Matyi több szempontból is rendkívüli egyéniség. Egyetemi hallgatóként példamutató a tanulmányokhoz való hozzáállása, tudatosan és kitartóan tesz a céljai eléréséért. Ez azonban nem csak az órákon mutatkozik meg: otthonosan mozog baristaként a kávézó pultja mögött, illetve az írás és a zene világában is. Korábbi és jelenlegi tanulmányairól, munkáiról, a kávé iránti szeretetéről beszélgettünk, valamint arra is kitértünk, hogy az alkotótevékenység milyen szerepet tölt be az életében.
Kezdésként az eddigi egyetemi életedről kérdeznék: dán szakon végeztél az ELTE bölcsészkarán, fél évet töltöttél Erasmus programmal Dániában, illetve nyelvtanárként is dolgoztál már. Egy megszerzett diploma után miért döntöttél úgy, hogy újra belekezdesz egy alapszakba. Miért épp a média?
Tudtam, hogy mindenképp szeretnék még tanulni. Úgy éreztem, nincs egy szakma a kezemben, amivel gyakorlati dolgokat is tudok csinálni, mert ez elsősorban egy elméleti képzés volt.
Sok éven át nagy álmom volt, hogy filmrendező legyek, 2020 környékén azonban inkább az írással jegyeztem el magam.
Beadtam egy novellámat egy pályázatra, s a pozitív kritika után hamarosan megjelentették a szövegemet egy novelláskötet részeként. Elkezdtem recenziókat, további novellákat írni pályázatokra, beadandókat készítettem, és nagyon jó visszajelzéseket kaptam. Szerettem volna egy egyetemi szak keretein belül kamatoztatni az írásbeli és kommunikatív képességeimet, illetve kipróbálni magamat a kamera mögött, így esett a választásom a komm-médiára. Azt is előre tudtam, hogy a kreatív írás minort szeretném felvenni; ez szintén abban segít, hogy az íráskészségemet még inkább fejlesszem.
Mesélnél a már megjelent zenei és irodalmi munkásságodról?
Az előbb említett novellám 2020-ban jelent meg karácsony alkalmával, egy 18 novellából álló kötet egyik írásaként. Ezen kívül folyóiratban volt olvasható egy szövegem, illetve a Campus Mundi ösztöndíj honlapján egy élménybeszámoló a dániai részképzésemről. Amit még fel tudok mutatni írás szempontjából, azok az ELTE Média honlapján megjelent cikkeim, tudósításaim és interjúim, ezekre nagyon büszke vagyok, szeretem ezt csinálni. Zenei téren eddig három megjelent zeneszámmal rendelkezem; egy a komolyzenei vonalat képviseli, a másik kettő pedig egy majdan öt dalból álló albumnak az első két darabja.
Milyen koncepció alapján készíted ezeket a zeneműveket? Az öt számból álló albumod hogyan, és miért épp úgy készül?
A zenei koncepcióm nekem mindig pontosan ugyanolyan volt, mint a zenei ízlésem: eklektikus.
Szerintem tény, hogy a zene mindenkié, épp ezért a műfaji szabadság is mindenkié; miért kéne nekem csak egyfajta zenét hallgatnom?
Az általam legkedveltebb műfajok a komolyzene vagy filmzene, illetve a metál újabb vonulatai, a modern metál. Vannak komolyzenei szerzeményeim – egy kivételével egyelőre a fiókban –, a másik két megjelent számom viszont a heavy metal stílust erősíti. A későbbiekben talán egyszer elkészülő és megjelenő album öt száma tematika szempontjából különböző kulturális korszakokat dolgoz fel: az első, bevezető dal az őskort jeleníti meg, a második az ókori Egyiptomot. Készülőben van a harmadik, amely az ókori görög kultúrával áll szoros kapcsolatban, ezután következik egy óangol lantjáték, s a sort egy bibliai, zsidó-keresztény kultúrkörbe beágyazott szám zárja majd. A felfogásom alapja, hogy a metálzene jóval több, mint amennyit ma rengeteg modern és felkapott metálegyüttes ki tud belőle hozni. Úgy vélem, ez a műfaj – a popzenéhez, a rockhoz, nagyon sok más zenei ágazathoz hasonlóan – koncepciótlanná vált, kommercializálódott, elképesztő módon giccses és megjósolható lett, egész egyszerűen lebutult. Arra gondoltam, mi lenne, ha újra visszaemelnénk arra a szintre, ahol 20 évvel ezelőtt állt? A new metal nemcsak stílusirányzat, hanem egy fogalom volt, lázadási forma az egész világon; elsősorban Amerikában, majd később Európában.
