Budapest szívében rendezték meg a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivált, ahol immáron 46 ország 75 filmjét mutatták be november 12. kedd és 17. vasárnap között. Oksana Sarkisova igazgatóasszonnyal előzményekről, irányvonalakról, érzékenységről és innovációkról beszélgettünk, s megláthattam, miért érdemes kitartani amellett, amit az ember szívből meg szeretne valósítani.
Elmeséled, hogyan kerültél a filmek világába?
Szociológia diplomával kezdtem Moszkvában, majd idejöttem Budapestre mesterképzésre, Nationalism Studies területen végeztem a CEU-n. A kortárs orosz mozi identitással kapcsolatos kérdésfelvetéseiről írtam, az ezt követő doktori disszertációm témáját pedig a korai szovjet non-fiction filmek világa adta. Történelmi kutatással kezdtem hozzá a munkához, nagyon érdekelt a filmek elemzése, és, hogy miként jelent meg a dokumentumfilmes látásmód már a klasszikus értelemben vett dokumentumfilmek koncepciójának létrejötte előtt. Ezek a filmek, amiket kutattam, korábban más megjelöléssel léteztek, mint például a német Kulturfilm, ami igen elterjedt volt a kelet-európai országokban és a Szovjetunióban egyaránt. Itt az volt a filmkészítési koncepciót, amiben a film valamit megmutat a világról, és vállalja a kihívást, hogy ezt az új tudást hitelesen átadja a nézőnek, bővítve annak tudását – ma már pontos megnevezésük van az efféle filmeknek: ez lehet ismeretterjesztő, tudományos, néprajzi, de egyúttal dokumentumfilm is. Engem leginkább a különböző etnikai közösségek bemutatásának módja érdekelt, így olyan filmekről írtam, amelyek afféle útifilmként készültek a Szovjetúnió korai éveiben. A disszertációmat 2004-ben fejeztem be, s ekkor találkoztam kollégámmal, Zádori Zsuzsával, akivel azóta már az OSA-ban is együtt dolgozom. Aztán kiderült, mindkettőnknek ott motoszkált a fejében: miért nem kezdünk bele közösen valamibe a dokumentumfilmekkel kapcsolatban?
Ha jól számolom, az első Verzió is 2004-ben volt.
Így igaz. Eredetileg valóban csak ketten voltunk, egy mikro-csapatként működtünk. Itt, az OSA-ban rendeztük meg az első évben, méghozzá 30 filmmel! Egyrészt nagyon szerettük volna a világ elé tárni az erős üzenettel rendelkező dokumentumfilmeket, másrészt az egészet egy afféle oktatói, tájékoztató komponenssel átitatni. Így már az első évektől kezdve a széles közönség mellett a középiskolai diákok korosztályát is próbáltuk megcélozni. Zsuzsa révén kapcsolatba kerültünk a prágai One World Filmfesztivállal, ami már akkor egy nagyon gyorsan fejlődő, jól szervezett emberi jogi dokumentumfilm fesztivál volt. Nagyon készségesek és segítőkészek voltak, sokat tanultunk mind a lelkesedésükből, mind a szakértelmükből. Elkészítettük hát a saját terveinket, és szerencsére egy nagyon sikeres évet zárhattunk, ami végül a szkeptikusabb kollégáinkat is meggyőzte. A dolog magáért beszélt, láttuk, hogy ebben van potenciál, így lépésről lépésre haladtunk: eleinte csak az Archívum forrásaiból, majd fokozatosan, egyre több kulturális központ, nagykövetség, egyéb intézmények támogatásával tudtunk tovább építkezni. Az időzítés is nagyon szerencsés volt: az emberek kezdték észrevenni, hogy a dokumentumfilm mint műfaj a tévén kívül is megállja a helyét, s elkezdett beszivárogni az emberek tudatába, hogy mindez önállóan is létezik. Ezt az is bizonyítja, hogy sok másik filmfesztivál is a 2000-es években kezdődött, amely azóta nagy jelentőségre tett szert.
A 16. Verzió Eberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál 2019-ben / Fotó: Verzió
Mégis, az első évek nagyon nem lehettek könnyűek. Hogyan küzdöttetek meg mindezzel csupán egy maroknyi csapattal a háttérben?
