Velek Domonkossal a kisbetűs ünnepnapok billentyűs-énekesével beszélgettünk a megalakulásuk óta eltelt öt év tapasztalatairól, az új albumról, dalszövegírásról és a hazai feltörekvő alternatív zenekarok kihívásairól. A kisbetűs ünnepnapok 2024-ben turnéra indul, Budapesten legközelebb január 25-én láthatjátok őket az A38 Hajón.
2018-ban még alternatív indie-rock zenekarként határoztátok meg magatokat, igaz még rátok ez a műfaji kategória?
Igazából eleinte, mikor 14 évesen elkezdtük az együttest, sokat nem tudtunk arról, hogy a mi zenénk az micsoda és hogy kell meghatározni stílusilag, tehát csak csináltuk azt, ami jött. Akkoriban mondták nekünk, hogy az egyik első dalunk, a Visszafojtott ásítás, az inde-rockos. Szerintem az indie Magyarországon – és ezt mai fejjel mondom – annyira nem létezik. O’Sullivan mondjuk indie, de az az igazi indie, mint Declan McKenna vagy a The Smith, Magyarországon sose volt jelen, helyette „alter” volt. Valószínűleg ebből a kettőből raktuk össze ezt az önmeghatározást. Később nekem nagyon idegen volt az, hogy indie-nek, meg alternak hívjuk magunkat, mert azt gondoltam, hogy ez egy lekorlátozás, ettől majd biztos egy festett szőke, bajszos, cigitekerős emberként látnak, de aztán rájöttem, hogy bár most éppen nem vagyok festett szőke és nem tekergetek cigiket, de valamelyest én is ilyen vagyok, és igazából az alternatív zene nem egy korlát, nem egy bélyeg, hanem egy közeg, ahol sok mindent lehet csinálni. És ma, ha azt mondják, hogy a kisbetűs ünnepnapok az új frissességét vagy újdonságát hozza az alternatív zenének, akkor úgy már értem, akkor úgy már elfogadom, mert akkor az azt jelenti, hogy mindig meg lehet újítani a műfajt.
Számodra mit jelent alternatív zenésznek lenni? Műfaji kategóriát vagy kiadói viszonyt jelöl?
Tisztában vagyok azzal, hogyan alakultak ki ezek a dolgok, de számomra az alternatív inkább egy közeget jelent. Szerintem az játszik alternatív zenét, aki ugyanannak a közegnek szól. Persze van átfedés meg átjárás, ez egy nagyon nehezen meghatározható közönség, tényleg inkább az a fontos, hogy kiket érdekel, amit csinál az ember. Az is feltűnt, hogy az a fajta magyar alternatív rock, ami a Kispáltól indult, nem nagyon található máshol a világban, ez a fajta hangszerkezelés nagyon jellemzően magyar és ami ebből, vagy a 30Y-ból indult ki, szerintem alterek. De ha ők már egyszer képesek voltak meghatározni egy zenei irányzat alapjait, akkor ezt újra és újra meg lehet tenni, tehát az alternatív zene egy folytonosan alakítható, megfogalmazhatatlan valami.
Az elmúlt öt évben kb. három kedvenc számot neveztél meg különböző interjúkban magatoktól, az első a már említett Visszafojtott ásítás volt, utána a Csillagfelezés, majd az idei dokumentumfilmetekben pedig A nénik végül teljesen összemennek. Milyen változás fedezhető fel az első és az utolsó között?
Igazából, amit lehet, hogy interjúkban még soha nem mondtam, az Árny a lakásbant a tömegvonzás EP-nkről nagyon szerettem még elég sokáig. A Visszafojtott ásítást és a Csillagfelezést azért mondhattam, meg mondhattuk sokáig, mert egy ideig nagyon kevés dalunk volt, konkrétan három volt kint kb. három éven keresztül, és azok közül könnyebb volt kiválasztani a Csillagfelezést, amit ma is nagyon szeretek. Azt élőben még extrábban játsszuk, nyolc és fél percig, ez egy experimentálisabb, instrumentálisabb dal, vannak olyanok a zenekarban, akiknek ez az abszolút kedvence még most is.
Viszont egy idő után rájöttem, ha leülök a zongorához és dalt írok, akkor van a fejemben egy „tökéletes dal” mítosz és ami leginkább hasonlít erre az elképzelt dalra formailag, vagy abban, hogy milyen a hatása, azt tartom éppen a kedvencemnek.
A nénik ilyen dal, nincs túlbonyolítva, értelmezhető, de azért vannak benne érdekes dolgok zeneileg, és élőben is nagyon jó játszani.
Melyik dalszövegedre vagy a legbüszkébb?
Ilyenkor mindig két bekezdésben el szokták mondani az emberek, hogy „figyelj, a büszkeség meg a saját szövegeknek az fényezése az nem oké… stb”. Őszintén, ezen még nem gondolkoztam, talán az Édenpark című dalra, mert azon valahogy ténylegesen olyan nyers érzések jönnek át, amik tetszenek emiatt. Azt éreztem írás közben, hogy ott nem körülírom a gondolataimat, nem fedezék mögül lövögetek a prédára, hanem mintha én lennék a préda.