Van olyan számod vagy írásod, amelyen most dolgozol és hamarosan megjelenik?
Folyton dolgozom valamin, bár az elmúlt 3-4 hónapban nagyon kevés időm volt zenével foglalkozni. A kisalbumon, a következő számon munkálkodok, amikor tudok; remélem, hogy nyáron kész lesz, ha az égiek is úgy akarják.
Mesélnél kicsit a regényedről, amin már dolgozol egy ideje?
A regényem jelenleg 160 oldalnál tart, és még mindig nem tudom, hogy fejezzem be… A történet alapja, hogy egy 20. század eleji olajbányász városban, fent, valahol a sarkkör környékén váratlanul berobban valami, és ott reked 26 ember. Megkeresik egymást, és mivel egyik oldalról a tenger, másik oldalról a hó határolja el őket a világ többi részétől, ki kell húzniuk egy darabig, így egy mikrocivilizációt, kolóniát hoznak létre. Azt akartam kipróbálni ezzel, hogy ha a modern körülményekből visszazüllünk egy civilizálatlanabb világba, az embereket hogyan teszi próbára a valláshiány, a szexualitás eltorzulása, a kultúrálatlanság, a kilátástalanság, a sötétség – hiszen ott rövid ideig folyamatosan világos van, majd egy hosszabb időszakon át sötétség uralkodik. Tehát, ha mindazok a körülmények, amelyek napi szinten körülvesznek minket és nem is tudatosodnak bennünk, megszűnnek körülöttünk, mi történik? Az én elméletem szerint az ember nem tud ezek nélkül élni. Mindenkinek szüksége van egy hitre, és ez nem feltétlen istenhit; ez valamiféle hitvallás, egy etikai, hovatartozási rendszer, amibe be kell sorolódnia az embernek.
Mi az, ami motivál, hogy a rohanós, tanulós időszakokban, a nehezebb hétköznapokon is tovább dolgozz a műveiden, és ne hagyd abba a kreatívkodást?
A dolgos és fárasztó hétköznapokban a szokásosnál is nagyobb szükség van arra, hogy az ember valahogy kikapcsoljon, és aktívan tegye ezt. Én jellememnél fogva nagyon nem bírom a tétlenséget. Egy fél napig nagyon jó, kipihenem magam, egy kicsit lustálkodok, aztán valahogy mégis elindul a vezérhangya hátul az agyamban. Ilyenkor leülök a zongorához, írok egy másfél oldalt, biciklizek vagy futok egyet, vagy elkezdek gondolkodni a következő számomon.
Nekem a kreativitás inkább egy energiafelszabadító tevékenység, amelyet azért végzek, hogy kikapcsolódjak egy-egy nap után.
Ebben is el lehet fáradni, nem szabad túlzásba vinni, mert könnyen becsavarodik az ember, de maga az alkotás számomra nem egy fizikailag vagy mentálisan fárasztó teendő, épp ellenkezőleg.
Azt hiszem, az olvasóknak is az a kérdés fog a fejében járni, ami most nekem: hogy jut minderre időd, hogyan tudod beosztani ilyen hatékonyan a napjaidat? Van-e erre bevált szabályod vagy szempontrendszered saját magad számára, amit fontosnak tartasz követni és betartani, hogy produktív legyél?
