November 19-én, az Inga Kultúrkávézóban tartották Ács Dániel Nem tudhatod című könyvének a bemutatóját a 444.hu szervezésében. Az elsőkönyves szerző Ott Anna és a közönség kérdéseire adott válaszaiban mutatta be a Radnóti-emlékezetről írt könyvét.
Fehér falak és vörös fények. Alacsony székek és két magas fotel. Teli könyvespolcok két oldalon, mindkettőn szobanövények másznak lefelé. Mint egy hosszú távcső, aminek végében egy irodalomtörténész szobáját szemlélhetjük. Egy olyan távcső, ami rögtön homályos lesz, miután Ott Anna és Ács Dániel elhelyezkedik a foteljében. Én elöl ülve még jól hallom őket, de hátul vakon fülelik az emberek, hogy mégis miről beszélhetnek. A mikrofonról szólnak is a szervezőnek, hogy nem működik, aki ezután előre-hátra kezd rohangálni. Mikor pedig megszólal a mesterséges visszhang, a közönség tapsa fogadja a beszélgetés kezdetét.
Mielőtt pedig leültek beszélgetni a felek, és az előbbi jelenet megtörtént, tudtam párszor kérdezni a közönség tagjait. Így tudtam meg azt, hogy Kovács Zoltán mit vár az eseménytől:
Azt, hogy egy picivel még többet megtudok erről a történetről, a könyv születése kapcsán […] illetve én azért is jöttem, mert nagyon kedvelem a szerző munkásságát, és ez egy jó alkalom élőben találkozni, nem csak a monitoron keresztül.
Az elkövetkező percek már Ott Anna és Ács Dániel beszélgetéséről szóltak. A technikai malőrök kiküszöbölése után az egyik első kérdése Ott Annának a könyvírást érintette: mennyire nehéz leülni szöveget alkotni kép helyett? Az elsősorban dokumentumfilmjeiről ismert Ács Dániel elismerte, hogy nagyon nehéz volt neki:
Én csavarom ki a szavakat, a fonémákat, a morfémákat magamból, tehát én rohadtul szenvedek… és attól is ilyen sűrű, hogy inkább belerakok egy mondatba még több információt, ne kelljen új mondatot kezdeni.
Később az én kérdésemre azt is megjegyezte, hogy a korábbi munkája nem tudta sehogy felkészíteni a könyvírásra. Az otthoni, szülői segítséget és az egyetemi magyarszakot annál inkább kiemelte, mint felkészítő tényezőket. Mindazonáltal jobbnak gondolta a szerző könyvet írni a témáról, mintsem dokumentumfilmet készíteni. A költészetből eleve nagyon hiányzik a vizualitás, sokkal egyszerűbb szerinte – ebben az esetben – nyelvben fogalmazni. A beszélgetésből az is kiderült, hogy a Radnóti-hagyaték őrzése rengeteg hazugsággal, bizonyítékok elsüllyesztésével és a kutatók ellehetetlenítéssel is járt. Ezért kérdeztem azt Ács Dánieltől, hogy mennyire volt nehéz neki forrásokat találni. Bár a szerző is elismerte, sokat segített a munkáján, hogy az apja irodalomtörténész; ő pont a források sokaságát emelte ki. Nemcsak Radnótiról, hanem a többi szereplőről is sokezer oldalt tudott volna még olvasni, ami teljesebb képet adhatott volna neki. Viszont a szerző állítása szerint az írás mellett az olvasás is lassan megy neki, így abba kellett azt hagynia idővel.
