra, és próbálnak minél tudatosabban élni és emberként viszonyulni a másikhoz. És nekem az a célom, hogy ez még inkább így legyen, még több ilyen embert meg tudjunk szólítani, még többnek tudjuk átadni ezt a szemléletet.
Pillanatkép a Kolorádó fesztiválról. Fotó: Szemerey Bence
És mi a helyzet a Mindspace-szel?
Igen, ott van a Mindspace is. Ez egy nonprofit, civil szerezet, amihez két éve csatlakoztam, és kezdtem el dolgozni, szintén a Vida Verával. A fő fókuszunk a Rákóczi tér volt, az ottani vásárcsarnokban csináltunk eseményeket, közösség-összerántó programokat, közösségi reggelit és mindenfajta funkcióval megpróbáltuk megtölteni a teret, ezt a szép csarnokot, amit egy beton metrólejáró-homlokzat elzárt a külvilág szeme elől. Azóta pedig a környékbeli nyolcadik kerületi embereknek az összehozása volt a cél, meg annak a szemléletnek a terjesztése, hogyan tudunk egy élhetőbb várost kialakítani, hogyan tudunk ebben emberként viselkedni, hogyan tudunk a másikkal szemben normálisak, nyitottak lenni, és hogyan tudunk dolgozni azon, hogy lebontsuk a közöttünk lévő határokat.
A Mindspace által szervezett egyik közösségi reggeli. Fotó: Gunther Dóra
A Mindspace filozófiájának középpontjában az élhető város áll. Te hogy képzelsz egy ilyen várost?
Olyan terekkel képzelem el, ahol az emberek tudnak találkozni. Most is vannak ilyenek persze, de főleg zárt helyeken, és az emberi kapcsolatok így a négy fal között zajlanak. Ha elmész egy mediterrán országba, ahol az élet a piazzákon is zajlik, azt látod, hogy ott az emberek tudnak találkozni és így sokkal könnyebben tudnak dolgozni a sztereotípiáik ellen is. Úgyhogy az én elképzelésem az, hogy vannak terek, parkok, kulturális, közösségi terek egy élhető városban. Mindemellett az is nagyon fontos dolog, hogy a negatív környezeti hatásunkat csökkentsük; szerintem nem megoldás az, hogy mindenhol autó áll, és dugó van, és még több szmog lesz, és nem lehet megmaradni a földfelszínen. Szóval egy tudatosabb életforma kialakítása lenne a cél, ami fenntartható, és azzal foglalkozik, hogy hogyan lehetne minél kevesebb a hulladék, hogyan lehetne azt minél jobban feldolgozni, hogyan lehetne minél kevesebbet fogyasztani. Meg több zöld és több bringa. Több sétálgató, csacsogó ember a köztereken és itt-ott.
Az órán feltetted nekünk azt a kérdést, hogy miben látjuk a legnagyobb problémákat Budapesten. Erre a kérdésre a te válaszodat is szívesen meghallgatnám.
Szerintem az egyik legnagyobb probléma az az, hogy az aktuális politika beleszól a város mindennapi életébe, kezdve azzal, hogy egyre több közösségi teret, klubot lehetetlenít el, zárat be, vagy nem ad engedélyt az új lehetőségeknek. Meg az, hogy egy olyan irányú politikai gondolkodás van, ami egyáltalán nem fenntartható, és ebben benne van például az autóközpontúság, aminek bűvöletében még több parkolót építünk és még kevesebb zöldfelületet hagyunk meg vagy teremtünk. Nekem ezzel az általános szemlélettel van problémám. Például Budapesten lényegében nincsenek olyan utcák, amik csak gyalogosoknak vannak fenntartva. Ez európai szinten is ritka. Ez a rengeteg autó elveszi a teret, büdös és környezetszennyező.
Milyen megoldási lehetőségeink vannak, amelyek tényleg hatékonyak lennének?
Szerintem pár utcát simán le lehetne zárni. Ezzel lehetővé tennénk, hogy a gyalogosoknak több terük legyen, új helyek, több kávézó, galéria nyíljon, kulturális helyszín jöjjön létre. Egy élhető város alapja, hogy ember-közelibbé tegyük – hogy megelevenedjen a tér, és az ember embernek érezze benne magát, ne robotnak.
Szintén említetted, hogy sok mindent egyénileg is megtehetünk az élhető környezetért. Van pár ilyen tipped nekünk?
