Az történelem és a mozi iránt érdeklődők számára rendeztek eseményt az Állam- és Jogtudomány Kar Egyetem téri épületében, a film és az azt követő beszélgetés témája azonban minden hallgató számára érdekes és fontos: a holokausztra való emlékezés.
Az ELTE ÁJK épületében rendszeresen megrendezett filmvetítés során április 10-én a holokauszt témája került előtérbe. A vászonra az „Embers under ashes”, azaz Hamu alatt parázs című dokumentumfilm került, ezt egy beszélgetés követte, melynek vendégei Papp Richárd (a film egyik készítője) és Kisteleki Károly (az ELTE ÁJK oktatója) voltak.
A jogi kar épületébe érve egy szűk folyosó vezetett a kis terembe, ahol 6 óra előtt gyűlni kezdtek a nézők. A fehér falakon egy vászon kapott helyet, amire a belépés pillanatától kezdve egy holokauszt témájú diasort vetítettek. A közönség soraiban rögtön megváltozott a hétköznapi, unott hangulat. „Gettósítás és zsidótörvények”, „A miskolci gettó” – követték egymást a képsorok megrázó részletekkel és számadatokkal.
A dokumentumfilm előtt a vetítést szervező dr. Rácz Anna rövid bemutatót tartott az eseményről. Először figyelmeztetett a téma nehézségére, majd mesélt a filmet megelőző kutatásról. A Hamu alatt parázs című dokumentumfilm egy Visegrad Fund által támogatott Közép-Európában zajló kutatás része. A projekt célja, hogy megvizsgálja a holokauszt transzgenerációs hatásait különböző településeken, több országon keresztül. A fővárosi és vidéki helyszíneken a kutatók az ott élőkkel való beszélgetések során rávilágítanak arra, hogy a holokauszt emlékét Közép-Európában tévhitek, előítéletek és tabuk övezik. Az erről készített dokumentumfilmek valójában csoportos interjúk, ahol három generáció válaszolja meg a feltett kérdéseket. Nem meglepő módon a legfiatalabb csoport tudása a holokausztról elenyésző az idősebb korosztályhoz képest. A kutatók célja, hogy rávilágítsanak erre a generációs különbségre, és felhívják a figyelmet a holokausztról való beszélgetés fontosságára a családban és az iskolákban.
A dokumentumfilm egyik készítője, Papp Richárd is részt vett az eseményen. A vetítés előtt ő is figyelmeztetett a filmben elhangzó nehéz témákra, majd minden nézőt egy közös beszélgetésre invitált a film után.
A Hamu alatt parázs c. dokumentumfilm másfél óráig tartott és minden percében lekötötte a közönséget. Nem követi a hagyományos dokumentumfilm jellegét, nem tartalmaz kültéri képeket, videókat. Az interjúalanyok egy miskolci zsinagógában ülve válaszoltak hat kérdésre, és meséltek arról, amit a nagymamájuktól hallottak. Ezek az emberek nem szakértők vagy egyetemi professzorok – néhányan nem is zsidó származásúak – ezért olyan érzést adtak át, mintha a néző a beszélgetés személyes résztvevője lenne. Az érdekes, hosszúra nyúló történetek egy családi estére emlékeztetnek, ahol a nagyszülők a gyerekkorukról mesélnek. A különbség persze az, hogy a filmben elhangzott történetek szomorú, traumatikus és elképzelhetetlen eseményeket írnak le.
A feltett kérdések és hozzá kapcsolódó témák könnyeden kezdődtek. „Kik a zsidók?” hangzott el az első kérdés. Egy rabbi válasza természetesen már ebben is eltért az idősek, majd a fiatalok válaszától. Szóba került a közösség, kultúra és vallás összefolyó fogalma. „Másképp értékelem a zsidóságot a gyerekkoromban, felnőttkoromban meg az idősebb koromban” – mondta egy miskolci nő.
Az ezt követő kérdések során egyre nehezebb témák merültek fel, és ezzel együtt egyre nagyobb csend borult a nézőtérre. „Mik az üldözöttség okai?” „Deportálás” „Tabu”. A szereplők történeteket elevenítettek fel a saját életükből, amikor felnőttektől, vagy akár kisgyerekektől hallottak antiszemita felkiáltásokat. Szóba kerültek a sztereotípiák és a zsidóság negatív megítélése.