Az eseményen rengeteg szó esett a könyv tartalmáról, így a közönség megtudhatta, hogy a Nem tudhatod nem csak egy Radnóti-könyv: szót ejt a költő baráti köréről, Gyarmati Fanniról, a gyilkosairól, illetve az őt kutatókról is. Legutóbbiak közé tartozik az a Dienes András, aki pár nappal 1862-es halála előtt vesztette el minden anyagát, amit a Radnóti-kutatásai során szerzett. Róla úgy ír a szerző, mint „kérlelhetetlen igazságkereső”. Ennek kapcsán kérdezte azt Ott Anna, hogy tud-e Ács Dániel újságíróként azonosulni ezzel. “Először az fogott meg, hogy van egy rejtély, egy titok, amit ki kéne deríteni. De utána sokkal jobban érdekelt engem a hazugság, nem is az igazság. […] Valójában ezek a nagy, kollektív hazugságok érdekelnek: hogy tud élni úgy egy egész ország vagy emlékező-közösség, hogy nagy-nagy hazugságokat dédelget, és hogy lehetséges, hogy ez nem törik meg. […] Szóval nem is az igazságot keresem, hanem a hazugságot.”
Itt említette még a szerző, hogy a Valótlanul és a Gyilkosok emlékműve című filmjei is ennek a hazugságnak a felderítéséről szóltak. Ez a hazugság Radnóti történetében már a halála után, a „Medveklubból” felemelkedő baráti triumvirátussal (Ortutay Gyula, Baróti Dezső, Tolnai Gábor) kezdődött. Az irodalmi kánont ez a triumvirátus ugyanis saját kedvére tudta alakítani a pozícióiknak köszönhetően. A II. világháború utáni „tabula rasára” kedvük szerint írhatták fel Radnóti nevét, akiről élete során alig hallott a magyar irodalom krémje. Mikor Gyarmati Fanni kiadta férje posztumusz kötetét 1946-ban Tajtékos ég címmel, Márai Sándor sem tudta, ki az a Radnóti, akihez dicséretet intéz. Ács Dániel is itt ébredt rá, hogy a kánon nem úgy alakul ki, hogy egy adott korszellemre ráérző művészek egyszer csak a csúcsra emelkednek. A politikai átitatottságát a kánonképzésnek jól érzékelteti, hogy mikor Radnóti egykori barátja, Ortutay Gyula kikerült a miniszteri székből, akkor Radnóti is kikerült több évre a tankönyvekből. Az egykori vallás- és közoktatásügyi miniszter nem mellesleg az MTI, a Híradó és a Magyar Rádió 1945 utáni feje is volt, így a szerző a következő metaforával írta le őt: “korának Rogán Antala”.
A kánonképzést viszont nemcsak Radnóti felemelése irányából közelíti meg a szerző. A politikai vezetés ugyanis pont ilyen könnyűszerrel volt képes homályba taszítani a számára nemkívánatos alakokat. Ebbe a rétegbe tartozik Dienes András, akinek irodalomtörténeti munkáit vagy elsüllyesztették, vagy nem írják hozzá az ő nevét (Petőfi életrajzát és halálát is részletesen feltérképezte, ami viszont megmaradt a tankönyvekben). Itt említette Ács Dániel azt az ősidők óta tartó irodalomtörténeti vitát, ami vagy az életmű, vagy az életút privilegizált fontossága mellett kívánja letenni a voksát. A II. világháború utáni korszakban (és még akkor is, amikor Ács Dániel egyetemre járt) a főfolyású irodalomtörténetben csak a kortól és életrajztól független szöveg számított. Ennek az volt a politikai töltete, hogy a műveket sokkal könnyebb volt átideologizálni, mint az annál sokkal egyértelműbben beszélő életrajzokat.
A beszélgetés során még elszórva szót emeltek a felek a magyar oktatás problémájáról. Ott Anna az egyik kérdésében is említette a frontális, „a tanár elmondja és elhiszem” jellegű oktatási rendszert. Viszont, ha ennél mélyebben szemléljük Radnótit, láthatóan máig benne vannak a hazugságok is a tankönyvekben – amiknek újraírásával messze nem minden esetben törődtek a rendszerváltás utáni vezetők. Ezekről reális képet adott, amikor – amíg a mikrofonok nem működtek – Ott Anna a közönségtől megkérdezte, hogy ki tudta eddig úgy, hogy a németek ölték meg Radnótit. Ekkor elég sok kéz emelkedett a levegőbe. A tömeges hazugság hatását pedig a közönség tájékozottabb tagjai is megerősítették. Becsei Anna a következőt mondta: “Viszonylag jó helyzetben voltam, mert tényleg kicsit specialisábban és tankönyvtől eltérőbben tudtam tanulni a magyar történelmet meg a magyar irodalmat is […] De az oktatásban én nem kaptam ezekről semmilyen információt, csak önszorgalomból: tehát amit utánaolvastam, csak onnan.”
