Lehet-e mozgássérültként méltósággal élni? Milyenek egy fogyatékkal élő ember hétköznapjai? Mit tehet értük a társadalom? A nagy érdeklődés övezte filmvetítést követő kerekasztal-beszélgetésen többek között e kérdésekre keresték a választ a Nyomik című dokumentumfilm szereplői, rendezője és az ELTE oktatói. A Romakép Műhely gondozásában megvalósult esemény célja egy társadalmi kisebbség helyzetének első kézből történő bemutatása volt.
A nyomorpornó nem újkeletű jelenség. Eszköztára színes, kimeríthetetlen, s majd mindannyian találkozhattunk már vele a televízióban, a mozivásznon, az irodalomban vagy más médiumokban. Mi a helyzet azonban egy olyan dokumentumfilmmel, amely a dramaturgia csaknem valamennyi fogását mellőzve igyekszik objektív képet festeni egy olyan érzékeny és tabusított témáról, mint a mozgáskorlátozottak hétköznapi nehézségei, kilátásai és mentálhigiénés állapota? Az átlagember szemében groteszk élethelyzet és -mód ábrázolása itt nem egy akcióvígjáték speciális effektusai vagy a nyomor keserédes látványán történő élvezkedés közepette történik, hanem egyszerű emberi találkozások, kötetlen beszélgetésekből kiragadott mondatok mentén, miközben keresetlenségével rámutat a méltányossági kultúra hiányosságaira. A film egy rövid balatoni nyaralást mutat be, amelyen négy szereplőnk, Karcsi, Imi, Zsolti és Ricsi utazását és szabadidős tevékenységeit kísérhetjük figyelemmel. Az este meghívott vendégei Surányi Judit, a film rendezője, Báder Richárd, Nagy Zsolt, Tunyogi Imre, a film szereplői, valamint Orbán Katalin és Hermann Veronika, az ELTE Média oktatói voltak. A beszélgetést Tóth Boglárka és Tringer Berta moderálta. Az eseményt a Romakép Műhely szervezője és oktatója, Müllner András nyitotta meg. Mint azt elmondta,
A rendezvény célja, hogy bemutassa, hogyan élik az életüket azok a honfitársaink, akik kerekesszékben töltik a mindennapjaikat.
A vetítést követően a terem félhomályát egy pillanat alatt oszlatták szét a felgyulladó lámpák. A vendégek összeültek. Az első kérdés a forgatáson résztvevőkhöz szólt: mikor és miért készítették a filmet? Judit röviden ismertette az általa szervezett Rehab Critical Mass-misszió tevékenységét, amely a különféle fogyatékosságokkal élőknek szervez felvonulásokat, ezzel is igyekezvén beemelni az ő érdekeiket a közgondolkodásba. „Ez egy kulturális program, amely mindenféle fogyatékossággal élő ember életminőség-javítására hívja fel a figyelmet. […] Aztán egyszer csak jött a Covid, és nem lehetett ilyeneket szervezni. Mi közben összebarátkoztunk [a film szereplőivel], és csomót voltunk együtt. Szerettem velük lenni, feltöltő volt, és kitűztük azt a célt, hogy láthatóvá tegyük azokat a nehézségeket, amik ellen többen többet tudunk tenni.” A rendező arról is mesélt nekünk, hogy a szereplők sok mindennel foglalkoznak magánemberként is:
Ricsi YouTube-csatornát csinált, Imi slam poetry-bajnok volt, és van egy színdarabja is, Karcsi [a film egyik szereplője, aki nem tudott eljönni az eseményre] pedig szólótáncművész.
A beszélgetés egyik vendége volt Surányi Judit, a film rendezője
A beszélgetés közben Imre többször bátorította a közönséget: „Ha felmerülne bármilyen kérdés, itt nincs olyan, hogy tabu, tehát bármiről kérdezhettek.” A következő kérdés arra vonatkozott, hogy – bár az alkotás kreatív dokumentumfilm – voltak-e benne megrendezett, irányított elemek, jelenetek, és ha igen, ezek mennyire voltak tudatosak. Judit tíz évet töltött ezen a terepen a Rehab Critical Mass-mozgalommal. Szerinte azok a problémák, amelyek a filmben megjelennek (MÁV, lépcsők, közlekedés, csajozás stb.), adottak voltak, hiszen mindennaposak egy mozgássérült életében. „Az megvolt, hogy jelenetek legyenek, de szerintem minden nagyon spontán volt.” Azt is elárulta, hogy a filmben megjelenített várakozás a MÁV telefonos ügyfélszolgálatára a valóságban több mint harminc perces volt. „A gyerekek sem megrendezettek voltak, hanem odarohantak; a csajozásról pedig a fiúk mindig így beszélnek egymás között [utalás egy jelenetre, ahol Karcsit noszogatják a barátai, hogy menjen oda a lányokhoz a strandon].” Zsolt megerősítette: „Voltak keretek, de ezek a keretek nagyon tágak voltak. Mikor pl. Imivel a csónakban beszélgettünk, ott annyi volt megadva, hogy beszélgessünk, de hogy miről vagy hogyan, az nem.” Ricsi hozzátette:
Saját magunkat adtuk. Annyi volt megadva, hogy menjünk el A-pontból B-pontba és legyünk önmagunk.