Az igazat megvallva, egyik év sem könnyű (nevet). Nem szoktuk kímélni magunkat, mindig magasra rakjuk a mércét, talán egy kicsit túl magasra. Minden alkalommal van egy megugrandó szint.
Vezetett ez valaha csalódáshoz?
Épp ellenkezőleg: a legjobbat hozzuk ki magunkból és a helyzetből is. Éppen ezért tesszük minden évben magasabbra és magasabbra a lécet: ez létrehoz egy olyan lendületet, amibe belekerülve azt érezzük, még mindig tudnánk több programot csinálni. Rengeteg az önkéntes energia-befektetés, még több a támogató és elkötelezett ember – azt gondolom, bármilyen fesztivál életben maradásának ez a kulcsa. Az elkötelezettség.
Az idei felhozatalt elnézve a számok is ezt mutatják, hiszen nem csak több ország hozott még több filmet a tavalyi felhozatalhoz képest, de két új magyar városban is jelen lesztek.
Így van, noha nem a számokra vadászunk. Azok csak megerősítenek minket abban, hogy igenis, erre van igény, ezért sok energiát is fektetünk bele, hogy minél jobban terjeszkedhessen a fesztivál. Szeretnénk jobban kiterjeszti annak a lehetőségét, hogy ezek a filmek elérhetőek és láthatóak legyenek. A dokumentumfilmeknek sajnos még elég korlátozottak a terjesztési lehetőségei, hiszen ezek nem azok a filmek, amiket majd máskor, máshol megnézel, ha esetleg kihagytad a fesztiválon. Szintén része a küldetésünknek, hogy olyan helyekre juttassuk el ezeket a filmeket, ahol azok másképp nem lennének elérhetőek. Innen jött, hogy Budapesten kívül is működjünk. Immár öt másik városban vagyunk jelen, de ahogy mondtam, nem csak a puszta statisztikák számítanak. Nagyon sok múlik azon, milyen struktúrával indulunk neki az egésznek: hogyan csoportosítjuk a filmeket, milyen témákat fednek le, milyen földrajzi eloszlású az eredetük. További nagyon fontos kritérium számomra, hogy a vetítések után szó legyen a filmekről. Két éve a Creative Europe Media Fund-nak hála még több vendéget hívhatuk meg: filmkészítőket, producereket, akik nem csak beszélgetnek a filmekről a vetítések után, hanem a kerekasztal beszélgetésekben is részt vesznek. Az esemény komplexitása és a hallgatóság jelenléte jelenti a két fő indikátort a fesztivál sikeréhez.
Van bármilyen további stratégia, amit követtek, hogy szélesebb közönséget nyerjetek magatoknak?
Nagyon rég szerettünk volna elkezdeni egy egészéves iskola programot. Már 2004-ben is vetítettünk filmeket külön a középiskolás korosztály számára, két éve viszont megvásároltuk hét filmnek a vetítési jogait. Ezeket juttatjuk el iskolákba, ha a tanárok a tananyag részeként szeretnék használni őket, továbbá készítettünk a filmek utáni beszélgetésekhez egy afféle segédanyagot. Ezzel a filmek megértését és feldolgozását szeretnénk segíteni mind a tanárok, mind a diákok számára, hogy elrugaszkodhassunk a „tetszett/nem tetszett” szintről, és a diákok valóban kapcsolatba léphessenek a filmek esszenciájával. Idén ezer körüli azoknak a diákoknak a száma, akik biztosan részt fognak venni a fesztiválon. Év közben ez majd fokozatosan növekszik, hiszen az emberek, iskolák is csak fokozatosan tudják meg, hogy ez a program egyáltalán létezik.
Sok izgalmas újítással kezdtek akkor idén, hiszen mindemellett itt van még a páratlan VR szekció is. Mit fontos tudni erről az innovációról, van esetleg bármi köze a Média, a 4. hatalmi ág szekcióhoz?
