Az ELTE BTK rendezvényének meghívott vendégei arról beszélgettek, milyen erkölcsi-etikai dilemmákkal néz szembe a posztmodern társadalom, milyen sematikus, visszatérő problémák és félelmek jellemezték az elmúlt évszázadokban az emberiséget, és miben változott a modern kor emberének felfogása.
Amióta ember él a Földön, az ismert világ pusztulásának toposza meghatározó szerepet kapott minden kultúrában. Nincs ez másként a technológiai médiumok korában sem, ahol az emberiségnek egy korábban sosem tapasztalt, globális problémával kell szembenéznie. A XXI. század társadalma technológiai fejlettség szintjén hiába előrehaladottabb bármely korábbi civilizációnál, az ismeretlentől, a világvégétől, a haláltól való félelmünket korról korra megörököltük elődeinktől. Lényegtelen, hogy a pesszimista közhangulat katalizátora egy világjárvány, a klímaválság vagy egy újabb világháború lehetősége, a következmények mindig beláthatatlanok, a végkifejlet sosem meghatározható. A Korunk kérdései: Világvége vagy egy új korszak kezdete? című eseményen Nemes Z. Márió költő, kritikus, esztéta, Benczik Vera amerikanista irodalomtörténész és Földváry Miklós István vallástörténész, liturgiakutató beszélgettek korunk félelmeiről és a különböző apokalipszis- és az azt követő új világgal kapcsolatos elméletekről, melyek a posztmodern társadalmi tudatban felfedezhetőek. A beszélgetés moderátora Kövesdi Veronika volt.
Márió egy rövid bevezetővel nyitotta meg a beszélgetést. Elsőként leszögezte, a világvégekérdésnek történetisége van. Szerinte, a világvége sokféleképpen értelmezhető: kezelhetjük azt filozófiai, vallási vagy akár politikai elméletként is. A világvége-gondolat sok korszakban megjelent az emberiség történelme során, ám Márió szerint ennek vizsgálatát már a történeti kontextus is nehezíti. „Én inkább a kortárs kontextusra korlátozódok” – jelezte. Bevezetőjében továbbá feltette az ominózus kérdést: vajon a világvége-érzület ma miért van ugyanúgy jelen a társadalomban, mint évszázadokkal ezelőtt? Az armageddonnak napjainkban is számtalan ábrázolásmódja figyelhető meg a művészetben, a gazdaságtanban, a politikában és a társadalomtudományokban. Nézetei szerint pár éve a pandémia erősítette meg a katasztrófadiskurzusokat, ma egy esetleges háború vagy a klímakatasztrófa okozta gazdasági összeomlás eshetősége tartja életben az ezekről folyó közbeszédet, ám szerinte lényeges kérdés, hogy a világvége vajon valóban katasztrófaként következne-e be. Mint elmondta, a katolikus gondolkodásmód meghatározta a modernség történelemképét is. Fredric Jameson szerint nem pozitív vagy negatív a jövő, hanem „heterogén világvégek összessége”, amelyek külön-külön mennek végbe. Erre példaként említette a Metró című orosz sci-fit, ahol az apokalipszis után mindenki a saját individuális poklában él a föld felszíne alatt.
Mint azt fentebb is láthattuk, sok egymással konkuráló világvége-elmélet létezik egyidejűleg. Márió egy másik korszakot meghatározó példát, a ‘90-es évek technológiai apokalipszistől való félelmét említette, ahol sokan attól tartottak, hogy a digitális világ az új évezred kezdetén össze fog omlani. Mára inkább a klímakrízis visszhangjai erősödtek fel, a Covid idején elsősorban a víruskrízis uralta a nyilvánosságot, ám azóta megint a klímakatasztrófát látjuk közeledni, valamint a mesterséges intelligencia fejlődése miatt ismét előtérbe került a technológiai apokalipszis egy másik alternatívája. Véleménye szerint ma egyszerre élünk pre- és posztapokaliptikus jelenben, ahol nem tudjuk, éppen hol tartunk klímaválság állomásaiban.
