Ukrajna életét csaknem két éve a háborús konfliktus határozza meg. A nemzetközi médiában olvasható hadi fejleményeken túl azonban fontos, hogy a válsághelyzetben élő emberek perspektívája se szoruljon háttérbe. A különböző szerkesztőségek és civil szervezetek programjai bepillantást engednek az ukrajnai újságírók munkájába, amely még a megváltozott körülmények között sem állt meg. A beszélgetés résztvevői Munk Veronika (Denník N), Jankovics Márton (24.hu) és Krusovszky Dénes (Magyar Narancs), moderátora Polyák Gábor tanszékvezető, akik saját tapasztalataikról, élményeikről számoltak be, melyeket útjuk és kint tartózkodásuk során szereztek.
Bár az Ukrajna és Oroszország közötti konfliktus 2014 óta fennáll, a nyílt háború csupán két éve, 2022. február 24-én indult meg a két állam között. Gazdasági hatásai mellett a status quo a kijevi lakosság mindennapjait is gyökeresen megváltoztatta és nincs ez másképp az újságírók munkájával sem. Márton, Dénes és Gábor együtt utaztak Ukrajnába, Veronika azonban külön, a The Kyiv Independent szervezésében megvalósult újságíróképzésre jutott ki. E szervezet független ukrán médiatérre képez újságírókat és médiamenedzsereket, ehhez keres angol nyelven beszélő fiatalokat. Vera itt oktatóként volt jelen: „Ide olyan fiatal szakembereket vártak, akiknek valamilyen minimális tapasztalata már volt (pl. más lapoknál), és szerettek volna egy kicsit jobban belefolyni a kiadói-üzleti feladatokba. Elég színes társaság volt, az életkori közösség kötötte őket össze: mind huszonévesek voltak.” Veronika egy hét alatt több kurzus munkájában is részt vett, ahol feladata az oktatáson kívül a csoportok munkájának értékelése volt. A többiek egy másik turnusban, a Pan Ukraine közvetítésében utaztak ki, ami rendszeresen szervez kiscsoportos utakat íróknak és újságíróknak. „Az egész utazás négy nap volt, de egy nagyon intenzív programban vettünk részt – vittek minket folyamatosan” – mesélte Márton. Találkoztak haditudósítókkal, kulturális intézmények vezetőivel és különböző atrocitások túlélőivel is. Gábor elmondása szerint a vonat, amellyel kiutaztak,
nincs semmilyen weboldalon, sőt a Google Maps sem ismeri, úgyhogy nem tudjuk, hogy kerültünk oda.
Dénes a jelenséget úgy magyarázta, hogy nagyon sok ukrán menekült közlekedik a Bécs és Kijev közötti közvetlen vonattal, ezért lehetetlen jegyet szerezni rá. Beszámolója szerint „huszonkét órán keresztül ment a vonat, úgyhogy nem mondhatni, hogy hasított volna, így a vonatút is hozzátartozott az ukrajnai élményhez.”
Gábor arra is kíváncsi volt, mire lehetett számítani Kijevben, és ehhez képest mik voltak a társaság tapasztalatai. Dénes korábban nem járt Ukrajnában, és ahogy arról beszámolt: „Kijev nagyon lüktető városnak tűnt, ahol lehetett látni a 2022-es támadás sebhelyeit, de egyébként zajlott az élet.” Elmondta azt is, hogy az emberek napközben intézik a dolgukat, ilyenkor nagy a forgalom, viszont rossz a tömegközlekedés, éjszakánként pedig kijárási tilalom lép életbe. Dénes úgy vélte, Kijev egyszerre háborús övezet és európai nagyváros. A helybéliek szerint azért az ukrán főváros a legbiztonságosabb, mert ott a legfejlettebb a légvédelem, melyet az is jól mutat, hogy az utóbbi időben kevés légiriadó után következett be bombabecsapódás. Veronika is a város kettősségéről számolt be. Korábban ő sem járt Ukrajnában, ezért az utazás előtt alaposan tájékozódott az országban uralkodó helyzetről.
Úgy szerettem volna elmenni, hogy megfelelően fel vagyok készülve azokkal az információkkal, hogy mire számíthatok
– mesélte. Elmondása szerint napközben Kijev csodás, vibráló város sok katonaruhás emberrel, az utcákon többségében nőket látni. „A vonaton négyágyas kupékban lehet utazni, és féltem, hogy ha pl. három férfival kerülök egybe, akkor az kellemetlen helyzet lesz, de csak nőkkel és gyerekekkel, illetve idős férfiakkal találkoztam.”