A VR független a Média szekciójától, még ha közel is állnak egymáshoz. Alapvetően a Random Error Studio MOME által szervezett Zip-Scene Konferenciával együttműködve jött létre a VR szekció, ami egyelőre számunkra is egy kísérleti terep. Ez egy új médium, ami rengeteg kérdést von maga után, például, hogy hogyan fogja érinteni a VR a dokumentumfilm-készítés iparágát. Fokozza-e a teljesítményét, minőségét, esetleg teljesen zsákutcát jelent, vagy egy forradalmi fejlesztést? Az volt a célunk, hogy a technika okozta ámulaton túllépve kapcsolatba hozzuk a VR-t a történetmeséléssel, reprezentációval, vagy akár magával a dokumentumfilmezéssel. Számos beszélgetés, bemutató fogja övezni a VR szekciót, ami kell is ahhoz, hogy megértsük az egész technika világát. Vajon hatással lesz-e arra, ahogyan ma gondolunk a valóságra? Nagyon izgalmas eseménynek tartom ezt, és még izgatottabb vagyok, hogy ott lehetünk valami egészen új dolog kezdeténél!
Mi a helyzet akkor a 4. hatalmi ág szekcióval? Régóta terveztek egy média központú filmcsoportot létrehozni és csak mostanra éreztétek úgy, hogy ez megérett, vagy csupán ennyire egyértelmű volt, hogy erre hangsúlyt kell fektetni?
Mindig is voltak olyan filmjeink, amik valamilyen vonatkozásban érintették a média világát. Idén ez egy sokkal fókuszáltabb struktúrájú dolog lett. A szekció a média különböző platformjait vizsgálja: nyomtatott és online sajtó, televízió, a világháló más-más oldalai, illetve, hogy ezek hogyan változnak a felhasználók, fogyasztók tekintetében. Csinálunk két tematikus beszélgetést is, külön a 4. hatalmi ág szekció üzenetével és kérdésfeltevéseivel kapcsolatban. Az egyik az oknyomozói újságírásról, a másik az új üzleti modellek lehetőségeiről szól. Ezek más aspektusok, de a megbízhatóság és a bizalom terén összeérnek, ott, hogy hogyan választjuk el a valósat a hamistól, az igazat az átveréstől. Ezek olyan égető kérdések, amelyek szó szerint mindenkit érintenek ezen a bolygón. Nagy súlyuk van, ezért nem mehetünk el mellettük anélkül, hogy figyelmet szentelnénk nekik.
Ahogy mondod! Az egyetemen is rengeteg szó esik a fake news körüli kérdésekről, sőt külön kurzus is van, ami ezt vizsgálja. Mondhatni, hogy ez kiemelt üzenete, figyelemfelhívása az idei Verziónak?
Az egyik legfontosabb ugyan, de nem az egyetlen. Az egész program komplexitása révén nagyon sok súlyos problémát céloz meg és még több embert, akik mind más-más gondokkal küzdenek. A Média mellett az Antropocén nevű szekció is nagyon aktuális, amely a környezetünkkel és annak minden történésével foglalkozik.
A tavalyi Verzió is foglalkozott ezzel a témával, jól emlékszem?
Igen, akkor is foglalkoztunk a bolygó állapotával, de nem mondhatjuk, hogy „áh, ezt letudtuk tavaly, vegyünk elő valami újat”. Ami azt illeti, a helyzet napról napra romlik, ezért lesznek idén is olyan filmek, amelyek megmutatják, mit művelünk a Földdel. Próbálunk pozitív példákat mutatni, mint például a Fair Traders, ahol az emberek teljesen új irányból közelítik meg a munkavállalókkal való bánásmódot, miközben a rendelkezésre álló forrásokat a legtudatosabb és legfelelősségteljesebb módon igyekeznek használni. Ugyanakkor lesznek olyan filmek, amelyek súlyosabb témákat közelítenek meg. Ilyen például az azbeszttel és annak ipari hátterével, történelmével foglalkozó Légszomj. Az Antropocénnek így elég változatos összetétele lett. Ezek mellett a harmadik szekciónk idén az Így növünk fel, ahol gyerekeket és tinédzsereket ismerhetünk meg a világ minden részéről, ezzel pedig az őket érintő, szintén más-más mélységekben mozgó problémákba láthatunk bele. Ide tartozik az amerikai influencer életet bemutató Jawline, az egészen éles kulturális különbségeket feszegető Buddha Afrikában, vagy a brazil középiskolás tüntetéseket végigkövető Te jössz! Rengeteg különböző, nagyon érzékeny kérdésre hívják fel a figyelmet ezek a filmek is. Fontos, hogy lássuk, miken mennek keresztül ma a fiatalok és gyerekek, hiszen ez formálja meg a jövőjüket, jövőnket.
