„Általános iskolában összeragasztózta a padomat, elvette az ellenőrzőmet és nem hagyott békén, úgy, hogy néha már a sírás kerülgetett. Ő azt mondta, hogy szerelmes belém, de szerintem azért bántott, mert kövér volt és kisebbségi érzése volt emiatt. Mondtam a tanároknak, hogy ezt meg ezt csinálja, de a tanárok meg lecsesztek, hogy miért nem békülök ki vele, meg hogy a lányokkal úgy kell bánni, mint a hímestojással.” Laci húszéves, érettségi előtt álló, mozgássérült, budapesti gimnazista így írta le az általános iskolai sérelmeit. Ez csak egy történet a sok közül és annak is csak egy szelete, mégis már csak így magában is több súlyos problémát vet fel: kiből lesz a bully; mi a tanárok szerepe ebben az egészben és hova tud az ember fordulni, ha ilyen történik?
Bármerre megyünk és kérdezősködünk nem találunk olyan embert, akinek ne lenne legalább egy története, ami kapcsolódik a bullyinghoz vagy a cyberbullyinghoz. Cikkek és videók tömkelege jelenik meg arról, hogy egy diák bántalmazta a másikat és azt videóra vették és megosztották. Tudunk a problémáról, szakdolgozatírók közt is egy közkedvelt témának számít és OECD adatok szerint Magyarország nem is teljesít rosszul a jelenség kezelését illetően. Ez azt jelenti, hogy az OECD tagállamok között a bullying előfordulási arányát illetően egy előkelő közép-felső kategóriába tartozunk. Mégis, ez az a terület, aminek a kutatása alapvetően gyerekcipőben jár.
Legalábbis ezt állítja Tausz Katalin, a gyerekjogokkal foglalkozó UNICEF Magyar Bizottságának vezetője. „Sajnos nincsenek igazán jó, megbízható kutatások ezzel kapcsolatban. Mi megpróbáltunk felderíteni minden elérhető adatforrást és nem találtunk megbízható adatokat˝ – mondta. Tehát a gyermekvédelem legfőbb szervének egyik vezetője állítja, hogy bizonyos értelemben sötétben tapogatózunk a bullying jelenségét illetően. Ez okot ad arra, hogy tovább vizsgáljuk ezt a témát és utánajárjak, hogy miért nincsenek reprezentatív kutatások a témában, mik azok a jelenségek, amik megakadályozzák a kutatókat abban, hogy hitelesen tudjanak következtetéseket levonni. Három dolog áll a háttérben:
Sokszor nem is tudják az elszenvedők, hogy elszenvedők; a bully elszenvedői nem fordulnak segítségért; és közre játszik a kulturális relativizmus is, vagyis az a jelenség is, hogy sokan sokféle dolgot értenek és értelmeznek bántás, bullying alatt.
- A bullying elszenvedője nem tudja, hogy elszenvedő
Lacit a fent megszólaló mozgássérült gimnazistát megkérdeztem, hogy mi az a bullying. A válasza ez volt: „Angol szó, fiatalkori bántalmazásra értjük, amikor egy vagy több ember kihasználva egy hatalmi helyzetet elkezd fizikai vagy szóbeli módon bántalmazni valakit. Ennek különböző fajtái vannak, mint a cyberbullying, kiközösítés, csúfolás.” Miután szinte teljes tökéletességgel adta vissza a bullying definícióját, megkérdeztem, hogy őt bullyingolták-e és a válasza az volt, hogy nem. Lacinak jól ismerem az élethelyzetét és a fenti idézet alapján is nehéz ezt elképzelni, ennek ellenére ő azt mondta, hogy őt nem bullyingolták.
De miért is van ez így? Az áldozatoknak sokszor nehéz beismerniük, hogy velük ez megtörténhetett, ezért sokszor inkább hárítanak és azt mondják, hogy ők nem áldozatok. Ez megtörténhet fordított esetben is, amikor a bully nem tudja magáról, hogy ő lenne a ludas. Egy 2015-ös PISA jelentés alapján a bully-k sokszor erőszakos családi környezetből kerülnek ki, így lehet, hogy az iskolában ő a bully, de otthon ő az áldozat. Ebből adódóan neki ez a viselkedés megszokott, ezt hozta otthonról és így adja ki a feszültséget az iskolában.
A 24 éves egyetemista Pétert két éven keresztül bántotta általános iskolában egy csapat fiú, az osztályba újonnan érkező fiúval az élen. Leginkább a külsejére tettek szóbeli megjegyzéseket, ami a mai napig nyomott hagyott benne. Arra a kérdésre, hogy meg tudott-e birkózni a lelki sérelmekkel a következőt válaszolta: „Hát az, hogy ma már nem vagyunk egy közegben azokkal a fiúkkal, az abszolút segített, hogy elfelejtsem. Én most már nem tekintek rá haragtartóan, de ez azért nagyban befolyásolta azt, hogy ma is bizonytalan vagyok a külsőmmel kapcsolatban és nem annyira nagy az önbizalmam.”