„Az apám ezt elmondta, hogy a MÁV dolgozói – a vasutasok – boldog örömmel lökdösték őket fel a vagonokba” – emlékezett vissza az egyik interjúalany. A tabu fogalma rengetegszer felmerült a film folyamán. „Ez nem lett kibeszélve Magyarországon, abszolút nem lett kibeszélve.” – egy idősebb nő így gondolkodott a holokauszt utáni csendről. “A harmadik, negyedik generációban is ott él ez a félelem.” Az elhangzott mondatok súlyát növeli, hogy láthatóan nem begyakorolt szöveg, minden szereplő a saját gondolatát mondta el. A fiatal interjúalanyok tájékozatlansága után hatalmas kontrasztot képeztek az idősektől elhangzó hihetetlen és rémisztő történetek. Egy zsidó származású nő így zárta gondolatmenetét: “Megmondom őszintén, hogy én a mai napig is félek, mert az emberi gonoszság olyan végtelen tud lenni.”
Ahogy a film az esti órákba nyúlva a végéhez közeledett, a terem fehér falai fokozatosan elsötétedtek, a vászon pedig minden kérdésnél jobban világított. Az egymás mellett ülők halk beszélgetése egyre ritkább és halkabb lett, a film záró fejezete alatt pedig nehéz csend ült a közönségre. Az utolsó rész címe: Vallomások. Egy idős nő nézett a kamerába. „Taxival mentünk a gettóba, mert egy óránk volt összeszedni a holmink.” Saját gyermekkori emlékeit osztotta meg a holokauszt éveiből. „Auschwitzban édesanyám rám adta -mert hideg volt- az ő kabátját […] Birkenauban tetováltak: A-18251. Ez volt az én számom […] kivétettük. Már csak egy heg van.” A film utolsó perceiben az idős túlélő egy levelet olvasott fel, melynek címzettje a saját édesanyja volt, aki Auschwitzban vesztette életét.
A film után láthatóan senki nem akarta megtörni a csendet. A szervezők néhány perc szünetet adtak, amíg egy körbe rendeztek néhány széket. Dr. Rácz Anna, Papp Richárd, a film egyik készítője és Kisteleki Károly, az ÁJK oktatója egymás mellett ültek le, és arra kérték a szünetről visszatérő nézőket, hogy foglaljanak helyet a körben. Kötetlen beszélgetést indítottak a filmmel kapcsolatban, céljuk az volt, hogy minél jobban bevonják a közönség tagjait a diskurzusba. Hallgatók és felnőttek is hangoztatták véleményüket, mesélték személyes tapasztalataikat és tették fel kérdéseiket a kutatónak.
Papp Richárd ezekre válaszolva mesélt a zsidóság történetéről és a holokauszt tragédiájáról. „Van egy csoport, akinek felkínálják az asszimiláció lehetőségét. Ez a csoport először megváltoztatja a nyelvét, aztán megváltoztatja a neveit – a családneveket – aztán megváltoztatja még a vallását is – majd ugyanúgy deportálják” – foglalta össze a zsidóság tragédiáját. Azt is kifejtette, hogy a holokauszt emlékét Magyarországon a világháborút követő szocializmusban nem tudták feldolgozni az emberek. Tabuként kezelték a témát, és egészen máig hiányzik a holokauszt áldozatainak méltó megemlékezése, pedig a trauma most is rengeteg magyar családot érint.
Sokszor úgy érezzük, hogy nem azt kutatjuk, ami van, hanem ami nincs: a felejtést és nem az emlékezetet, a csöndet és nem a beszédet
– mondta Papp Richárd. Felmerült a kérdés: Kinek kéne emlékezni? Erre válaszolva Kisteleki Károly az oktatás fontos szerepét emelte ki a holokauszt emlékének fenntartásában. Szerinte a frontális oktatás helyett több sikert érne el, ha a tanárok beszélgetést indítanának és valamilyen módon személyessé tennék a témát. Ehhez viszont alapfeltétel lenne a holokauszt témájának tanítása a gimnáziumokban.