2017-ben költöztem el otthonról, akkor önállósítottam magamat. Nagyon szertelen ember voltam, rendszertelenül éltem a mindennapjaimat, ezért aztán sokszor késtem az óráimról, az utolsó pillanatban adtam le a házi feladatokat, beadandókat. Gyakran éreztem az első egy-másfél évben, hogy egyáltalán nincs rendszer az életemben, nincs egy rutinom, és ez nagyon zavart. Azt gondolom, ezért kifejezetten érdemes egyedül élni; a saját rutin fontosságát és ennek kialakítását egy életre megtanulja az ember. A tanulás és a munka, azaz az órarendem meg a baristaként egy hónapra előre megírt beosztásom két fix dolog, amelyek szerencsés esetben nem ütköznek egymással. Ezen kívül marad az idő, ami az enyém: eldönthetem, hogy barátokkal töltöm, családdal vagy tanulással, pihenéssel vagy kreativitással. 7 év alatt kialakult bennem egy olyan napi rutin, amely mindig jelzi, ha megbillent az ideális egyensúlyom, és valamivel túl sok időt töltöttem. Egyáltalán nincs mindenre időm, nagyon sokszor kell kompromisszumot kötnöm saját magammal. Azt a heti szabadidőt, amivel rendelkezünk, mindenki el tudja dönteni, hogy mire használja. Én nagyon sok időt töltök kreatív dolgokkal, mert úgy érzem, ez engem szabaddá tesz. Azt gondolom, jellemem szintjén szerencsés vagyok, mert olyan tevékenységek érdekelnek, amiket kreativitássá tudok formálni.
A kreativitáshoz, az ez iránti igényedhez köthető a munkakör is, amiben dolgozol? Azért választottad a barista szakmát, mert nem szerettél volna irodában ülni és unalmas feladatokat végezni?
Azt hiszem, nekem az irodai munka egy lélekölő tevékenység, igen. Dolgoztam már irodában szuper csapattal, mindenkit nagyon szerettem, mindenki nagyon kedvelt, jó volt a légkör, de valami hiányzott belőle. Talán a kreativitás. 2020-ban a Covid miatti leépítések okán eltanácsoltak; épp egy olyan szakaszában voltam az életemnek, amikor úgy éreztem, valami újat akarok kipróbálni, ami mindig is érdekelt, de eddig nem volt rá alkalmam. Szembejött egy hirdetés, egy kávézóba embert kerestek, a barista szakma pedig mindig kifejezetten érdekelt. Ahogy ezt a nagybátyám – aki 35 éve vendéglátásban dolgozik – annak idején megfogalmazta, a barista és a mixer szakmában van valami elegancia, valami tisztaság; ez nekem nagyon imponált. Felvettek a Frei kávézóba, ahol egy évig voltam barista, majd egy évig az Aréna Plázának a Cafe Frei üzletét vezettem. Egy laikus el sem tudja képzelni, mennyi dimenziója van ennek a szakmának; a kávé minősége, az alapanyag minősége, az etikett, az elkészítés módja, a beszerzés… Ez engem nagyon megragadott, de miután felmondtam a Freinél, egy darabig nem volt más munkalehetőségem, így kreatív tartalmakat készítettem egy piackutató cégnél. Majd egyszer csak felhívtak, hogy mennék-e kávézóba, és hát repültem. Azt éreztem, hogy elképesztően hiányzik; hogy annak idején a Frei iránt érzett antipátia ellenére sem gyűlöltem meg a szakmát, és még bőven van tanulnivalóm és fejlődési lehetőségem. Szerettem volna újrakezdeni és még mélyebben beleásni magam ebbe a szakmába, adott volt egy nagyon jó lehetőség, én pedig elfogadtam ezt. Itt nagyon jól ki lehet élni a kreativitást, ha már ismeri a szakmát az ember.
Szuper példa vagy arra, hogyan lehet jól tanulni és dolgozni, és közben komolyan foglalkozni alkotótevékenységgel. Szerintem sokan vannak a hallgatók között, akik ezt elképzelhetetlennek tartják, mert nincs rá idejük vagy motivációjuk, pedig egyébként lenne bennük potenciál. Mit üzensz nekik, hogyan tudnának mégis a kreatív munka felé fordulni a mindennapi életben?
