Hallgatók beszélgetésétől visszhangzott az egyetemi folyosó november 8-án, kedden késő délelőtt: a Telex háborús tudósítói érkeztek a tanszékre, hogy beszámoljanak tapasztalataikról és meséljenek arról, hogyan zajlik az újságírói munka a szomszédos háborús térségben. Nyilas Gergely újságíró és Huszti István fotóriporter részletekben közel három hónapot töltött az oroszok által megszállt Ukrajnában. Alig egy hónapja tértek vissza, de már újabb utazásukat tervezik. Nem mindennapi hivatásuk részleteit, szépségeit és nehézségeit osztották meg a közönséggel.
Februárban tört ki az orosz-ukrán háború, melynek pusztítása szüntelenül zajlik, hatását pedig saját bőrünkön tapasztaljuk. A háborús konfliktus politikai kérdései befolyásolják az európai gazdaságot, nem utolsó sorban pedig ellehetetlenítik az ukránok mindennapjait. Ez a fegyveres összecsapás, amely egy szomszédos ország területén zajlik, talán emlékeztet bennünket arra, mekkora értéket jelent a sokszor triviálisnak tűnő béke, és az, hogy minden este van hol álomra hajtani a fejünket. A második világháború óta Európában példátlannak számító háború tőlünk nem is olyan messze dúl. A Telex munkatársai testközelből átélt tapasztalataikról meséltek az ELTE hallgatóinak.
A kissé szokatlan, délelőtti időpont ellenére teljesen megtelt a Média Tanszék 34-es terme. A csendesedni nem akaró tömeg zaját Munk Veronika ̶ a tanszék oktatója, egyúttal a Telex tartalomfejlesztési vezetője ̶ hangja törte meg, aki bemutatta két kollégáját, majd egy nyolcperces videó vetítése következett: a keleti szomszédunkban zajló események összefoglalója láttán a teremben szinte megfagyott a levegő. Nemcsak a hallgatók, de a rendezvény két meghívott vendége is feszült figyelemmel kísérte a kisfilmet. A videót követően kezdetét vette a kerekasztal-beszélgetés, melyet Munk Veronika moderált. A háttérben mindvégig Huszti István emberi sorsokat ábrázoló ukrajnai fotói futottak a kivetítőn. Huszti a háború pusztításának megörökítéséért egyébként Hégető Honorka-díjban részesült.
Van egy kérdés, amit soha nem szoktam feltenni nektek, de az itt lévő hallgatók számára érdekes lehet: miért lettetek újságírók?
̶ indult a beszélgetés. Mindketten arról számoltak be, hogy egészen fiatal korukra datálható az elhatározás, vagy ahogy Huszti mondta, bekattanás. Nyilas Gergely csupán tízéves volt, amikor eldöntötte, hogy moszkvai tudósító szeretne lenni, és Huszti is már gyermekkorában elhatározta, szívesen foglalkozna fotográfiával. A fotóriporter elárulta, hogy a szocializmus idején, az ő gyermekkorában az újságon keresztül vált megismerhetővé a világ, a benne lévő fotók láttán pedig elhatározta, szívesen készítene hasonlókat. A személyes motivációkon túl szó esett arról is, mekkora kiváltságot jelent a Telex munkatársai számára, hogy olyan hivatást választottak, amelyet szenvedéllyel szeretnek. A tájékozódás és a tájékoztatás egyidejűsége teszi igazán különlegessé munkájukat: azáltal, hogy saját kíváncsiságukat elégítik ki, egyben a közösség javát is szolgálják. Ám a haditudósítás költséges műfaj, amit a Telex elsősorban olvasói támogatásból finanszíroz ̶ egyfajta luxus ez, ami a támogatók nélkül meg sem valósulhatna, árulták el.
Fotó: Fábián Adrián.