Riadókészültség idején fejlett eszközök segítik az emberek életét. Mikor légiriadót észlel, egy telefonos applikáció jelzi, hogy az adott zónában melyik a legközelebbi óvóhely, ahová az ott tartózkodók elvonulhatnak. A hadsereg és önkéntes amatőrök különböző telegramcsatornákon keresztül, szignálokkal tájékoztatnak, hogy a veszélyforrás drón- vagy rakétatámadás. Veronika bemutatta a vészhelyzeti applikáció jelzését is, amely angol nyelven arra figyelmeztet: „Ne legyen meggondolatlan! A túlzott magabiztosság gyengeség. Kérjük, menjen a legközelebbi óvóhelyre!” Márton szürreálisnak nevezte azt az éles váltást, ahogy Kijev minden este egyik pillanatról a másikra változik pezsgő nagyvárosból lezárt háborús övezetté. Arról is mesélt, hogy sok kávézó és könyvesbolt nyílt a háború kitörése óta. Úgy vélte, sokszor nem lehetett érezni a háborús hangulatot, annak ellenére (vagy talán épp azért, mert) a mindennapok része. Veronika arról is beszámolt, hogy a generátorok hangja mindenhol hozzátartozik a város alapzajához, ugyanis rossz az áramellátás, a hideg évszakokban pedig folytonos áramfejlesztésre van szükség. A városi tereken a helybéliek az általuk létrehozott nyilvános emlékhelyeken emlékeznek meg elhunyt hozzátartozóikról egy-egy zászlóval vagy gyertyával. Dénes arról számolt be, hogy az általuk látogatott táncesteken megfigyelhető volt egy korhatár a fiatalok körében. Mivel 2024 áprilisában a sorkötelezettség alsó korhatárát huszonhétről huszonöt évre csökkentették, csak az utóbbinál fiatalabb korosztály látogatja a szórakozóhelyeket.
Egy ideje már pedzegetik, hogy ezt tizennyolcra kellene levinni, és eszembe jutott, hogy azok a fiúk, akik ott táncoltak azon a bulin önfeledten, könnyen lehet, hogy hamarosan sorozási léc alá kerülnek
– mesélte Dénes. Márton arról is beszélt, hogy bár az emberek a háború legnagyobb áldozatai, az orosz hadsereg mégis az ukrán kultúrát is igyekszik felszámolni. Erre példaként említette a több lerombolt ukrajnai kultúrházat és a Tarasz Sevcsenko ukrán költőt ábrázoló szobrot, melynek átlőtték a fejét. „Különböző jogvédő szervezetek, intézményvezetők és újságírók számtalan formában hangsúlyozták, hogy mennyire fontos ennek az egésznek a kulturális frontja.” Dénes megerősítette, hogy a program egyik célja is az volt, hogy bemutassa a kulturális pusztítás nyomait. Mint elmondta, „elmentünk olyan civil szervezethez is, ahol ezeket az eseteket gyűjtik, és jogászok dolgoznak azon, hogy egy nemzeti kultúra szándékos pusztítását genocídiumértékű bűncselekménynek ismertessék el a nemzetközi jogi fórumokon.” Arról is beszámolt, hogy a háború elején sokan nem értettek egyet azzal, hogy Ukrajnában több helyen is eltávolították az orosz alakokat ábrázoló szobrokat és átneveztek utcákat, sőt nem játszottak orosz műveket színházakban, koncerteken sem. Úgy vélték, nem szabad összemosni az orosz kultúrát az orosz megszállással. Ezzel szemben Ukrajnában sokan az ukrán kultúra kolonizációjaként tekintenek az orosz kultúra térnyerésére, amely szerintük nem a háború kitörésekor, hanem kétszáz évvel ezelőtt kezdődött el. Dénes úgy vélte, a szórakozóhelyeken szóló, alternatív ukrán népzene és az arra táncoló fiatalok jó példák arra, „miről is szól egy ország autonóm kultúrája.” Negatív példaként említette Fehéroroszországot, ahol ugyan létezik nemzeti irodalom, mégsem jelenhet meg, vagy nem terjeszthetik nyilvánosan, ezért az ország orosz nyelvű kultúrára állt át.
