A tavaszi félévben először került a tárgylistára a Dezinformáció a szegregátumokban című részvételi filmes kurzus (a Részvételi filmezés és katalizátor módszer elmélete és gyakorlata tárgy folytatásaként), amelybe – csak címét ismerve – megannyi dolgot beleképzelhetünk. Haragonics Sári dokumentumfilm-rendezővel és ELTE Médiás oktatóval, a kurzusok megálmodójával beszélgettünk. A részvételi filmezés módszertana, gyakorlati alkalmazása, társadalmi érzékenyítés és a tanszék részvételi filmezéshez való hozzáállása, a tudományterület egyetemi és magyarországi helyzete is szóba került.
Mesélj a kurzusról. Mi inspirálta a tárgy létrehozását?
A Dezinformáció a szegregátumokban című kurzus a már létező részvételi filmes kurzus hagyományát követi. A részvételi filmes kurzusra 2020-ban Müllner András kért fel, aki a téma elméleti szakembere. Az előbbi egy egész félévet foglal magában (dupla kurzus), míg a Dezinfo kurzus egy tömbösített szimpla kurzusként valósult meg idén először, együttműködésben Béres Tiborral az Autonómia Alapítványtól és Kollányi Zsófival a TÁTK-ról. Mindkét kurzus célja, hogy a hallgatók gyakorlati tapasztalatokat szerezzenek a hátrányos helyzetű közösségekkel való munkában, a velük történő kapcsolódásban. Mindezt a service-learning által biztosított módszertani keretek között, a részvételi filmezés eszköztárának segítségével. A hallgatók kiscsoportos, filmes foglalkozások keretében dolgoznak együtt a helyi közösségek tagjaival, amely során kiemelt szerepet kap a két csoport együttműködése.
Milyen támogatást kaptál a tanszéktől a részvételi filmezéssel kapcsolatos projektekhez?
Müllner András pályázatai és kutatásai nagyban hozzájárultak a kurzus és több részvételi filmes projekt tanszéken történő megvalósításához. Egyre több tanár is támogatja a témával való foglalkozást és vesz részt a részvételi médiakultúra specializációs oktatásban, melynek keretében én is tartom az órákat. Az egyetem nyitottsága és támogatása lehetővé teszi, hogy a hallgatók mélyebb betekintést nyerjenek a részvételi filmezés módszertanába és annak gyakorlati alkalmazásába. Az elmúlt három évben már több, mint 100 hallgató vett részt a kurzuson, mára pedig több más gyakorlati és elméleti tárgy keretein belül is van lehetőség tanulni a témában.
Mi pontosan a részvételi filmezés?
A részvételi filmkészítés egy inkluzív és kollaboratív folyamat, ami elkötelez egy – általában hátrányos helyzetű – közösséget vagy egy csoportot arra, hogy együtt találják ki, gyűjtsék össze, vigyék filmre és mutassák be a saját történetüket.
Ez a definíció áll hozzám legközelebb, melyet a legnagyobb angolszász részvételi filmes szervezet, az Insightshare alapítói írtak. A kurzus két fő részből áll: gyakorlati felkészítő órákból és helyszíni terepgyakorlatból. A felkészítő órák során a hallgatók megismerkednek a részvételi filmezés módszertanával, nemzetközi történetével, illetve magyarországi terepgyakorlatokon keresztül azzal a célcsoporttal is, akiknek a félév végén majd foglalkozást tartanak. A dezinformációs órán ezen kívül szociodramatikus gyakorlatokat végeztek, témaspecifikus álhír videókat készítettek és a szegregátumok kapcsán kaptak felkészítést. A gyakorlati rész során a hallgatók maguk is elvégzik a filmes gyakorlatokat, majd egymásnak is levezetik őket, illetve a későbbi terepgyakorlat során megvalósított workshop is részletesen megtervezésre kerül.
A terepgyakorlat egy “elutazós, ottalvós, hétvégi” alkalom, amit egy vidéki tanodával együttműködésben valósítunk meg, általában hátrányos helyzetű aprófalvakban. Ilyenkor két teljesen eltérő szociokulturális tulajdonságokkal rendelkező társaság találkozik és dolgozik együtt a filmezés katalizátor eszközével. A hallgatók a helyiekkel közösen, kiscsoportos munkamódszertannal filmeket, videókat készítenek a dezinformáció témakörében, vagy az adott gyerekcsoportra adaptálva a gyakorlatokat. A filmezés egy eszköz, hogy kreativitásra, önkifejezésre, kooperációra, közös gondolkodásra ösztönözzük a résztvevőket. A helyi gyerekeket vagy fiatalokat és az egyetemistákat egyaránt.
Mit adnak az ilyen alkalmak a helyi közösségeknek? Mivel lehet több egy hallgató a kurzus elvégzésével?
A kurzus nagy hatással tud lenni mindkét félre.
