Az interjú során a spanyol nyelvvel és kultúrával való kapcsolatának kezdetéről, valamint a fordítói hivatás felé vezető útjáról beszélgettünk Mercédesszel. Szóba került szakmai hitvallása, a fordítás kihívásai, és őszintén mesélt a tanári és a fordítói pálya közti dilemmájáról. Kiemelte a műfordítói munka komplexitását, a nyelvi érzékenység fontosságát, valamint az automatizáció és a mesterséges intelligencia hatásáról is beszélt, hogy miként látja a fordítás jövőjét a digitális világban.
Mesélj egy kicsit, hogyan ismerkedtél meg a spanyol nyelvvel, hogyan kerültél kapcsolatba a kultúrával, miért szeretted meg?
Az én esetemben ez három teljesen különböző kérdés. Már egészen kisded koromban kapcsolatba kerültem a spanyol nyelvvel és a kultúrával. Pestlőrinc kültelkén nőttem föl; a szomszéd utcában, a kispesti textilgyárhoz tartozó munkásszálláson a 80-as években kubai vendégmunkások laktak. Két-három évre szólt az ittlétük, de mivel nem akartak utána visszaköltözni Kubába, mindegyik igyekezett párt találni magának, így a környékbeli összes lánynak kubai barátja lett. Anyukám – mint akkori fiatal – ugyancsak részt vett ebben a körforgásban, ezáltal nagyon hamar lettek kubai barátai a családunknak. Később spanyol kéttannyelvű gimnáziumba jártam; édesanyám elkaszálta a pályaválasztási terveimet, és dacból azt mondtam, abba az iskolába megyek, ami a legközelebb van. Tulajdonképpen egyáltalán nem akartam ezzel foglalkozni; csak egy adalék volt, hogy spanyolul tanulunk mindenfélét. Grafikus akartam lenni, de nem vettek fel a Képzőre; utolsó helyre pedig mindig mindenki beírta a spanyol szakot, hogy ha nem sikerül a többi lehetőség, akkor se lógjon ki a lábunk a szociális hálón. Így végül idekerültem az ELTE-re. Még itt sem akartam nagyon sokáig a nyelvvel foglalkozni, de egyszer betévedtem Scholz (Scholz László hispanista, fordító, egyetemi oktató) fordítós órájára, és nagyon megtetszett a dolog. Sholcz doktor rögtön telipakolt mindenféle munkákkal, adott egy csomó fordítást, szerkesztéseket, és itt ragadtam.
Minek a hatására lettél fordító?
Leginkább Scholz hatására. Csodálatosnak tartom és nagyon hálás vagyok neki. Amikor olyasvalaki mondja neked, hogy dolgozzál fáradhatatlanul, akin látod, hogy tízszer annyit dolgozik, mint te, az nagyon tud munkára sarkallni. Valójában tőle tanultam meg azt, hogyan kell hozzáállni a munkához.
Hogyan tudnád megfogalmazni a fordítói hitvallásodat, szemléletedet, ha van ilyen?
Az, ahogyan fordítasz, nagyban függ a szöveg milyenségétől. Van, ahol az írói gesztust kell lefordítani, és van, ahol a szavakat tűpontosan. Minden műbe bele kell rakni a kellő mennyiségű munkát, amit igényel. Sokat kell pepecselni a dolgokkal, és
akkor van kész a szöveg, amikor a szöveg akarja, nem akkor, amikor te akarod.
Ha egy nyelvileg nehezebb szöveget fordítok, muszáj utánamenni az összes jelentésnek, megnézni a kontextust, kikeresni a referenciákat, az idézeteket; a filológiai munkát nem szabad kispórolni belőle, de én ezt nagyon szeretem. Rengeteget tanulok közben. Azt gondolom, hogy a fordítás egy nagyon alapos olvasás; olyan fajta olvasás, ahogyan nem olvasnék magamtól. Volt könyv, amit azért vállaltam el, hogy lefordítom, mert tudtam, hogy különben nem olvasnám el.
Műfordítónak lenni miben több, mint jól ismerni a forrásnyelvet?