Judit szerint sokan azt hiszik, hogy amikor a film egyik jelenetében a lányok nem néznek rá a hozzájuk odaguruló Karcsira, csupán egy megrendezett szituáció volt. Mint kiderült, egyáltalán nem, sőt a rendező úgy vélte, a tekintet elfordítása gyakori reakció hasonló helyzetekben.
A moderátorok ezután arra voltak kíváncsiak, változott-e az elmúlt években a rokkantak médiareprezentációja, és ha igen, pozitív vagy negatív irányba. Judit korábban szociológiát tanult, és egy fontos megállapításnak tartotta: ha pl. kerekesszékes bemondó szerepelhetne az időjárás-jelentésben, az egy fontos üzenet volna a társadalomnak. Többször említésre került Till Attila Tiszta szívvel című filmje is, ahol a cselekmény – jóllehet rokkantakról szól – egy akcióvígjátékba ágyazott gengsztertörténet. Richárd szerint e film inkább a mozgássérült lét izgalmas és humoros, míg a Nyomik annak emberi oldalát igyekszik megragadni. Imre úgy vélte, e téren sok a rivalizálás: tudni illik, hogy kinek jobb vagy rosszabb a filmje. Szerinte az összefogásra kellene helyezni a hangsúlyt. Judit fontos reprezentációnak tartotta a Tiszta szívvelt, ám hangsúlyozta: „Van kerekesszékes szépségkirálynő-választás, paraszupersztár és paralimpikonok, de a mainstreamben szerintem sehol nincs megjelenítve.” Imre szerint „Túl van spekulálva ez az egész. Mindig beszélünk érzékenyítésről és akadálymentesítésről, de nekem az a véleményem, hogy ez az egész sajnos még gyerekcipőben jár, és még évtizedekbe telik talán, hogy normális legyen minden.” Richárd szerint
Kell egy ütősebb mozgalom részünkről, ami felvállalja, hogy nem mindig azt mondjuk nektek: segítsetek, mert nem tudjuk megoldani! Hanem igenis nekünk kell előre menni, és elmondani, hogyan tudtok segíteni azért, hogy ti jobban megismerjetek minket.
Judit arról számolt be, hogy létezik többféle pályázat a társadalmi perifériára szorult retegeknek: „Be lehet jelölni a témánál, hogy „hajléktalanság, roma, gender”, de a fogyatékosság nincs benne, csak a „paranormális” megjelölés.” Úgy vélte, ennek az az oka, hogy a fogyatékosság nincs integrálva a társadalmi gondolkodásba. Orbán Katalin arról beszélt, hogy az akadémiai világban történt egy fordulat e jelenséggel kapcsolatban az elmúlt évtizedekben. „Ma már úgy gondolkodnak, hogy nem a fogyatékkal élő személyben van a fogyatékosság; hogy nem úgy kellene gondolkodni, hogy vannak a teljesen épek, normálisak, egészségesek, és ezzel ellentétben vannak mások, mert ez egy rendkívül összetett dolog. A tudományos világban ma már társadalmi kérdésként gondolkodnak erről.” Hozzátette,
Szerintem a médiareprezentáció ezt nem követte, hiszen a médiában nagyon sok közhelyes és sztereotip ábrázolás jelenik meg.
Úgy vélte, a fogyatékosokkal foglalkozó médiatermékek többsége nem gondolatébresztő, hanem inkább felszínesen mutatja be ezt a csoportot. Kiemelte, Judit időjárás-jelentéses példája szerinte jó, mert a mozgássérült ott nem egy csoport képviselőjeként, hanem egy munkáját végző emberként jelenne meg, így e kontextusban semmi jelentősége az ő etnikai hovatartozásának, fogyatékosságának stb.