Gábor ezután arra volt kíváncsi, milyenek a leendő ukrán újságírók kilátásai a meghívott vendégek szerint. Veronika azt mondta: „Elementáris elhivatottságot látok mind a tartalomgyártásban, mind azon a területen, amelyen együtt dolgoztam ezekkel a fiatal újságírókkal és médiaszakemberekkel.”
A mi szakmánknak amúgy is van egy missziós jellege, hiszen azt szeretnénk, ha az emberek tudnának dolgokról, és ez egy háborús helyzetben hatványozottan igaz.
Arról is beszélt, hogy a The Kyiv Independentnél dolgozó kollégák heroikus küzdelmet folytatnak, amely mentálisan megterheli őket. Ennek ellenére nem megtört embereket, sokkal inkább Magyarországot vagy egy-egy közép-európai szerkesztöséget idéző hangulatot tapasztalt. „Szeretünk szomorkodni, hogy nehéz helyzetben dolgozunk, de átírja az ember fejében a nehézségeket egy hét egy ukrán szerkesztőségben, vagy az, hogy milyen körülmények között kénytelenek dolgozni.” Példaként hozta erre a fronton készült tudósításokat. „A tudat, hogy a saját kollégáid oda mennek, ahol a borzalmas dolgok történnek, náluk mindennapos.” Veronika egyúttal azt is leszögezte, általánosságban érzékelhető, hogy az embereknek elegük van a háborúból.
Gábor arról is szót ejtett, hogy sok gyűlölködő hozzászólás és megnyilvánulás figyelhető meg a magyar közbeszédben az ukrán helyzettel kapcsolatban. Arra volt kíváncsi, hogyan lehetne ezt kevésbé politizált és indulatos kommunikációs mederbe terelni. Márton szerint a háború az emberi kapcsolatokat szakítja szét leginkább. Ennek ellenére kijelentette, nem lehet tabuként kezelni ezt a témát. „Nem csak Donald Trumpról, Zelenszkijről, Orbán Viktorról meg geopolitikai játszmákról van szó, hanem rengeteg emberi sorsról, és mintha a politikai indulatok miatt hajlamosak lennénk vakká válni az egyéni sorshelyzetekre, mert inkább a geopolitikával foglalkozunk.” Veronika arról beszélt, hogy elsősorban a szakmai elhivatottság motiválta, hogy részt vegyen a programban. Azt is elmondta, hogy ma a nyilvánosság általános reakciója a hírektől való elfordulás. Ezt vagy ismerethiány, vagy a hírekkel kapcsolatos érdektelenség okozza. Úgy vélte, ez a jelenség Ukrajnában is tetten érhető, hiszen a média zömében háborúval kapcsolatos tartalmakat jelenít meg. Ugyanakkor kiemelte: „annál rosszabb lehetőség nincs, hogy azt gondoljuk: ha kisebb az érdeklődés, akkor már nem is fontos ez a téma.” Dénes hozzátette, bizonyos helyzetekben kellemetlen volt, hogy Magyarországról érkeztek. „Ha megmondod pl. egy benzinkutasnak vagy egy másik újságírónak, hogy magyar vagy, akkor érzed, hogy kicsit felszisszennek, amin nem is nagyon lehet csodálkozni, mert az elmúlt években a magyar diplomácia tett is azért, hogy ez így legyen.” Úgy vélte, ha Ukrajnát azonosítjuk a háborúval, az az orosz szándék lecsapódása. Ezzel szemben kiemelte, hogy bizonyos tényezőket (pl. ukrán nyelvtörvény vagy a 2014 előtti orosz-ukrán konfliktusok) érdemes volna jóval alaposabban körüljárni nagyobb lélegzetű elemzésekben.
Nehezen foglalunk állást olyan érzékeny és komplex témában, mint egy háborús konfliktus. A rendkívüli körülmények rengeteg embert érintenek, helyzetüket külső szemlélőként aligha érezhetjük át igazán. A meghívott vendégek tapasztalatai is azt mutatják, hogy a kérdés jóval összetettebb annál, mintsem hogy néhány mondatban végleges álláspontot alakíthassunk ki róla. Mindemellett azt sem szabad elfelednünk, hogy egy háború elsődleges áldozatai etnikai és politikai hovatartozástól függetlenül azok a hétköznapi emberek, akik csupán igyekeznek túlélni a kaotikus mindennapokat mind a harctéren, mind pedig a hátországban.
A teljes beszélgetés visszanézhető az ELTE Média és Kommunikáció Tanszék Facebook oldalán.
Szöveg: Major Mátyás Gábor