Lehet, hogy már megtörtént, és egy posztapokaliptikus jelenben élünk, ahol állandósul az ezzel kapcsolatos szorongás, hiszen megelőzött minket a végítélet.
Vera szerint vannak olyan katasztrófanarratívák, amik a világvégének egy konkrét időpontot jelölnek ki, mások inkább egy töréspontot említenek, amely után egy változó légkör jön létre. Mint elmondta, ezeknek a teóriáknak több végkifejlete lehetséges: utópikus vagy akár élhetetlen, poszthumán világok is létrejöhetnek. Arról is beszélt, hogy a XIX. század végén a sci-fi műfajának az volt az elsődleges szerepe, hogy ábrázolja a társadalmi félelmeket és az azok bekövetkezte utáni jövőt.
A science-fiction volt az a felület, amely szelepként funkcionált, hogy megfogalmazzák azokat a kételyeket, amelyek a fejlődésfetisiszta hozzáállással szemben létrejöttek.
Miklós először tisztázta az apokalipszis szó jelentését. Mint azt elmondta, a kifejezés görög eredetű, és lelepleződést, valami láthatóvá válását jelenti. Okfejtése szerint ez a fogalom régen nem egy abszolút világvégét, hanem a keresztényüldözések korának lezárultát jelentette, s csupán később, tágabb értelmezésben vált a teljes pusztulás szinonímájává. Fontosnak tartotta kiemelni, hogy „nincsenek olyan hivatalos egyházi tanítások, amelyek megmondanák, hogy pontosan hogyan is kellene elképzelni a világvégét.” Meglátása szerint több mitológia is épül az ún. aranykormítoszra, ami az általános hanyatálás elméletét is magában foglalja. „Ha ma az ember elmegy egy vallási felekezet istentiszteleti alkalmára és meghallgat egy prédikációt, könnyen találkozhat olyan történelemértelmezéssel, hogy régen minden jobb volt”, így tehát a romlás, a jó hanyatlásának motívuma megtalálható ezekben a gondolatokban is. Arról is beszélt, hogy a keresztény, a zsidó és a muszlim hagyomány is fejlődéstanítások, mivel az Isten mindháromban a jobb felé vezeti az embereket. Véleménye szerint jelenleg nem tudjuk eldönteni, hogy a hanyatlás- vagy a fejlődésnarratívával azonosuljunk-e.
A moderátor pontos és releváns kérdése következett: lehet-e hasznos, hogy ennyi világvége-narratíva létezik. Vera határozottan igenlő választ adott, hiszen amint arra már korábban rávilágított, „ezek kifejeződései egy kor kollektív félelmeinek.” Több példát is hozott: a klímaválságra visszatérve elmondta, „kb. a ‘70-es években kezdtünk el a környezetünk pusztulásától félni, a II. Világháború utáni korszak pedig az atomfrász korszaka volt.” Ezeken túl létezett az iparosodástól való félelem a modern kor hajnalán, de az emberi történelemben számtalan más példát találunk betegségektől vagy éhínségtől való félelemre is. Véleménye szerint ezeken az elméleteken keresztül diskurzus indulhat az érintett problémákról, így tabudöntögető hatásuk is lehet. Márió újabb példaként a szépirodalomban is megjelenő posztapokaliptikus motívumokat említette. Byron arról ír, hogy az emberiség táplálékkészletei kimerülnek, ezzel a globális éhínség képét vetíti előre. Márió szerint a disztópikus jövőt ábrázoló médiatermékek valójában tudat alatt arra kondicionálják a közönséget, hogy a világ nem képzelhető el kapitalizmus nélkül. „Ezeknek van egy társadalomideológiai funkciója, és van egy kapitalizmusfenntartó politikája”, amely szerint a kapitalizmusnak nincs alternatívája.
Miklós szerint régen a katasztrófákat ábrázoló alkotások nem megrémíteni, hanem népnevelő célzattal tanítani akarták az átlagembert, hogy változtasson saját életén és felfogásán. Hozzátette, „sajnos minden ilyen akció tipikus társadalmi dilemmához vezet.” Szerinte fennáll az a veszély, hogy más felelőtlen emberek kihasználják a lelkiismeretes polgárok önzetlen erőfeszítéseit. Márió úgy vélte, az ezzel kapcsolatos mediális kommunikáció az, hogy a fogyasztó dolga tenni a klímaválság ellen, a megfelelő termékek megvásárlása pedig hozzájárul lelkiismeret-furdalásuk csökkentéséhez.