A hallgatók számára ez egy lehetőség, hogy kilépjenek a komfortzónájukból és valós társadalmi problémákkal szembesüljenek, míg a helyi közösségek számára az alkalom egy magas színvonalú, sok szempontból látókörbővítő aktivitásként jelenik meg, amelyet rendszerint nagyon szoktak szeretni.
Gyerekek és felnőttek, korosztályok széles köre vesz részt ezeken a foglalkozásokon. Mindenki számára tudunk megfelelő aktivitást nyújtani, ezt a terepgyakorlatra való felkészülés során állítjuk össze. Meglepetések persze mindig vannak, a helyszínen nem egyszer szükséges rögtönözni. Ez is az éles gyakorlati szituáció része, amire fel kell készülnie minden facilitátorként jelenlévő hallgatónak. Az ilyen alkalmak során a kurzus résztvevői különböző szakokról érkeznek és dolgoznak együtt, ami segíti őket abban, hogy más nézőpontokat is megismerjenek és az addigiakban nem megszokott szituációkban működjenek együtt. A résztvevők gyakran említik, hogy az interaktív és gyakorlati órák ellenére – amelyek a tömbösített jelleg miatt több órásak – feltöltődve érzik magukat, mert a tevékenységek izgalmasak és kreatívak. Az órák végén mindig van egy zárókör, amely során reflektálnak a tapasztalataikra, ami tovább növeli a kurzus pozitív hatását, az egymás tapasztalataiból történő tanulásban rejlő lehetőségeket.
Fontos, hogy a fókusz sokkal inkább a közös munkán, az együttműködésen van, mintsem a konkrét filmek elkészítésének minőségén, az azok során alkalmazott technikákon.
Nem követelmény a kamera vagy épp vágóprogramok használatának ismerete – bár a kurzus során ezen témakörökben is van lehetőség tudás elsajátítására – és a helyi közösségek számára sem kell átadni ezen tudást. Ilyen technikai jellegű oktatási tevékenység nem történik sem az egyetemi órák, sem pedig a terepgyakorlat keretein belül. A részvételi filmezésnek nem célja a filmes tudásátadás (ellentétben más, hasonlóan gyerekekre specializálódott filmes programokkal). Itt a lényeg a filmezésen keresztüli kapcsolódás, a kooperáció, kreativitás erősítése, az önismeret és önreflexió előhívása. Magyarországon nem tudok olyan szervezetről, ami csak ezzel, vagy valami nagyon hasonlóval foglalkozna, pláne nem egyetemi kereteken belül.
Rendszerint pozitív visszajelzéseket kapunk a hallgatóktól egy egy ilyen gyakorlati alkalmat követően, többen pedig az egyetemi kurzusok elvégzése után, azok keretein kívül is csatlakoznak hasonló projektjeinkhez. Mióta az ELTE-n tanítok, azóta 90 százalékban már csak az ezen kurzust megjárt hallgatóimat viszem facilitátor társnak magam mellé. Van egy-két olyan munkatársam, akikkel előtte dolgoztam és nagyon szeretek velük dolgozni, de ezt a módszertant itthon még nem ismerik olyan sokan, főleg azon (a sok egyetemista visszajelzései alapján legnehezebben megvalósítható) hozzáállást, mely során hátralépünk és tényleg átadjuk a kontrollt a gyerekeknek a filmezés és önkifejezés terén. Nagy bizalmat ad az, hogy olyanokkal tudok most már együtt dolgozni, akik úgy értelmezik a részvételi filmezést, ahogyan én.
Tehát kimondhatjuk, hogy a jövő részvételi-filmes szakemberei tanulnak az órákon, ami egy nagyon szép hozadéka ennek a kurzusnak.
Az oktatás mellett rendezőként is tevékenykedsz. Hogyan jutottál el a dokumentumfilm-készítéstől a részvételi filmezésig, majd az egyetemig? Milyen más projektekben veszel részt?