Én például mostanában törekszem arra, hogy minél több dolgot piacról szerezzek be, és ne a nagyobb szupermarketekbe menjek el; ezzel a helyi termékeket is támogatom. Persze ez együtt jár egyfajta lemondással is, de ha az ügy, amiért mindezt csinálod, közben fontossá tud válni a számodra, akkor annyira nem is lemondás, hanem csak gyakorlat kérdése az egész. Plusz bringázok mindenhova. Az elején persze féltem a közlekedéstől, mert nyilván ha autó és bicikli közt dőlnek el az erőviszonyok, akkor az autó fog nyerni, de az autósoknak sem célja, hogy megöljék a bicikliseket. Arról nem is beszélve, hogy bringázni sokkal gyorsabb, mint akár tömegközlekedéssel utazni. Ezen kívül próbálok nem különböző helyeken enni, hanem főzni, szelektíven gyűjteni a szemetet, meg olyan közösségi programokat szervezni ahol ezek az üzeneteket másoknak is közvetíteni tudom, hogy tudatosabban éljünk.
Mit gondolsz, hogyan lehet érdekelté tenni az embereket, abban, hogy ők is tegyenek egy élhetőbb környezetért?
Ez egy nehéz kérdés. Itt az ELTE-n is sokszor küzdöttem azzal a problémával, hogy az embereknek két fajtája van; aki aktív és benne lenne dolgokban; meg az, aki nem. Hogyan tudod motiválni őket? Nyilván attól is függ, mindezt milyen színtéren csinálod, meg hogy mekkora léptékben. Meg kell találni, hogy mi az az apróság, ami adott közösségben kiválthat valamit. A dolgok kulcsa a kitartás. Amikor a Mindspace-szel elindítottuk a Rákóczi téri közösségi programokat, sok kudarcélmény ért minket is; hideget, meleget egyaránt kaptunk. Szerintem kitartónak kell lenni, el kell érni azt, hogy az emberek megbízzanak benned. Plusz minden gyakorlás kérdése. Elsőre semmi nem könnyű.
Azt mondtad, politikai magyarázatokkal kitiltották a Mindspace programjait a Rákóczi téri vásárcsarnokból. Hogyan tovább?
Most a szervezeten belül is vannak kérdések, még nem tisztázott az, hogy pontosan merre megyünk, és mi lesz ebből. Ami biztos, hogy most leállunk egy időre, amíg kitaláljuk azt, hogy hogyan tudjuk tovább folytatni. Mert az világos, hogy a korábban pályázati pénzekből finanszírozott munka már nem működik. Az erőforrásainkat meg kell szervezni; végig kell gondolni, hogy honnan lehet támogatókat szerezni, piaci lábat kifejleszteni, anélkül hogy minden eseményt fizetőssé tennénk, és mindent szponzorlogókkal látnánk el. Meg szervezeti szinten is gondolkodni kell, mert mindenkinek van emellett hat másik munkahelye, projektje, és kérdés, hogyan tudunk harmonikusan együtt dolgozni a továbbiakban. Mert, ha belül minden jó, akkor kifelé is könnyebb; ez van most egy kicsit szétzilálva, például, mert nincs pénz és nincs tér a programokhoz. Most újragondoljuk a hogyanokat és magunkat.
Mit mondanál azoknak a szkeptikus pályakezdőknek, akik szerint közösségszervezésből nem lehet megélni?
Attól függ mit értünk közösségszervezés alatt, hiszen ez elég sok területen belül bontakozhat ki. Ha az ember elég kreatív ahhoz, hogy az ötleteit el tudja adni, és ott van, nyomul, csinálja, akkor szerintem előbb utóbb pénz is lesz belőle. És persze, fontos az, hogy ezt az elején ne a pénzért csináljuk. Gyakornoknak sem azért mész, hogy pénzt kapj, hanem hogy tudást szerezz és formálódj. Persze nem baj, ha értékelik a munkád anyagilag is. Én nemrég végeztem itt, még mindennek az elején tartok, kísérletezek; ez az út is kicsit kacskaringós. Ami pedig még nagyon fontos ebben a szakmában, azok a kapcsolatok. Az embernek kapcsolatokat kell kialakítania azokkal, akik már benne vannak ezekben a körökben. Mindentől függetlenül, aki ügyes, és tehetséges, az szerintem el fog jutni odáig, hogy megéljen, abból, amit csinál. Akár a közösségszervezésből, vagy kommunikációból, vagy bármilyen kreatív szakmából. És nem feltétlen hagyományos karrierutakban kell gondolkodni, a mai világban ahol az emberek folyton munkát váltanak, és nincsenek hosszú távú szerződések. Fontos a rugalmasság, meg hogy nyitott legyél, hogy bevállalj dolgokat, amiket az elején nem feltétlen akarsz. Nyitva kell tartani a szemünket. És beszélgetni.
Az interjút Matyasovszki Fanni, mesterszakos hallgatónk készítette. Nyitókép: Kenessey Tamás.