Mindannyian érezzük magunkat bűnösnek mi, egyéni fogyasztók, és fogyasszunk még többet, hogy ne érezzük annyira bűnösnek magunkat, vegyük meg azokat a termékeket, amik által kevésbé érezhetjük magunkat bűnösnek.
Véleménye szerint a világvége árucikké tétele zajlik ezeken az üzeneteken keresztül. Vera hozzátette, szerinte fontos adalék a katasztrófafilmekben, hogy az apokalipszis helyszíne mindig felismerhető. „Susan Sontag beszél arról, hogy a pusztulás látványa egyfajta örömforrás okozója is a befogadóban.” Miklós ezután azokról a panteista elméletekről beszélt, amelyek szétválasztják az embert és a természetet. Ezek az emberiséget egyfajta parazitának tekintik, mely a bolygón élősködik. Ezzel szemben az antropocentrikus világkép azt tanítja, hogy az emberiség birtokolja a világot, mivel az ember az állatvilág királya. Szerinte
a világ nagy vallási hagyományai rendszerint önkorlátozásra buzdítják az embert. Nem azért, mert el akarják venni az örömeinket, hanem mert felismerik, hogy a sok ember együtt csak akkor tud a fenntarthatóan élni, ha korlátozza saját magát.
Márió ezután arról beszélt, hogy a posztapokaliptikus amerikai filmekben általában emberek kis közösséggé szerveződött csoportja küzd a túlélésért. E kommunák belső egysége legtöbbször konzervatív értékeken nyugszik, individuális szabadság helyett vasszigor és antidemokratikus hierarchia jellemzi őket. Mint azt kifejtette, e csoportok ideáljai olyan populista, autokrata figurák, akik összetartják a közösséget, betartatják a szabályokat és renddé szervezik a káoszt. Példaként és egyben ellenpéldaként többször említette Mad Max karakterét, aki egy magányos, pszichotikus westernhős, családjának elvesztése traumatizálta, ezért nomád életmódod folytat egy disztópikus világban.
Veronika utolsó kérdése arra irányult, hogy a világvége elméletek egyúttal kitermelik-e saját megmentő karaktereiket is? Miklós szerint „azok a klasszikus félelmeink, amiket meg tudunk fogalmazni, időtlenek: háború, betegség és erőforráshiány.” Szerinte azért kellenek hősök, mert az egyes ember nem tudja elhinni, hogy elég fontos lehet ahhoz, hogy változtasson saját környezetén vagy hatást gyakoroljon arra. A folyton változó és hatalmas világhoz képest a kisebb, konzervatív mikroközösségek befogadhatóbbak, emberi léptékűek. Márió egyáltalán nem volt biztos abban, hogy az emberiség továbbra is jót remélne a jövőtől, inkább a lehetséges jövők közül már csupán a legkevésbé tragikusat várja. Szerinte az emberek mentális hozzáállása és várakozásai pesszimistává váltak, a kortárs kultúra pedig ezt a hozzáállást tükrözi, hiszen a traumatikus, már megtörtént jövő képe a nyugati társadalomban a kilátástalanság érzését kelti.
Hogy mégis mit tartogat valójában a cseppet sem reménytelinek tűnő jövő, lehetetlen volna előre megjósolni. Mint azt fentebb láthattuk, a társadalom és a világ általános jellemzője a folytonos változás, az ember pedig ezekhez a változásokhoz alkalmazkodik már évezredek óta. Számtalan világvége-teória született történelmünk során, egyéni és kollektív félelmeink időről időre meggyengülnek vagy felerősödnek, ám a változtatás lehetősége a mi kezünkben van, felfogásunkat és életünket leginkább mi magunk tudjuk pozitívan formálni.
Az eseményről készült felvétel visszanézhető az ELTE BTK Facebook oldalán.
Szöveg: Major Mátyás Gábor