Mikor rákérdeztem arra, hogy tud-e valamit a fiúnak a hátteréről, aki a főkolompos volt azt mondta, hogy kicsit rosszabb körülmények között élt, mint az átlag és mára pedig drogdíler lett. El tudjuk képzelni, hogy ha így alakult a bully élete, akkor neki sem volt minden fenékig tejfel a családi hátterét illetően és ezt a feszültséget feltehetően Péteren töltötte ki. Ebben az esetben a bully nyilván nem tudatosan bullyingol, hanem ő is áldozatává válik a körülményeinek.
Mindebből leegyszerűsítve az következik, hogy ha felmérésre kerülne sor, ezek az emberek nem tennének X-et amellé, hogy igen én vagyok a bully, vagy igen én vagyok az áldozat, tehát a felmérés eredménye valamilyen szinten eltérne a valóságtól.
Az internet világában ez még bonyolultabb, hiszen az online szörfölés közben bárki anonimitásba tud burkolózni és egy olyan perszónát tud kialakítani, amit teljesen elhatárol saját személyiségétől. Ebből adódóan nem vállalja a felelősséget az online tetteiért, hiszen nem ismeri fel mások érzelmeit, így azt sem, hogy megbántott volna valakit.
- Az elszenvedők nem fordulnak segítségért vagy nem tudnak segítségért fordulni
Mikor Pétert megkérdeztem kihez fordult segítségért azt mondta, hogy tanárokhoz nem, mert úgyse hallgattak volna rájuk a fiúk és amúgy sem figyeltek nagyon a gyerekekre. Sokszor a verekedésekről sem tudtak: „Anya próbált segíteni, mert ott tanított angolt és beszélt egy-két srácnak a fejével, de ez csak rontott a helyzeten. De az segített, hogy megtapasztaltam, hogy anya ott van, ha bármi gond van és megvéd, így nem éreztem magam annyira egyedül.” Rákérdeztem arra is, hogy hogyan lehetett volna akkor mégis megoldani a helyzetet, mire ezt válaszolta: „Mikor elkezdődött az egész, határozottabban kellett volna visszavágjak és nem feltétlen szabadott volna, hogy ilyen érzékenyen érintsen. Talán, ha nem mutatom ki, hogy zavar és próbálom ezt elrejteni, akkor nem látják, hogy ez engem bánt és abbahagyták volna.”
Azt hiszem, Péter története sok mindenre rávilágít. Egyrészt arra, hogy a diákok nem a tanárokat avatják be, ha baj van. A 2014-es Megfélemlítés Elleni Program keretein belül készült jelentések alapján, előbb fordulnak a gyerekek barátokhoz, osztálytársakhoz vagy testvérekhez, mivel nem bíznak abban, hogy a tanárok megfelelően oldanák meg a konfliktust. Tausz Katalin szerint ez azért van így, mert nincs az erőszakmentes problémamegoldásnak kultúrája Magyarországon és a gyerekek félnek a büntetéstől. Másrészt látjuk azt is, hogy egy szülő bevonása sajnos nem elég, hiszen sokszor ők sem tudják, hogyan lehetne kezelni a bajt. Itt szakértő bevonása és profi mediálás vezethetne eredményhez. Emellett az áldozat magában keresi a hibát, nem a bullyt hibáztatja a kialakult helyzetért és nem vonja felelősségre tanárait sem.
Egy vecsési gimnázium tanárnője a következőképp vélekedik: „Még a nem cyber, csak sima bullyingot se nagyon vesszük észre, az elkövető vigyáz, hogy ne a mi szemünk láttára tegye, az áldozat meg szégyell szólni, illetve, ha szól sokszor még rosszabb lesz utána a helyzete. Csak a jéghegy csúcsát vesszük észre.” Ez a tanárnő, tehát inkább tehetetlennek érzi magát. Kíváncsi voltam, hogy ha ez felmerül, mint probléma, akkor kapnak-e képzést a tanárok, ami segíthetne nekik. Három tanár is azt mondja, nincs kötelező továbbképzés, ami segíthetne nekik a hasonló szituációk megoldásában, de szívesen vennének részt rajta.
A három tanárból kettőhöz már fordultak diákok hasonló esetekkel. A vecsési tanárnő a józan eszére és a pszichológiai gyakorlatára alapozva szokott próbálkozni azzal, hogy megoldja a helyzetet, az egyik budapesti gimnázium tanára pedig, aki szívesen vesz részt a témával kapcsolatos előadásokon, ezt válaszolta: „Szülő és diák is fordult már segítséget kérve hozzám. Ezek mind iskolán belüli esetek voltak, így egyszerűen és gyorsan meg tudtuk oldani. Leggyakrabban rosszul elsült viccekről, csínyekről volt szó. Kiderítettük az elkövető személyét – amennyiben ismeretlen volt -, majd közös esetmegbeszélésen mindenki számára megnyugtatóan rendeztük a helyzetet. Szóba kerültek védekezési és elhárítási technikák a sértett miatt és internet-etikai fogalmak és jogi ismeretek az elkövető miatt.”