Iszonyú fontos jól ismerni a célnyelvet is. Jól kell magyarul mondatokat alkotni, és jól kell tudni sokféle regiszterben összeállítani őket. Kell, hogy legyen füled arra, hogy milyen az eredeti szöveg stílusa, tónusa, hangfekvése, hol kacsint ki, hol ironikus. Nagyon gyakoriak az intertextusok a szövegekben, de nem jelölik, nincs benne idézőjel, hanem egyszerűen csak megváltozik a regisztere – ezeket meg kell hallani, rá kell jönni, hogy mi is az. Érdemes ismerni az eredeti nyelv irodalmát, kultúráját, mindenét, hogy ezeket a titkos aknákat észrevedd benne.
Azt hiszem, az a jó fordító, aki nagyon sokféle nyelven tud magyarul.
Ha nagyon ragaszkodik az eredeti szöveghez, akkor nem biztos, hogy jól meg tudja csinálni a másik nyelven. Tudni kell egyet hátralépni és ötletelni, hogyan fog szólni majd – ehhez sok magyar szöveget kell olvasni.
A tanári vagy a fordítói pályáddal tudsz inkább azonosulni?
Sosem készültem tanárnak. Eldöntöttem, hogy nem leszek tanár, aztán itt ragadtam, mert egyetemen lehet tanítani tanári diploma nélkül. Amikor elvégeztem a doktorit, tanítottam két évet egy alapítványi gimnáziumban, és rájöttem, hogy nagy hülyeség volt nem akarni tanárnak lenni, mert nagyon sokat tanultam az alatt a két év alatt. Azóta
a tanárság életem nagy frusztrációja és nagy leckéje.
Nagyon nehéz ez; azzal foglalkozni, aminek nem érzed magad, miközben szeretnéd jól csinálni. Sosem gondoltam, hogy tanár volnék, ilyen identitásom nem nagyon van; sokkal inkább vagyok fordító, azzal önazonosabb vagyok.
Fiatal egyetemistaként hogy lehet bevonódni ebbe a folyamatba, elindulni a fordítók útján?
Én azt az egyet tudom mondani, amit én csináltam. Scholz az első szeminarista fordításomat belerakta a Nagyvilág folyóiratba, ami akkor még létezett, aztán egy csomó antológián dolgoztam. Az idősebb fordítók kiosztották a tanítványaik, ismerőseik között a szövegeket; ez pedagógiailag is nagyon hasznos volt, mert egy embernek nem kellett olyan sokat fordítania. Egy novellát mindenki meg tud csinálni, abból már látszik, hogy mennyire vagy jó. Így a fiatal fordítópalánták is gyakorolnak; látják, hogy mekkora a munkabírásuk és mennyire szórakoztatja ez őket hosszútávon. Azt gondolom, hogy így kell csinálni, hogy van valaki, aki tolja egy kicsit a szekeredet az elején.
Azoknak az egyetemistáknak, akik nem nyelvi szakon tanulnak, van-e lehetőségük nyelvet tanulni egyetemi keretek között?
Régen volt az ELTE-n idegennyelvi lektorátus, ahol az Origó Nyelviskola szervezésében tanítottak a nyelvtanárok. Azt hiszem, ez már megszűnt. Pedig mindig van rá igény és érdeklődés, illetve jönnek az Erasmusos diákok, akik szeretnének magyarul tanulni. De ezt a szerepet átvették a nyelviskolák és az intézetek, a Cervantes Intézet, a Francia Intézet…
Mennyire átjárható az út a fordítás és a tolmácsolás között? Van-e utóbbiban személyes tapasztalatod?
Sokan vannak, akik mind a kettőt csinálják. Külön beszélünk a műfordításról, a szakfordításról és az egyéb fordításról. Itt az ELTE-n a Fordító- és Tolmácsképző Intézetben lehet ilyesmit tanulni, tehát abszolút rokon diszciplinák, csak az egyik írásban, a másik szóban. Ebből talán az irodalmi fordítás lóg ki egyedül, mert az egészen más természetű dolog. Ugyanakkor azt látjuk, hogy egyre kevesebb tolmácsra van szükség.
