Mi az újságíró társadalmi szerepe? Szócső? Bűnrészes? Filantróp? A hatalom ellenlábasa vagy épp annak kiszolgálója? A bicskei ügy kapcsán lépten-nyomon felvetődik a kérdés: milyen messzire mehet el egy újságíró, hogy egy bűncselekmény felderítése során maga is etikai dilemmába kerüljön. A döntő mérce természetesen a köz szolgálata, ám rögös út vezet a valós tények felderítéséhez. Munk Veronika, Moskovics Judit és Kaufmann Balázs beszélgettek a bicskei ügy részleteiről.
Az elmúlt hónapokban jószerivel nem lehetett úgy megnyitni egyetlen hírportált sem, hogy ne találkozzunk a bicskei ügy valamely szereplőjének nevével vagy az ügy összefüggéseiből kialakult helyzet következményeivel. A történtek okán egyre több hivatalos személy titulusa elé kerültek a volt és az egykori jelzők. Lemondások, nyilvános bocsánatkérés, alkotmánymódosítás, tüntetés és megszámlálhatatlan mennyiségű cikk valamennyi sajtóorgánum tolmácsolásában: a bicskei ügy politikai nézetektől függetlenül megmozgatta a magyar nyilvánosságot.
A beszélgetést rövid összefoglalás előzte meg: V. Jánost, a bicskei Kossuth Zsuzsa Gyermekotthon egykori igazgatóját a bíróság 2019-ben jogerősen nyolc év letöltendő fegyházbüntetésre ítélte, miután a férfi az otthon több kiskorú lakóját szexualáisan zaklatta. K. Endre volt igazgatóhelyettest a történtek eltussolására tett kísérleteiért ítélték el, ám 2023. április 27-én (a pápa magyarországi látogatásának idején) Novák Katalin volt köztársasági elnök kegyelemben részesítette, mely döntését Varga Judit volt igazságügyi miniszter is ellenjegyezte. Az RTL Házon kívül című műsora stábjának rejtett kamerával sikerült rögzíteni egy alkalmat, amikor a volt igazgatóhelyettes megpróbált hamis vallomást kicsikarni egy korábban molesztált áldozatból.
A kerekasztal-beszélgetés meghívott vendégei Moskovics Judit (RTL) és Kaufmann Balázs (444.hu) voltak, akikkel Munk Veronika (Denník N) beszélgetett. Veronika először arra volt kíváncsi, milyenek azok a szerkesztőségek, ahol a meghívottak dolgoznak, és hogy van-e átlagos nap egy ilyen munkakörnyezetben. Judit leszögezte:
A bicskei gyermekotthonon belüli zaklatások történetéről szóló riport a mi műsorstruktúránkban sem volt egy normál üzemmód. Ilyeneket én sem csináltam korábban.
A tizenkilenc éves Házon kívül című közéleti-politikai riportmagazinról is mesélt, melyet kollégáival együtt hárman készítenek; ahogy ő fogalmazott, ők az „alapmag”. Mint elmondta, a műsorkészítésben a Híradó több riportere is bedolgozik nekik, egy átlagos riportanyag elkészítéséhez pedig legalább nyolc napra van szükségük. Hozzátette, a bicskei üggyel kapcsolatos epizód forgatása és feldolgozása ennél jóval hosszabb időt, több mint egy hónapot vett igénybe. Balázs arról beszélt, hogy az ő szerkesztőségükre a gyors munka jellemző, hiszen hatalmas híranyagot kell szétosztaniuk és feldolgozniuk. Mint elmondta, vannak újságírók, akik egy adott témával foglalkoznak, ám hozzátette, „nálunk az a jellemző, hogy az újságírók mindenben részt vesznek.”
Veronika úgy nyilatkozott, hihetetlennek tartja, hogy Judit immáron tíz éve foglalkozik a bicskei gyermekotthonban történtekkel, és hogy ez az ügy „ennyi idő után is hoz új témát.” Ezután Judithoz fordult: „Arra szeretnélek kérni, hogy idézd föl, ez hogy kezdődött!” Judit mesélt nekünk az első élményéről. „2014 vége volt, amikor megkeresett egy fiatal nő, [Schmidt Erika] ezzel az információval.” Mint elmondta, Erika a gyermekotthon egyik külsős civil szakembere volt, aki ún. élményfoglalkozásokat tartott a gyerekeknek. Judit visszaidézte Erika szavait, aki akkor úgy nyilatkozott, „amiről ő be tud számolni, az már 2011 óta a nyilvánosság előtt is ismert dolog, de sajnos ezek a dolgok ugyanúgy folytatódnak ebben az otthonban.” Mint kiderült, 2011-ben már folyt büntetőeljárás a volt igazgató ellen, melyet néhány molesztált fiatal vallomására alapoztak. Az eljárást azonban rövid időn belül megszűntették, ugyanis „a gyerekek sorban visszavonták a vallomásaikat.” Azt is elmesélte, hogy Erika a gyermekotthon egyik nevelőjétől, Bárnai Árpádtól szerzett tudomást az intézményben zajló zaklatásokról, ám azóta már egyikőjük sem dolgozik az otthonban. Judit reakciója a hallottakra várható volt:
Az a szó, hogy sztori, őszintén mondom, nem jutott eszembe akkor. Egyszerűen sokkolódtam. Nemcsak attól a részétől, hogy az igazgató szexuálisan zaklatott fiatalokat, hanem attól is, amit Erika elmondott a gyermekotthonról: erről a kívülről csodaszépnek tűnő világról, amelyen belül borzasztó dolgok történtek, és nem csak zaklatási szempontból, hanem a gyermek pszichés állapotát tekintve is.