Idén jelent meg az Édenpark című nagylemezetek. Ha egy szóval kellene jellemezned, mi lenne az?
Nehéz, mert nagyon sok egy szóval tudnám jellemezni, hisz nemcsak a dalok jutnak eszembe, hanem ahogy ezt élőben előadjuk, ahogy létrehoztuk, a zenekartársaim, maga a borítókép. Talán azt mondanám, hogy gyermeki. De nem pejoratívan, hanem ténylegesen van egy-két dolog benne, amivel szerintem jól el tudtuk találni ezt az ártatlanságot, és nem azért, mert gyermeki dolgot akartunk csinálni Kosztolányisan, hanem ez ténylegesen autentikusan jött, például a Körhintában.
Több korábbi interjúban mondtátok, hogy a legnagyobb cél egy album kiadása lenne, ami idén meg is történt. Hogy éltétek meg ezt a helyzetet?
Miután ez megtörtént, nem sokkal később kilépett a dobosunk, Koni, és ezért ez egy eléggé ellentmondásos időszak volt számomra. De már a felvételek során, amikor láttuk, hogy jók azok a dalok, amiket megírtunk, mármint olyan értelemben, hogy nekünk tetszenek, jól szólnak, tetszik a közönségnek, az egy oltári dolog volt. Én nagyon sokat álmodoztam erről, hogy ez egyszer sikerül, és a lemezbemutató is nagyon jó volt, rengetegen eljöttek és jó koncertet tudtunk adni. Azóta tapasztalom, hogy bizonyos dolgokban már elindultunk jelentősen felfelé. Viszont egy zenekar, amelyik igazán fenn akar maradni és egyről a kettőre lépni, annak nem egy albumot kell csinálnia, hanem ha az örökkévalóságnak akar szólni, akkor legalább hármat, mert megcsinál egyet, akkor azt mondják, hogy van egy albuma, bemutatkozott, ez valamilyen volt, de egy albumot valójában bárki meg tud csinálni. Ha összeáll három-négy ember, meg fog tudni csinálni egy albumot, nem feltétlen jót, de meg tud és lesz, akinek tetszeni fog. Ha kettőre még együtt tud maradni egy zenekar, az nagy teljesítmény, és ha jó a második, akkor jöhet a harmadik, onnantól kezdve pedig siker. De ha a második nem volt jó, akkor a harmadik már nagyon necces, hogy egyáltalán elkészül-e, vagy ha elkészül, és szar lesz, onnantól mindennek vége. Szóval ezek az albumok mindig olyan mérföldkövek, amiknek a megugrása eleve nagyon nehéz. Most már ez lebeg a szemem előtt, hogy csináljunk még egy albumot, meg még egy albumot.
A félév során készítettél egy kérdőívet a hazai feltörekvő zenekarok helyzetéről, amelyben többek közt a mentális egészségről, a zenei karrier építéséről és a social média jelenlétről kérdezted a pályatársaidat. Miért tartod fontosnak egy ilyen kutatás elindítását?
Egyrészt azért, mert érdekel engem, mint olyan zenészt, aki szintén ebbe a közegbe tartozik. Én is tapasztalom magamon azokat a dolgokat, amikre rákérdezek, például a stresszt, azt, hogy nem feltétlen egészséges a kapcsolatom a zenei karrieremért való erőfeszítéseimmel. Kíváncsi voltam, hogy mások milyen problémákba ütköznek.
Nekünk például nagyon nagy nehézséget okoz, hogy nincs pénzünk, nem nyertünk meg soha semmilyen támogatást, és amit megkeresünk, mint zenekar, abból tudunk gazdálkodni. Ez arányaiban nem annyira sok, és ez is egy stresszfaktor, hogy mit vállaljunk be, mit ne.
Kíváncsi voltam arra, hogy azok az emberek, akik kitöltötték, mit gondolnak ezekről a témákról. A kitöltőknek hatvan-hetven százalékát legalább annyira ismerem, hogy beszélgettünk, vagy tudunk egymásról. Kíváncsi voltam, hogy őnekik mi a véleményük, nekik milyen nehézségeik vannak, és arra is, hogy akiket nem ismerek, azoknak milyen nehézségeik vannak. Leginkább az érdekelt, hogy összességében milyen a mentális helyzete ennek a közösségnek és hogyha tudnak megoldásokat, ők mikben látják a lehetőségeket.
És akkor a célja ennek a kérdőívnek az, hogy megoldásokat találjatok ezekre a problémákra, vagy csak elkezdődjön a párbeszéd?