A kreativitás nem órarend szerint jön; szokták mondani, hogy az ihlet vagy a múzsa nem ismeri az órát. Azt hiszem, az én páratlan előnyöm a jelenlegi szaktársaink nagy részével szemben az, hogy én már végigcsináltam egy egyetemi szakot, sőt hovatovább én ezután elhelyezkedtem a munkaerőpiacon, dolgoztam teljes állásban, vezető pozícióban is, ami engem nagyon megtanított dolgokra. 19-20 évesen én is nagyjából ott tartottam, mint ők: próbáltam kialakítani egy napi rutint, megtalálni a helyemet a világban, próbáltam bontogatni a szárnyaimat; mihez van tehetségem, miben kéne fejlődnöm, mivel kéne foglalkoznom ahhoz, hogy ezeket majd szakmai kvalitásokká tudjam idővel alakítani. Azt a tanácsot adnám a 19-20 éves önmagamnak, hogy ne várjon el túl sokat magától, mert csak saját magát készíti ki energia szintjén.
Másrészről az embernek fel kell tudnia mérni, hogy mit nyer és mit veszít egy adott munkaviszonnyal vagy anélkül, egy adott tanulmányi viszonnyal vagy anélkül. Amikor elkezdtem egyetem mellett dolgozni, nem volt olyan fontos, hogy milyen jegyeket hozok – annyi ösztöndíjat úgysem fogok kapni, hogy azzal megváltsam a világot –, cserébe több energiát tettem bele a munkába és több pénzt kerestem, hogy fenn tudjam tartani magam. Most egy olyan szakon tanulok és olyan dolgokat tanulok, ahol és amit hasznosnak érzek. Tehát ez a tanácsom az embereknek: döntsék el, hogy azért tanulnak rosszabb eredménnyel, mert sok a dolguk és nincs idejük rá, vagy azért, mert ez valójában nem az ő világuk. Érdemes felismerni azt, hogy egy egyetemi szak nem nekem való, mert nem azt tanulom, ami motivál, ami érdekel, amire szükségem lesz a jövőben, hogy elérjem a céljaimat.
Mindehhez persze önismeret kell, önismeretet élettapasztalattal lehet szerezni, élettapasztalatot pedig élettapasztalattal lehet szerezni; nem lehet megspórolni ezt az időt magadnak.
Én nem bánom, hogy végigcsináltam úgy egy egyetemi szakot, hogy nem vettem halálosan komolyan. Kellett az a három év, hogy benőjön a fejem lágya; mellette azért tanultam, elsajátítottam egy ritka idegen nyelvet, voltam kint fél évet Dániában, megnéztem magamnak Koppenhágát, megtanultam külföldön is egyedül élni. Rájöttem, mi az, amivel foglalkozni szeretnék, és mi az, amivel egyáltalán nem.
Amikor visszajöttem egyetemre, már nagyon céltudatosan választottam ezt a szakot, és pontosan tudtam, hogy a média és az írás mely szegmenseivel szeretnék elsősorban foglalkozni.
Úgyhogy azt tanácsolom mindenkinek, hogy csináljon végig csak úgy egy egyetemi szakot. Tanuljon, de azért ne pusztuljon bele; szerezzen mellette egy kis szakmai és munkatapasztalatot, legyen barátokkal, ismerősökkel, szerezzen kapcsolatokat, érezze jól magát és találja ki nyugodtan – pontosabban tapasztalja meg –, hogy mi az, ami őt motiválja. Ez a legjobb tanács, amit adni tudok mindenkinek, mert én is ezt csináltam. Nekem egyelőre bevált, és nagyon remélem, hogy ezt 10 év múlva is el fogom tudni mondani magamról.
Az interjút és a képet Rácz Dorottya, alapszakos hallgatónk készítette.