Mint azt elmesélte, „ebben az otthonban a gyerekek 70-80 százaléka már gyakorlatilag tíz-tizenegy éves korától drogfüggő, és ez senkit nem érdekel, nem foglalkoznak vele.” Erika azért kereste meg Juditot, mert látta, hogy mik történnek az otthon falai között, és hogy a szexuális zaklatás az eljárást követően sem maradt abba.
Balázs arról beszélt, hogy őket egy ügyvéd kereste meg e-mailben, és elküldte nekik azt a kúriai határozatot, amelyben K. Endre kegyelmet kapott. A levél tartalmából neki és kollégáinak is nyilvánvaló volt, hogy fontos dologról van szó. Mint arról beszámolt, egy szerkesztőségnek két kardinális feladata van a hír közlése előtt:
egyrészt, hogy validáljuk, hitelesítsük azokat az információkat, amiket kapunk, másrészt hogy eldöntsük, hogy közérdekről van-e szó. Az utóbbi itt nagyon könnyen detektálható volt.
Veronika megerősítette, „a tényellenőrzés az egyik legfontosabb feladatunk újságíróként.” Arról is beszélt, egy szerkesztőség az olvasói leveleket is köteles hitelesség és relevancia alapján szűrni. „Az újságíró nem egy közlekedőedény, akihez beesik az olvasói levél, és aztán kirakja az újságba, hanem el kell végezni a tényellenőrzési feladatokat.” Úgy vélte, szemtanúk és hivatalos dokumentumok hiányában igen nehéz csak az érintettek elmondásai alapján bármilyen tényszerű megállapítást tenni, épp ezért volt szerinte „újságíróetikai szempontból nagyon-nagyon bonyolult helyzet” a bicskei gyermekotthon ügyében eljárni. Veronika arra is kíváncsi volt, Judit hogyan bizonyosodott meg arról, hogy a forrásai hitelesek. Judit azt mondta, tisztában volt azzal, hogy nem tudja majd ellenőrizni, valóban zaklatta-e a gyermekeket az igazgató. Ezzel szemben a korábban leírt körülmények valódiságáról olyan az otthonban dolgozó szakemberek nyilatkoztak neki, akikkel jó kapcsolatot ápolt. Mint elmondta, már az a tény is problematikus volt, hogy az igazgató a gyermekotthonban lakott, holott volt Bicskén lakása. Mint azt később megtudta, az szakemberek soha nem is javasolják, hogy egy intézményvezető saját lakóhelyeként használja az általa igazgatott otthont. „Látszott, hogy ez az ember [V. János] nagyon szorosan kapcsolódott ehhez a gyermekotthonhoz; életmódszerűen. Úgy kommunikálta az életét ott bent, mint egy nagy családnak az apukája”, magyarázta Judit, hiszen a bicskei otthonban az igazgató volt a gyámja minden bent lakó kiskorúnak.
A kérdés csak az volt, mikor – ha valaha is – lesz olyan áldozat, aki felvállalja az őt ért zaklatást, és részt vesz egy büntetőeljárásban. Telt-múlt az idő, majd egyszer csak egy fiatal fiú, Pop Mert Julián sétált be a VIII. kerületi Rendőrkapitányságra, és feljelentést tett a gyermekotthon igazgatója ellen. Ezután a fiú már az RTL-nek nyilatkozott személyes tapasztalatairól. Veronika hozzáfűzte, az újságírók feladata a forrásvédelem etikai és jogi hátterét is biztosítani: „nem vagyunk kötelesek kiadni a forrásainkat, de van egy etikai része is, hogy eláruljuk-e, hogy kivel beszélgettünk, vagy sem.” Judit ezzel kapcsolatban elmondta, rejtett kamerás felvételek készítése törvénybe ütköző a benne szereplők előzetes beleegyezése nélkül, ám:
ha úgy érezzük, hogy a közérdek erősebb, akkor ezt a módszert választjuk, de ez nem mindennapos dolog.