Láthatjuk, hogy itt már jobban érvényesül az ilyenkor alkalmazandó holisztikus szemlélet, ami annyit jelent, hogy ezeket a konfliktusokat az érintett tanárok, a két fél szüleinek és szakértők bevonásával kell rendezni.
Megvizsgáltam két budapesti és két vidéki gimnázium házirendjét, hogy lássam van-e benne bármiféle utalás a bullying kezelésére. Általánosan elmondható, hogy a házirendek védik a gyerekek emberi méltóságát, világnézetét, testi és lelki épségét. A bullying és cyberbullying a hagyományos értelemben nem jelent meg sehol, illetve az sem, hogy ezt hogy kellene kezelni és milyen joguk van ezzel kapcsolatban a gyerekeknek.
Mindebből kiderül tehát, hogy bár a tanárok alapvetően nyitottak lennének arra, hogy jobban tudják kezelni a bullyinggal, cyberbullyinggal kapcsolatos helyzeteket, most még a megfelelő képzésük sajnos nincsen meg ehhez, illetve jogilag is csak arra vannak kötelezve, hogy a fizikai sérüléseket előzzék meg, amennyiben ez rajtuk múlik. Abban nincs egységesség, hogy a tanárok hogyan próbálnak megoldást keresni, hiszen Laci és Péter esetében is láthattuk, hogy nagyjából sehogy. Ennek ellenére a tanárokban, akikkel interjút csináltam megvolt az akarat arra, hogy tegyenek valamit az előrelépés érdekében, a diákok viszont még nem bíznak bennük annyira, hogy hozzájuk forduljanak. Ebből az következik, hogy a tanárok nem fognak minden esetről tudni. Egyelőre a házirendek sem rögzítik, hogy mi a teendő bullying, cyberbullying esetén, tehát a diákok erre sem tudnak hivatkozni, ha segítségért fordulnának. Ezek mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy kevesebb esetről tudunk, mint amennyi valójában megtörténhet.
- Mindenkinél máshol van a bántás határa?
Ha azt a kérdést vizsgáljuk, hogy mi az, ami közrejátszhat abban, hogy egy kutatás mást mutat a bullying kapcsán, mint amit várnánk, meg kell említeni a kulturális relativizmust. Buda Mariann, a téma másik szakértője szerint ez azért fontos, mert a prevenciós programok miatt nem fog csökkeni a bullying előfordulása, mert a programok érzékenyítik az embereket is. Ebből adódóan már olyan dolgokat is elkezdünk bullyingnak tekinteni, amit ezelőtt nem. Hiszen ha csak belegondolunk szüleink történeteibe, ahol „még egy körmös belefért”, akkor már láthatjuk, hogy mi is máshogy gondolkozunk, mint ők. Ez a kérdés azért fontos, mert Laci és Peti történtét tekinthetnénk úgy, mint a szocializáció velejáróját vagy úgy is, mint a bullying előfordulásának eseteit.
Magyarországon nem sok anti-bullying program van, és 2013 előtt nem is voltak mélyebb kutatások a témát illetően, nem úgy, mint Angliában vagy Finnországban, ahol már 20-30 éve kutatják a kérdést. Ebből adódóan megkérdőjeleződik az is, hogy érdemes-e ezeket az országokat összehasonlítani, hiszen teljesen máshol állnak a bullying kezelését illetően és máshogy tekintenek egyes jelenségekre. Így lehet az, hogy ami nálunk még elfogadott viselkedés az máshol már nem.
Mikor Lacit megkérdeztem, hogy mi volt a helyzet a gimnáziumban ezt mondta: „Nem beszélgettem senkivel, nem tudtam kihez odamenni, nem találtam a helyemet. Ott nem bántottak fizikailag, de arra sor került, hogy hülye srácokat elkezdtem üldözni, mert felcsesztek, de ez nem számít bántalmazásnak.” Megkérdeztem tőle, hogy mivel cseszték fel az agyát, mire hosszas várakozás és zavarodottság után ezt válaszolta: „Nemi dolgokkal.”
Úgy gondolom, hogy még sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ne olyan jelenségként gondoljunk a bullyingra, amin minden gyereknek át kell esnie. Még gyerekcipőben járnak a kutatások és az anti-bullying programok is csak egy-két iskolát érintenek és ott is csak próbaszerűen vannak jelen.
A három vizsgált jelenség alapján elmondható tehát, hogy a bullying és cyberbullying jelenségének vizsgálatát rengeteg tényező megnehezíti és emellett még nem alakult ki egy olyan szemléletmód sem az országban, ami kedvező lehetne ahhoz, hogy reprezentatív, megbízható kutatások szülessenek. Ma még az elszenvedők magukat hibáztatják és nem ismerik fel a helyzetet, a tanárok pedig nincsenek felkészítve ennek a kezelésére.
A riportot írta: Pálóczi Fanni
A kép forrása: Unsplash.com