Az interjúalanyok újra és újra elmondják, hogy a fiatalok nem tudnak semmit. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy miért nem tudnak semmi? Mert ugye nem mondtak el nekik semmit
– mondta Kisteleki Károly. A két meghívott többször hangoztatta, hogy a holokauszt témáját személyes érzelmekkel és tapasztalatokkal érdemes feldolgozni. Ezután a közönség soraiból többen is megosztották emlékeiket különböző holokauszt emlékközpontokról – akár a világ túlsó feléről.
„Jeruzsálemben jártam. Tudtam a statisztikai adatokat, majd a gyerek pavilonba mentünk, ahol vaksötétben haladtunk egy korlát mellett, fölöttünk egy kupola csillagokkal. Annyi csillag, ahány gyereket elpusztítottak a holokausztban. Ez olyan döbbenetes hatással volt, minden felülírt, amit addig – adatokat, tényeket – olvastam” – mesélte egy nő a közönség soraiból. Papp Richárd hozzátette, hogy az ilyen emlékhelyek azért adják át sikeresen az üzenetüket, mert a látogatók érzelmeire hatnak. A jeruzsálemi Ad Vasem Múzeum mellett megemlítette a berlini zsidó múzeum kiállításait és a budapesti Holokauszt Emlékközpontot – Kisteleki Károly hozzáfűzte, hogy itt történelemtanárként már többször járt diákjaival.
A beszélgetés során szóba került a kutatás is, amely alapjául szolgált a dokumentumfilmnek. Papp Richárd megosztotta, hogy a kutatás és az interjúk során gyakran találkozott antiszemita, vagy közömbös megnyilvánulásokkal. Szerinte olyanok is beleütköztek sztereotip megjegyzésekbe, előítéletekbe, akik jó szándékkal álltak a kamera elé. Azonban olyan véleménnyel is találkozott, mely szerint már felesleges a holokausztról beszélni, a fiatalok közül pedig sokan bevallották, hogy az iskolában fel sem merült a téma történelemórán.
Ezután az akaratlan előítéleteknek szemléltetésére egy kísérletet indított az oktató. Feltett egy kérdést, majd felsorolta a lehetséges válaszokat. A nézők kézfeltétellel jelezhették, hogy szerintük melyik a helyes. „Az 1933-as németországi népszámlálás alapján mennyi volt a zsidók százalékos aránya a népességen belül?” – hangzott el a kérdés Kisteleki Károlytól. 20% fölött – néhány kéz a magasba lendült. 15 és 20% között – erre már többen jelentkeztek. 10 és 15% között? 5 és 10% között? 3 és 5% között? „Mindenki feltette már a kezét?” – kérdezte az oktató. A közönség soraiból egyetlen hallgató szólalt meg: A válasz 0,83%.
Ezzel a példával mutatták meg, hogy a propaganda és az ismétlés milyen erősen hathat az emberekre – még 90 év elteltével is. A válasz után Kisteleki Károly egy idézettel magyarázta meg a kísérlet eredményét:
Amikor megpróbáljuk megérteni az ellenségeinket, automatikusan közelebb kerülnek hozzánk és jobban hasonlítanak ránk, mint ahogy jólesne.
Szerinte fontos, hogy az emberek érdeklődéssel és kíváncsisággal forduljanak a téma felé ahelyett, hogy a teljes elutasítás nevében ne is foglalkozzanak vele. Szerinte sokan félelemből nem tájékozódnak, hiszen ezeket a bűntetteket is olyan európaiak – magyarok is – hajtották végre, mint bármely, ma itt élő ember. Azonban a múltat meg kell ismerni, hogy tanulni lehessen belőle.
A beszélgetés az estébe nyúlt, mindig akadt új téma és felmerülő kérdés. Végül az épület zárása vetett véget az eseménynek, ahonnan mindenki egymással beszélgetve, vagy a gondolataiba merülve indult haza.
Szöveg: Simon Emma. Nyitókép: ELTE ÁJK Facebook