Veronika megjegyezte, a fiú már korábban megtette a feljelentést, ám kihallgatásra csak azután hívták be, hogy Judit riportja megjelent. Judit szerint ritka, hogy kézzelfogható következménye van egy újságíró munkájának. Azt mondta, előfordul, hogy embereket megbotránkoztat egy hír, vagy hogy egy kisebb csoportra nagyobb hatással van egy cikk tartalma, ám úgy vélte, az emberek ingerküszöbe megváltozott az elmúlt években. Balázs is arról beszélt, „látszott, hogy ez fontos ügy, ennek ellenére elég nehezen képzeltük el, hogy ennek ilyen következményei lesznek. Életem végéig vissza fogok tudni erre emlékezni.” Majd hozzátette,
amit leginkább éreztem, hogy az eredeti kérdésre nem tudjuk a választ: miért kapott kegyelmet K. Endre?
Judit úgy vélte, a gyermekotthon érintett áldozatai várták az ítéletet, mert ha a bíróság kimondja az igazgató bűnösségét, az azt jelenti, a magyar igazságszolgáltatás odafigyel az ügyükre, és komolyan veszi az általuk megfogalmazott problémákat. Veronika szerint, ritka, hogy áldozatok ennyire szenzitív élményeket vállalnak fel, hiszen kiszolgáltatott helyzetük és a velük történtek ezt legtöbbször meggátolják. Judit is úgy nyilatkozott, csodálkozott rajta, hogy az igazgatót feljelentő Pop Mert akkor volt hajlandó vállalni az őt ért sérelmeket, ha saját arcával, hangtorzítás nélkül léphet kamerák elé. Mint elmondta, a fiú merész kiállását követően egyre többen jelezték, hogy ők maguk is bántalmazás áldozatai voltak a gyermekotthonban.
Balázs szerint a lezajlott nyomozás, a megjelent cikkek és a lemondások azt jelzik, „hogy van a szabadságnak egy bizonyos foka [Magyarországon].” Szerinte akármennyire szélsőséges is sokszor a magyar közélet, mégis vannak még a szabadságnak megmutatkozásai hazánkban. Balázs először nem értette, Judit és csapata miért nem lépett oda K. Endréhez, miután a férfit képi és hangfelvétellel is bizonyíthatóan tetten érték. Judit azt mondta, a volt igazgatóhelyettes a róla készült felvételeken
gyakorlatilag ugyanazt teszi, amiért őt elítélték. Ott a parkban K. Endre erősítette meg ennek a fiúnak az állítását. Itt mi megismerhettük K. Endre valódi arcát.
Épp ezért azt szerették volna, ha K. Endre csak akkor értesül a felvétel meglétéről, amikor a riport nyilvánosan is megjelenik, mivel ha egyből lelepleződik, fennállt volna a veszélye, hogy esetleg befolyásolni akarná az ügy valamely érintettjét.
Veronika végül arra volt kíváncsi, a meghívottak miért ezt a szakmát választották hivatásul. Balázst gyerkekkora óta érdekelte a TV és az újságírás, ha nem is zökkenőmentes, de egyenes út vezette hát a médiaszakmához. Juditot szülei jogásznak szánták, ám mint azt elmondta, „tettem érte, hogy ne jöjjön össze. Én azt tudtam volna elképzelni, hogy sanzonokat éneklek bárokban.” Az ELTE magyar, valamint kommunikáció- és médiatudomány szakára járt, a többi pedig már történelem. Judit és Balázs életében is voltak nehezebb időszakok, elvégre az újságírói szakma gyakran hektikus, könnyű kiégni a folyamatos készenlét és a leterheltség érzésétől. Mégis Veronika pozitívumként említette, hogy az újságírás csapatmunka: nem egyéni, magányos játék, hanem mindig rengetegen vannak körülöttünk. Van egyfajta védőháló a szakmai közösségen belül.” Judit szerint pedig fontos, hogy „legyenek jó és független újságírók.”, hiszen a társadalom modernizálódásával párhuzamosan egyre több az információ, és egyre nehezebb eldönteni, ezek közül melyik valós, és melyik nem az.
Mint láhattuk, az újságíró nem fizetett bértolnok, hanem rendkívül fontos társadalmi szerepet tölt be, munkája pedig – mint azt a fent leírt eset is mutatja – a perifériára szorult, marginalizált társadalmi csoportok, bántalmazott és a hangjukat hallatni képtelen emberek helyzetén is javíthat.
Szöveg: Major Mátyás Gábor. Képek: Szilágyi Hanna.
A beszélgetést az ELTE Média Műhely rögzítette, a felvétel itt érhető el.