Tavaly az egyik film igen nagy port kavart / Fotó: Verzió
Maradva a filmek érzékenységénél, futottatok már bele olyan etikai, morális vagy akár politikai nézeteltérésbe, ami negatív befolyással lett volna a főszereplő vagy akár filmkészítő életére?
Sajnos nem mindig vagyunk teljesen tisztában a film elkészültének hosszútávú hatásaival… Ezek a filmek komoly morális elköteleződéssel készülnek, méghozzá a filmkészítő nevében, így biztosan nem kizsákmányolók a szereplőkkel szemben. Múlt évben vetítettük az Egy nő fogságban című magyar filmet, ami mozikban is ment, elég nagy port kavarva. A film nagyon erős történetet mutatott be, ami felhívta a figyelmet az otthoni bántalmazásra, a kizsákmányolásrar és a „modern rabszolgaságra” egyaránt. A film készítője, Tuza-Ritter Bernadett, pontosabban el tudná mondani, de emlékszem, hogy volt némi probléma a családdal, akiknél a főszereplő „fogságban” volt. Akadályozni próbálták a film terjesztését, és – annak ellenére, hogy teljesen anonim módon voltak megjelenítve a filmben, – fenyegették a filmkészítőt, így az egyeztetésekkel és alkudozásokkal késleltetni tudták a film kijövetelét. Azért pozitív példa is van a filmkészítő és a film alanya kapcsolatának fennmaradására. Például a Reményvasút, Trencsényi Klára filmje. Itt egy családot látunk, akiket a kilakoltatás fenyeget, miközben a gyerekek a budapesti Gyermekvasúton próbálják megtalálni biztos helyüket. A filmmel egészen a DokLeipzig-ig elmentek (az egyik legrégebbi és legnagyobb dokumentumfilm fesztivál, Lipcsében), ahová a filmkészítő a gyerekeket is elvitte magával, ez pedig elképesztő erőt adott nekik.
Kicsi a világ, a Remélyvasút filmezésekor én is többször jelen voltam! Lezárásképp áruld el, kérlek: mennyire megterhelő a filmek kiválasztási folyamata? Lett kedvenced?
Oh, nincsen kedvencem. Illetve túl sok! A nevezés év elején kezdődik, és egészen nyár elejéig tart. Tavasztól már meg szoktuk kezdeni az filmek előzetes kiválasztását, erre egy nagyobb csapatunk van. Itt mindenki kap egy bizonyos mennyiségű filmet, amit meg kell néznie (ez 30+ film, kapacitástól függően), majd kommentálni és értékelnie őket formális és tematikai alapon. Én megnézem azokat is, amelyek felkerültek a szűkített listára, amelyek a leginkább ajánlottak. A programunk nem csak nevezett, hanem meghívott filmekből is áll. A végső kiválasztásnál rengeteg kritériumot veszünk figyelembe: tematikus, földrajzi, minőségi, kategóriai feltételek. Mindezek után szeptemberben véglegesíthetjük a programtervezetet.
Van esetleg olyan programpont, ami miatt különösen izgulsz?
Az egész fesztivál miatt izgulok… Nagyon sűrű lesz számomra, általában azt érzem, klónozom kéne magamat ahhoz, hogy mindenhol ott tudjak lenni, ahol szeretnék. Így ismét kihívásoknak nézek elébe, de ha egyetlen dolgot kéne, hogy mondjak, akkor az a filmek utáni beszélgetések. Mindig azok a legizgalmasabbak!
Az interjú az ELTE BTK HÖK Kulturális és sport pályázatának támogatásával készült, a műfajismeret és műhelygyakorlat kurzus keretében. Az interjút Torma Borbála másodéves kommunikáció alapszakos hallgatónk készítette. Nyitókép és fotók: Verzió.