Itt érdemes említeni azt is, hogy máig vannak politikai érdekek amögött, hogyan tálalják a tankönyvek Radnótit. Ács Dániel a kérdésemre tömören végig is járta ennek a történelmi fázisait. Egyszer a zsidóságát, máskor a katolicizmusát, bizonyos időszakokban a politikai nézeteit kellett titkolni, ráadásul a halála körüli eseményekre soha nem derült fény a tankönyvekben. Az ezt övező komplex, sokszereplős folyamatokra példa, hogy amikor Tolnai (aki amúgy nyomozást rendelt el Radnóti haláláról a belügyminisztériumban) a költő katolicizmusát akarta kihangsúlyozni, Gyarmati Fanni konfliktusba került vele. Ennek oka az volt, hogy az özvegy nem akarta megkockáztatni, hogy a férje kikerüljön a tankönyvekből. A halála pedig azért is különösen érzékeny téma a politikai elit számára, hiszen több vallomás szerint a magyar keretlegények végeztek vele. Mi több, a költő és társai Borba történő eladásában közvetlen felelőssége volt a magyar államnak. A hazudozás pedig ma is folytatódik a költő kapcsán, hiszen a halála körülményei mellett a tankönyvekben titok tárgya baloldalisága is.
A beszélgetés kapcsán érdemes még kiemelni Ott Anna egyik utolsó kérdését, amiben arra kíváncsi, hogy mit okozna a társadalmi szembenézés a kollektív hazugságokkal. Ács Dániel kifejtette, hogy nem szereti a „szembenézés” kifejezést; helyette pedig azt látja megoldásnak, hogy a kollektív hazudozásra ne tanítsák az embereket. Erre példaként hozta a Putyin-pártiság azonosítását a békepártisággal, amihez képest nem meglepő, ha egy költőről hazudnak a tankönyvek.
Nem is kell szembenézni, a nyilvánvaló hazugságokra csak vegyünk egy nagy levegőt, és mondjuk ki, hogy »ez hazugság«.
A beszélgetés végén érkezett a közönségből egy kérdés, mely a forrásokban talált ellentmondások hatékony kritikájára volt kíváncsi. Ács Dániel válasza összegzi magát a könyv témáját is: “Ez a »Nem tudhatod« az a helyzet, hogy […] Radnóti Miklós halálával, mint mondtam, máig kételkednek – sőt, Gyarmati Fanni is kételkedett –, hogy egyáltalán benne volt abban a tömegsírban. […] Akik legvalószínűbben a gyilkosai voltak, azoknak a fényképét megszereztük és beleraktuk ebbe a könyvbe, de ez se biztos […] Azt akarom mondani, hogy mi a biztos: a 4. Razglednica, az biztos. Az egy költemény. […] Más biztosat nem tudok.”
A közönség kérdései után a dedikálás következett az Inga belső terének túlsó végében – amire a közönség nagy része ott is maradt. A szervezőt csak emailben tudtam végül kérdezni arról, hogy elégedettek-e az esemény és a jelenlévő közönség kapcsán. Válaszában Ardai Marcell az eseményt így értékelte: “Nagyon elégedettek vagyunk. […] Közel teltházra számítottunk, ami végül be is jött. Jó érzés volt látni, hogy ennyien kíváncsiak Dani munkájára. […] Az előfizetői rendezvényeknél ki szoktunk küldeni post-event surveyt, amiben vannak demográfiára vonatkozó kérdések. Mivel ez nyilvános rendezvény volt, most nem készül ilyen felmérés. Érzésre viszont nagyon heterogén közönség gyűlt össze.”
Kép: Bankó Gábor, 444.hu, Szöveg: Baranyi András