Minden haditudósító tudósító, de nem minden tudósító háborús tudósító
A civil emberi sorsokhoz képest másodlagos az, ami a frontvonalon zajlik. Én azért sem tartom magam háborús tudósítónak, mert nem mennék el bárhova a háborúba: másodlagosnak tartom, hogyan mozognak a frontvonalak ahhoz képest, hogy a civil életre mit jelent a háború. A nyers pusztításnál ez sokkal mélyebb hatást gyakorol rám emberileg és szakmailag.
̶ mondta Nyilas Gergely.
Elméletben nem sokban különbözik a tudósító és a haditudósító egymástól. Az attitűd, a hozzáállás változatlan, a szakmai szempontok is megegyeznek. Végül is csak a felszerelés, a golyóálló mellény és a sisak az, ami hadi terepen létszükséglet, tette hozzá Nyilas, majd elárulta, szerinte minőségét tekintve nem érdemes széttagolni a tudósítói szerepkört.
De a vastag fehér betűkkel szedett PRESS felirat sem hátrány, amely pontosan jelzi az ott élők számára, hogy a sajtó munkatársai érkeztek a helyszínre, egészítette ki Huszti. Ugyanis a háború eszkalálódásával az idegenektől való folytonos rettegés a mindennapok részévé válik. És még ha az oroszok támadásától ez a felirat sem jelent biztosítékot – mert számukra elsőszámú célpontokká váltak az újságírók -, az ukránok bizalmát mindenképpen növeli: ők azt szeretnék, hogy a világ meghallja hangjukat. Ennek ellenére sokan megtagadják, hogy nyilatkozzanak a sajtónak, mert félnek a következményektől és az esteleges megtorlástól, mondták az újságírók, amikor a tudósítás nehézségeiről kérdezték őket.
Hogyan lehet azt bírni, hogy részt vesztek egy tömegsír exhumálásában, ahol több tucat holttestet emelnek a föld alól a földfelszínre? Hogyan lehet azt bírni, hogy miközben fel-alá autóztok, letakart, vagy éppen le nem takart holttestek fekszenek az út mentén? Hogyan lehet azt bírni, hogy beszélgettek a humanitárius segélycsomagból éppen főző emberekkel a játszótéren, de közben robbanások hallatszódnak körülöttetek? Hogyan lehet azt bírni, hogy egyetlen egy doboz étel jut egy emberre? És egyáltalán miért megy ki valaki tudósítani a frontra?
– érkezett a kérdés Munk Veronikától. Ugyanis nem hagyható figyelmen kívül, hogy az újságírók számára életveszélyt jelent minden egyes háborús övezetben eltöltött nap.
Anyám azt mondja, hogy hülye vagyok, én meg úgy gondolom, hogy látni akarom. Oda kell mennem és meg kell mutatnom. Az ember átformálódik a szakmájában, és úgy érzi, amit csinál, az sokkal nagyobb dolog, mint ő maga.
– mondta Huszti. Nyilas azt is elárulta, hogy a munka segíti őket abban, hogy leválasszák magukról a veszélyérzetet. Mutatni szeretnének egy olyan, a kormánypárti narratívával sokszor nem egyező valóságot, amely hitelesen tükrözi azt, ami a szomszédos országban, csupán másfélezer kilométerre Magyarországtól zajlik.
Fotó: Fábián Adrián.
Egy nap a háborús övezetben
Eddig általában három hetet töltöttek a Telex munkatársai egyhuzamban Ukrajnában, ahol nemcsak a folytonos kiélezett helyzet, az egész napos összezártság és az ismeretlen terep nehezítette munkájukat, hanem az is, hogy sokszor olyan vidékről tudósítottak, ahol nem volt áram, így a szállásuktól több órát autózva, a nap állásához igazodva dolgoztak úgy, hogy még sötétedés előtt visszaérjenek ideiglenes otthonukba. A munka nagy része pedig csak ezután következett: cikkek és fotók szerkesztése hajnalokba nyúlóan.