A beszélgetésbe az ELTE Média oktatói, Orbán Katalin és Hermann Veronika is bekapcsolódtak
Veronika pedig úgy vélte, „Az akadémiai világ elefántcsonttornyát ritkán tükrözi a társadalom.” Arról is beszélt, hogy több kezdeményezés is céljául tűzte ki, hogy fogyatékkal élő embereknek adjanak munkát, feladatot. „De ezek általában csak szigetek, és nem válik intézményessé, egy társadalmi szövet szerves részévé rendszer szinten.” Mint elmondta, a popkultúra legnagyobb problémája a fogyatékossággal, hogy sok fajtája létezik. Vannak könnyen (pl. a ma divatos ADHD és autizmus) és nehezen ábrázolható típusai (pl. mozgássérültség), amelyekkel a társadalom kevésbé tud azonosulni. Ez azonban – szerinte – szocializációs kérdés. Példának hozta azt a filmbéli jelenetet, ahol a gyerekekben fel sem merült bármilyen előítélet a kerekesszékes emberekkel szemben: beszélgettek velük, és kipróbálták a szokatlan közlekedési eszközöket. Judit arról mesélt, hogy a fogyatékosságtudomány a hetvenes évek óta fejlődő ágazat, és mint olyan, van egy újkeletű perspektívája: nem a fogyatékosok visszamaradottak, hanem az a társadalom, amely nem teremt hidakat a többség és a kisebbség között, nem épít rámpát, nem segít stb. Ő a fogyatékosok helyzetét az emberek nagyszüleihez fűződő viszonyához hasonlította, akiknek adott esetben ugyanúgy segítségre és türelemre van szükségük, akár egy mozgássérültnek. Pozitív precedensként említette az M3-as metróvonal akadálymentesítését, amelynek megvalósítása a munkálatok megkezdése előtt kétséges volt, mára azonban a budapesti kerekesszékes közlekedés egyik verőere lett.
Zsolt úgy vélte, sokszor a fogyatékosok negatív hozzáállása is megnehezíti a helyzetükkel kapcsolatos diskurzus kialakulását. „Mi is nagyon sokszor negatívan állunk hozzá a dolgokhoz, mert [kvázi] ti nem tettétek meg értünk. Viszont mi meg mindig csak akarunk, és pont ezért is kicsit ellenszenvesek a fogyatékosok.” Főként arról beszélt, hogy ha a fogyatékkal élők csoportja csak a problémát közvetíti, akkor problémaként kezeli őket a társadalom. Judit szerint az is probléma, hogy párjukat ritkítják az olyan iskolák, ahol a fogyatékossággal szembeni méltányosság az oktatási struktúra szerves része. „Nincs inkluzív oktatás. Pedig – képletesen szólva – a néma ember nehezebben hallatja a hangját.” Veronika pedig hozzátette, kevés olyan film van, amelynek fogyatékos a főszereplője, ez pedig szerinte „erről az iparágról is elmond valamit”.
Az eseményen részt vett Báder Richárd, Nagy Zsolt és Tunyogi Imre, a film szereplői
A moderátorok arra voltak még kíváncsiak, milyen kihívások merülhetnek fel, amikor valaki kisebbségeket kíván reprezentálni? Judit példaként ismét a Rehab Critical Mass-t említette. Mint elmondta, a mozgalom kb. hétezer Facebook-követővel bír. E heterogén csoport – meglátásai szerint – tele van ellentétekkel, különbségekkel, pl. vannak olyan tagok, akik veleszületett fogyatékosok, és vannak, akik balesetben sérültek meg. Zsolt kijelentette, „Nagyon nehéz velünk. Nem is tudom, lesz-e olyan, hogy könnyű lesz ezzel megbirkózni bármilyen formában […]. Szerintem nem.” Imre hozzáfűzte, szerinte a köznyelvben lévő kifejezések használatáról sincs valódi diskurzus. Úgy vélte, a polkorrektség „túl van tolva”, és nem érti, miért nem beszélünk e kifejezésekről. Richárd szerint „ez attól függ, ki mennyire pozitívan éli meg a sérültségét, mert nekünk nagyjából nincs bajunk az élettel, de vannak olyan sérültek, akik nem tudnak olyan könnyen mozogni vagy annyi mindent kipróbálni, mint mi, és ezáltal kicsit a gondolatviláguk és az érzelmi világuk is beszűkültebb, így [ők] sokszor szenzitívebbek.”
A társadalom rendkívül elutasító mindenfajta mássággal szemben. Mi lehet a kulcsa annak, hogy elindítsunk egy átfogóbb változást? – kérdezték záróakkordként a moderátorok. Veronika szerint „erre nem lehet négy-öt mondatban válaszolni; ennek olyan történeti okai vannak, hogy arról kurzusokat szoktunk tartani, és könyvtárakat írnak tele róla.” Zsolt pedig úgy nyilatkozott, „Ha tudnánk a választ, valószínűleg nem lenne a kérdés.”
Mint az a fentiekből is kitűnik, az egyéni és a rendszerszintű gondolkodás két egymásnak dőlő oszlop, melyek egyike sem állhat a másik nélkül. Az egyén a társadalom terméke ugyan, de nem képmása annak, így – Imre szavaival élve – talán az összefogás az, amely változást hozhat e téren, és hidat verhet a társadalmi többség és bármely marginalizált kisebbség közé.
Szöveg és képek: Major Mátyás Gábor.