Amikor egyetemista voltam, én is nagyon sokat jártam tolmácsolni, mert abból lehetett rendes pénzt keresni. Mostanában már csak két esetben kötelező tolmács, az egyik a hivatalos politikai események, például Brüsszelben az EU-s tolmácsok egy működő szakmai lehetőség, illetve amikor a nagykövet beszédet mond bármiféle eseményen. Azonban már oda sem tolmácsokat szoktak hívni, hanem a nagykövet megírja a beszédet, odaadja a titkárnőnek, aki lefordítja előre, az eseményen pedig csak felolvassa a szöveget. Ez nem rendes tolmácsolás. Rájöttek, hogy így sokkal egyszerűbben és olcsóbban meg lehet úszni, ezért aztán maradt az EU tolmács kategória, meg ahol a protokoll előírja, hogy kötelező. Ez nem az a munkakör, amiből kijövő egyetemisták életpályát tudnak építeni. A szakfordítók fizetésébe bele van kalkulálva, hogy kötelező fordítóprogramot használni, mert ezek adatbázist építenek saját magukba. Minél több szöveget teszel bele, annál nagyobb lesz a szókincsük. Ott a műfordítással ellentétben arra törekszenek, hogy ugyanazokat a szavakat mindig ugyanúgy fordítsák. Egy idő után nem kifizetődő leírni sokszor ugyanazt a szót, hanem a program már írja magától, és neked csak a közbülső, hiányzó részeket kell kitöltened. Ezáltal egyre inkább tud automatizálódni a folyamat, és egyre kevésbé igényli az emberi beavatkozást.
Mit gondolsz a műfordítás jövőjéről a mesterséges intelligencia korában?
Ezt hetente többször felvetem saját magamnak. A műfordítók közül szerintem senki nem abból él, hogy műfordít, így amiatt nem aggódom, hogy lesz-e munkám a jövőben. Az viszont morálisan bosszant, hogy az automatizálható dolgokat nem automatizáljuk, de a kreatív munkákat szívesen elvenné az intelligencia. Az életben vannak olyan kulturális produktumok, amiket meg kell rendesen csinálni, mint egy jó fordítást is. A gépesítés valójában arra jó, hogy kontraszelektálja a szakmát: hogy kiessenek azok, akik nem tudnak olyan jót, mint a gép. Attól soha nem félek, hogy a mesterséges intelligencia jobbat fog fordítani, mint mondjuk Nádasdy Ádám, vagy Scholz László. A probléma ott kezdődik, hogy bármely művészeti ágban a magas minőség nem feltétlen jár együtt egy olyan réteggel, amelyik meg tudja azt becsülni.
Egész biztos vagyok benne, hogy tudok jobbat csinálni, mint a gép, de nem vagyok benne biztos, hogy létezik egy olyan jelentős olvasóközönség, aki ezt értékelni fogja.
Ha a műfordító továbbra is szeretne fordítással foglalkozni, akkor muszáj lesz neki (és a magyartanároknak) kinevelnie egy olyan olvasói réteget, akik tudják, mi a különbség jó és rossz mondat között.
Azt gondolom, mindig lesznek műfordítók, mindig jobbat fognak csinálni, mint a mesterséges intelligencia, de nem gondolom, hogy mindig lesz rájuk szükség.
Valószínűleg ezen kellene inkább dolgozni, hogy legyen kulturális értékeket felismerni képes olvasóközönség.
Mi az, amit visszatekintve az eddigi fordítói pályádra másképp csinálnál?
Azt gondolom, hogy rendben vagyok vele, mert aminek örülnék, ha nem így lenne, vagy máshogy lenne, azok rajtam kívül álló dolgok. Nyilván az első könyvet, amit fordítottam, le szoktam tagadni, de ha azt mondtam volna rá, hogy nem fordítom le, akkor nem lett volna második könyv. Azt szívesen csinálnám máshogy, hogy ne mindig a szerkesztők mondják meg, hogy mit kell fordítani, hanem a fordító javasolhasson. Általában a szerkesztők kérnek fel, és ők javasolnak, te pedig eldöntheted, hogy vállalod-e, igen vagy nem. De azt hiszem, ezt is egész ügyesen csináltam; megtanultam például nemet mondani. Az elején mindig féltem, hogy nem szabad nemet mondani, mert nem lesz következő. De lehet a fióknak is fordítani; ha valamit le akarok fordítani, akkor ki tiltja meg? Senki sem. Ha kifizetik, az se sokkal több, mintha nem fizetnek semmit. De azért annak örültem volna, ha egy kicsit olyat is fordíthatok, amit én akarok. Több jót is lehetett volna szerintem.
Szöveg: Rácz Dorottya. Nyitókép: Tillai Tamás