Dokumentumfilmes MA-t végeztem az SZFE-n Almási Tamás osztályában. Saját családi gyászról szóló diplomafilmem forgatásán keresztül tapasztaltam meg, hogy a kamera hogyan képes katalizátor szerepet játszani az emberek egymás felé történő megnyílásában, hogyan éri el, hogy olyan dolgokról beszéljenek amelyekről korábban nem. Ez a tapasztalat vezetett ahhoz a gondolathoz, hogy a filmezés nemcsak családi szinten, hanem tágabban értelmezett közösségekben is hasonló hatással bírhat. Tapasztalataim nyomán mélyedtem el jobban a részvételi filmezés témakörében, amely egyébként már a hatvanas évektől létezik, a közösségi részvétel és a társadalmi érzékenyítés eszközeként jelentős szakirodalommal, módszertani útmutatással rendelkezik. Igyekeztem minél több tapasztalatot gyűjteni, részt vettem nemzetközi kurzusokon és a PhD kutatásomat is ezen téma köré alakítottam. Ahogy mélyedtem el a témában, egyre több itthoni projekttel találtuk meg egymást. A módszertan egyetemi keretek közötti gyakorlását és oktatását az SZFE átalakulása első körben ellehetetlenítette. A kurzus az egyetemfoglalás és minden más miatt végül nem valósult meg, de én már ott azt találtam ki, hogy egy olyan kurzust szeretnék majd csinálni ahol többféle szakról jönnek a hallgatók, hogy megismerjék egymást, a félév végén pedig azok a hallgatók tartanak terepgyakorlatot hátrányos helyzetű gyerekeknek akik végigjárták a felkészítő órákat, ezzel egyből az éles gyakorlatba ültetve a tanultakat. Ezt akkor tehát nem tudtam megvalósítani az SZFE-n, de aztán egy Romakép Műhelyen ismertem meg Müllner Andrást, az ELTE Média Tanszék oktatóját, aki nagy elméleti kutatója a részvételi filmezésnek és a vele közös gondolkodásnak eredményeként született meg először a Részvételi filmezés és katalizátor módszer elmélete és gyakorlata, majd a szóban forgó Dezinformáció a szegregátumokban című részvételi filmes tárgy. Ezt persze inkább mondanám szerencsés véletlennek, mint tudatos kurzusbevezetésnek, ugyanakkor egy, a visszajelzések alapján folyamatosan változó, fejlődő tárgyat sikerült létrehoznunk, ami több szempontból felülmúlja eredeti elképzeléseimet.
Milyen jövőbeli terveid vannak a kurzussal és a módszertan fejlesztésével kapcsolatban? Kinek ajánlanád a részvételt?
Nem biztos, hogy a kurzus létszámát tudjuk növelni, mivel a terepgyakorlatokra egyszerre csak korlátozott számú hallgatót lehet elvinni. Azonban szeretném, ha a módszertant még szélesebb körben alkalmaznánk. Például, volt egy médiatanár szakos hallgatónk, aki elmondta, hogy elképesztően hasznosnak találta a kurzust, és a módszertant jól be tudja majd építeni a média és osztályfőnöki óráiba is. Ezért a tanárszakosoknak kifejezetten ajánlom ezt a kurzust, mert segít nekik jobban megérteni és kezelni a társadalmi kérdéseket. A szociális munkás hallgatók számára is különösen hasznos lehet a dolog, mivel gyakorlati tapasztalatot szerezhetnek arról, hogyan dolgozzanak az egyetemi élet során átéltektől merőben eltérő tulajdonságokkal rendelkező közösségekkel egy művészeti eszközzel. Személy szerint, ha huszonévesen lett volna egy olyan órám, ahol betekintést nyerhetek a magyar vidéki életbe és a helyi közösségek mindennapjaiba, nagyon örültem volna. Ez az óra nemcsak szakmai fejlődést biztosít, hanem emberi kapcsolatokat is épít, amelyekből később szakmai együttműködések is kialakulhatnak. Ráadásul az órák során sokat játszunk, ami még élvezetesebbé teszi a tanulási folyamatot.
Legutóbbi záró körünkben többen is azt is jelezték vissza, hogy magukról tanultak sokat, tehát van ennek egy önismereti része is, hogy hogyan reagálok a csoportos munkára hogyan reagálok, amikor hirtelen meg kell oldani valamit, mert ott van velem hat cigány gyerek egy kis csoportban és nekem segíteni kell megnyitni őket vagy fegyelmezni vagy facilitálni egy helyzetet amikor mondjuk nem tudnak megegyezni, hogy ki milyen szerepet vállaljon. De olyan is sokszor előfordul, hogy a gyerekeknek nehezen jutnak eszükbe ötletek, akkor például vezetőként mennyire segíthetem őket, mennyire szólhatok bele, javasolhatok saját ötleteket vagy inkább türelmesnek kell lennem és kivárnom, amíg ők maguk hoznak javaslatokat. Ez a kontrollátadás kérdése általában a legnagyobb kihívás az egyetemistáknak, erről beszélgetünk a legtöbbet. A kurzus során amellett, hogy elméleti és gyakorlati tudást kapnak a hallgatók a módszerről, rengeteg személyes tapasztalatot szereznek. Nyitottabbá válnak, elfogadóbbá a csoportos munkáknak köszönhetően. Saját reakcióikat kérdőjelezik meg, amelyek önismerethez vezetnek. A kurzus végi terepgyakorlaton pedig van, hogy rutinosan vannak jelen, mások kilépnek komfortzónájukból, de általában nagyon pozitív tapasztalatokkal jönnek haza. De persze ezt inkább tőlük kéne megkérdezni.
Az interjút Kristóf Benjámin készítette. Képek: Haragonics Sári.