Majd a következő reggel ismét útnak indultak, új történetek után kutatva. Azonban pihenőnapok beiktatása nélkül, heteken keresztül fáradhatatlanul dolgozni valódi kihívást jelent egy ilyen veszélyes terepen. Küldetésük sikere pedig mindig több tényezőn múlik: ha a nyelv- és helyismeret, a kiépített kapcsolatrendszer vagy a megfelelő időzítés közül csak az egyik is hiányzik, az utazás sikere a tét.
Fontosnak tartották kiemelni, hogy néhány hét után ki kell szakadni a háborús közegből és haza kell térni: a fenyegetettség megszokottá, a mindennapok részévé válhat, és kialakulhat egyfajta hamis biztonságérzet is. A két újságíró egyetértett abban, hogy visszacsatlakozni a normális hétköznapi életbe sokkal nehezebb, mint az előzetes felkészülés az utazásra. Válaszuk során kitértek arra is, hogy az áram és alapvető élelmiszer-ellátás nélkül élő emberek láttán teljesen más mentalitásban érkeznek vissza Magyarországra: megtanulják értékelni a hétköznapok apró bosszúságait és nem magától értetődőnek venni a békét.
Fotó: Fábián Adrián.
„Felnőttek sírták el magukat, gyerekek nem”
A kérdezés lehetősége az esemény vége felé közeledve megnyílt a hallgatóság számára, az egyik kérdés pedig arra irányult, beszéltek-e a tudósítók gyerekekkel, amíg kint tartózkodtak. Nyilas és Huszti arról számoltak be, hogy ugyan viszonylag kevés kiskorúval találkoztak, mert sok család elmenekült, azok a gyerekek, akik a háborús térségben maradtak, legtöbbször az udvaron játszottak. Egyikük sem sírt, mert a háború számukra mindennapossá vált. Kis katonai bázist létesítettek maguknak, mert az ő valóságukban már nem béke honolt.
A Telex két újságírója a beszélgetés során mindvégig nyers őszinteséggel, empátiával és teljes átéléssel mesélt ukrajnai útjaikról. Kettejük története együtt lett kerek egész: elárulták, hogy ugyan félti őket a családjuk, és bár örökös konfliktusforrás, hogy újra és újra kiutaznak, szeretteik már beletörődtek abba, hogy az újságírói kíváncsiság bizony sok mindent felülír.
A rendezvény lassan véget is ért volna, ám a terem tíz perccel a hivatalos esemény zárását követően is még tele volt, és kérdés kérdést követett. “Óra lesz a teremben!” – hangzott a záró mondat, és a tömeg fél egy előtt öt perccel kezdett csak feloszlani. Azok pedig, akik nem tudták feltenni a kérdéseiket, még maradhattak pár percre beszélni az újságírókkal. A zártkörű rendezvény, amely eredetileg csak Munk Veronika mesterszakos órájának keretein belül zajlott volna, tanszéki eseménnyé nőtte ki magát, hatalmas érdeklődést és pozitív visszhangot kiváltva a hallgatóság körében. A teremből kifelé menet több társaságtól hallani lehetett:
Azért ez hihetetlen. Tényleg, hogy is lehet ezt a nagy nyomást bírni? Mondjuk arra nagyon kíváncsi lennék, mi volt az utolsó csepp a pohárban, amikor a kettejük közötti feszültség odáig fajult, hogy az autópályán meg kellett állniuk!
– reflektált az egyik hallgató arra a történetre, amikor a Telex munkatársai a hetekig tartó páros küldetés nehézségeinek részleteiről meséltek.
Ha lemaradtál a tanszéki eseményről, azonban kíváncsi vagy az ukrajnai felvételekre és a legemlékezetesebb pillanatokra, nézd meg a Telex videóját, amelyben Munk Veronika két kollégáját kérdezte a háborús tudósítás körülményeiről!
Szöveg: Vass Dorottya. Nyitókép: Fábián Adrián.