Szeretném bemutatni ezt a helyzetet. Nekem az a célom, hogy megtaláljam a mintákat, mik azok a dolgok, amik mindenkinél problémát okoznak és hogy ezeket a problémákat hogyan lehet megoldani. Volt olyan, aki leírta, hogy szerinte kéne csinálni egy alternatív zenészeket összefogó kiadót közös arculattal, és ezt is szeretném bemutatni, vagy akár valamilyen szinten erre reflektálni, esetleg személyesen is, hogy szerintem ez elég szar ötlet. Persze mindenkinek a saját karrierjét magának kell megcsinálnia, meg a saját váradat kell építened, de érdemes zenészek között párbeszédet folytatni, hogy mik az értékei egy zenekarnak és mik azok, amikre rá kell erősíteni, és mire nem. Szerintem, ha közös arculat alá beteszünk tíz különböző zenekart, akkor tíz ugyanolyan zenekar lesz, és borzasztó érzés lehet, hogy már évek óta foglalkozol azzal, hogy valami igazán olyat csinálj, ami te magad vagy, és aztán egyszer csak kiveszik alólad a széket, hogy az annyira nem kell, mert itt egy közös arculat.
Olvastam egy interjúban, hogy a zenekartársaid arra hivatkoztak, hogy te vagy a zenekarotok motorja. Mennyire terhel ez le téged mentálisan? Hogy tudod kezelni, hogy ők ennyire rád hagyatkoznak?
Az ő esetükben ezt talán lustaságnak látom néha, kicsit lehet, hogy rosszindulatúan, de minden projektben vagy csoportmunkában kell lennie valakinek, aki jobban hisz benne, aki jobban érti ezeket a folyamatokat, van hozzá érzéke, hogy feladatok élére álljon. De ez nem azt jelenti, hogy az összes kreatív energiának tőle kell származni, és nálunk sincs így. Néha belelovallom magamat, hogy nem számíthatok rájuk, ez olyankor nagyon idegesít, de amióta van menedzserünk (Rozsnyai Zsófia), azóta ezt nem érzem így, mert vele meg lehet oldani a dolgokat, lehet egyről a kettőre lépni és ő nálam jóval több menedzselési feladatot lát el.
Mennyire szükséges és mennyire megterhelő a social médiás jelenlét?
Olyan szempontból megterhelő, hogy sok időt vesz el, néha többet is, mint maga a zenélés, vagy ha nem is csak a zenekari univerzumban gondolkodok, elveszi a szabadidőt, a pihenést, a szórakozást.
Ettől függetlenül én abszolút azon az állásponton vagyok, hogy a social media egy ajándék a zenekaroknak. Aki ezt nem használja ki, meg kardoskodik ellene, az igazából tökön lövi saját magát, ami nem egy jó taktika. Ott van egy platform, ahol akármilyen mennyiségben, gyakorlatilag akármennyi embert elérhetsz, ha jól tudod kialakítani a saját social média jelenlétedet.
Azt megértem, ha valakinek ez nem komfortos, ha rosszul helyezed el magadban, és azon aggódsz, hogy a volt középiskolai osztálytársaid majd mit szólnak ahhoz, hogy te folyton posztolod magadról a hülyeségeket, mert senki nem ilyen a valóságban. Senki nem őszintén mutogatja magát a nagyvilágnak azok közül, akiknek zenekara van. Mindig van benne egy cél, hogy mutatni kell, mert akkor annak lesz hozománya, de én azt élvezem, amikor ennek van hozománya. Nagyjából mindenki egyetértett a kitöltők közül, hogy kell, meg nem baj, hogy van, és szerintem nem is lehet elérni az emberekhez online jelenlét nélkül.
Miben méred a sikert?
Nagyon nehéz számomra megítélni, hogy mi a siker. Magyarország egy viszonylag kicsi zeneipar, ha valaki egyszer nagyot ment a hetvenes évek közepén, akkor onnantól kezdve egy jelentős körnek az emlékezetében örökre megmarad, emlékszünk a slágerekre, amik magyar nyelven vannak, nekünk szólnak. Én azt érezném valódi sikernek, hogyha egy viszonyítási ponttá tudnánk válni a zenekarral, ha azt mondanák húsz év múlva, hogy „ez nagyon olyan, mint a kisbetűs ünnepnapok”. Ez elég ambiciózus, de szerintem nem érdemes úgy zenekart csinálni, hogy nem hiszel benne. Én hiszek benne, nem azért, mert annyira jó zenét csinálunk, hanem mert annyira akarjuk csinálni.
Januárban lesz a következő koncertetek. Mire számíthatunk, bemutatkozik az új dobosotok?
Igen, bemutatkozik Tasi. Érdekes lesz a setlist, mert egyszerre akarunk új dalokat játszani és egyszerre kellett az összes dalt megtanulni az új dobossal, ezért ez egy dupla meló volt. Én híve vagyok annak, hogy az új dalokat ki lehet próbálni koncerten. Az A38-on lesz a következő budapesti koncertünk januárban, de mellette turnéra is indulunk. Játszani fogunk Fehérváron, Szegeden, Kecskeméten, Pécsen és mindenhol próbálunk hasítani. Még számomra is érdekes, hogy fogunk szólni, mert tagváltáskor egy zenekarban rossz döntés nem átszabni az egész zenekart arra az egészre, amit a negyedik taggal formál meg a csapat, szóval egy csomó dalunkat átírtuk, mert jobbnak találtuk úgy.
Az interjút Papp Júlia Janka alapszakos hallgatónk készítette. Képek: Sipos Mercédesz.