November 22-én, szerdán hét órakor kezdődött el az idén húszéves Verzió Nemzetközi Emberjogi dokumentumfilm-fesztivál megnyitója a Corvin moziban. A nyitófilm idén az Alisa Kovalenko által rendezett Nem tűnünk el volt. A ceremónián beszédet mondott többek között Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere és Pankotai Lili, aktivista is.
Este fél hétkor értem a Corvin moziba, ahol ekkor már meglehetősen sokan voltak. Az előteret megtöltötte a friss popcorn illata, és mivel sokan nem érzik etikusnak, hogy dokumentumfilm közben egyenek, voltak, akik inkább a vetítés előtt engedtek a popcorn és a nachos csábításának. Az érkezők nyugodtan beszélgetve álltak sorba a jegyeikért és az idén is jól sikerült Verziós vászontáskáért. Közben a termet fotósok cirkálták, akik szinte mindenkit lencsevégre kaptak.
Találkoztam az idei diákzsűri tagjaival is, az öt fő közül az egyik ráadásul ELTE Médiás hallgató. Ők éppen az általuk kialakított szempontrendszert vitatták meg, amivel majd a nemzetközi versenyben részt vevő filmeket fogják értékelni. Nem csak a diákzsűri, de a nézők körében is sok volt az ismerős, médiás hallgató. A hangulat pezsgő volt, és általános izgatottság érződött mindenkin, ahogy az emeleti terem felé vették az útjukat.
A Korda terem majdnem teljesen tele volt a megnyitó alatt, ami kis késéssel, hét óra húsz perc körül indult. A felszólalók közül többen is foglalkoztak a dokumentumfilmek ellen felhozható legerősebb ellenérvvel: van-e jogunk betekintést nyerni mások szenvedésébe, miközben feltételezhetően mi magunk jóllakottan és kipihenten ülünk egy meleg moziterem kényelmes székén, egy adag frissen pattogtatott kukoricával az ölünkben, családunk vagy barátaink körében.
Elsőként Oksana Sarkisova fesztiváligazgató fejtette ki a véleményét a kérdéssel kapcsolatban.
Ez a közös nézés, amin mindannyian osztozunk a fesztivál alatt, nem mások szenvedésének voyeurisztikus megtapasztalása, hanem fontos leckék elsajátítása emberségből, együttérzésből és megértésből. A filmek, amik feltárják a sebeket, megoldásokért is kiáltanak
– fogalmazott. A Verzió egy-egy film megértését és mélyebb feldolgozását olyan módon is segíti, hogy a vetítések után gyakran részt vehetünk egy a rendezővel vagy a téma egy szakértőjével való beszélgetésen, ahol a saját kérdéseinket is feltehetjük. Ilyen beszélgetésnek lehettünk tanúi az idei nyitóvetítés után is.
Oksana Sarkisova, a fesztivál igazgatója / Fotó: Verzió
A Verzió 2023-as nyitófilmje az ukrán Alisa Kovalenko munkája, a Nem tűnünk el (My ne zgasnemo) című alkotás. A rendező három éven keresztül követett öt ukrán tinédzsert, akik a már akkor is csatatérnek számító Donbasz régióban éltek. A közelben dúló háború hangjai közepette igyekeznek szembenézni mindazokkal a problémákkal, amelyek a tizenévesek sajátjai. Pályaválasztás szélén állnak, a jövőjüket érintő nagy kérdésekben kell döntéseket hozniuk, de közben fel-felmerülnek a traumák, amiket az okoz, hogy elszeparált környezetben élnek egy frontvonal menti kisvárosban. Amikor egy ukrán kalandor és sportriporter kalandterápiás projektet hirdet, aminek keretében néhány kiválasztott gyerek eljuthat a Himalájába, Alisa karakterei mindent megtesznek annak érdekében, hogy őket válasszák ki, és hogy fizikailag is felkészüljenek a kihívásra. A rendező később a beszélgetés alatt felfedte, hogy gondolkozott rajta, hogy az egész Nepálban játszódó részt kivágja a filmből, de végül a 2022-es teljes orosz invázió hatására úgy gondolta, hogy jobb, ha a film bemutatja azt a feloldást, ahogy a gyerekek eljutnak a Himalájába, és hogy mit jelent számukra ez az élmény.
Megindító jelenet, amikor az egyik főszereplő, Lisa elpityeredik, amikor megérinti őt a táj szépsége, és kijelenti, hogy sajnálja a világ azon tájait, amik nem ennyire szépek. A rendezőnő elmondta, hogy mind az öt gyereknek volt hasonló élménye, de végül csak Lisáé maradt meg a filmben. A vetítés után kérdésemre az egyik fiatal néző a film kapcsán így fogalmazott: „A leginkább az fogott meg, hogy mennyire átélték ezt a nem mindennapi utazást.” Ahogy mondta, ő maga is szeret utazni, de mégsem szokott ennyire elérzékenyülni egy-egy táj hatására, ezért örült neki, hogy valaki ennyire értékeli ezt az élményt.
A diákzsűri tagját, Joób Klára Kamillát is arról kérdeztem, mit gondolt a filmről. Ő elmondta, hogy nagyon érdekesnek találta, és hogy a vele egykorú szereplők még közelebb hozták hozzá a feldolgozott problémát. „Azt gondolom, hogy a film nyitottsága és intim közelsége mindenki számára érthetővé, átérezhetővé tette a konfliktust.”
A filmet valóban átitatja egy intim, családias hangulat, ami annak köszönhető, hogy Alisa, aki három éven keresztül forgatott a karaktereivel, szinte teljesen a banda részévé vált. Jó viszonyt ápolt a gyerekek szüleivel is, és a környéken mindenki ismerte. Az interjú során érezhető szeretettel beszélt a gyerekekről, azt is elmondta, hogy többüknek segített elhagyni Ukrajnát a 2022-es invázió kezdetekor, és hogy továbbra is tartja a kapcsolatot velük. Ketten azonban a megszállás alá került területen maradtak, és velük teljesen megszakadt a kapcsolat azóta.
Alisa Kovalenko, a fesztivál nyitófilmjének rendezője / Fotó: Verzió
A rendező személyes élményeiről is mesélt. Elmondása szerint már 2014-ben megígérte magának, hogy ha a harcok tovább eszkalálódnak, akkor fegyvert fog. Ezt az ígéretét teljesítette 2022-ben, amikor önkéntes katonának állt. „Úgy éreztem, hogy filmkészítőként teljesen összeomlottam” – fogalmazott – „Elveszítettem a hitemet a moziban.” Félretette a Nem tűnünk el félig kész verzióját, és Kijev és Harkiv régiójában részt vett a harcokban. Amikor az egysége tagjai szerződéses katonává váltak, a film producerével úgy döntöttek, hogy mielőtt bármilyen szerződést aláír, befejezi a filmet, mivel nem lenne fair a gyerekekkel szemben, ha eldobná a projektet. Az utómunka közben egy olyan világot látott, ami azóta teljesen megsemmisült. A célja az volt, hogy kontrasztba állítsa a Donbasz régió kilátástalan helyzetét a gyerekek belső fényével, de arra a kérdésre, hogy mi a régió és lakóinak sorsa még nem tudjuk a választ.
Mint ahogyan nem tudjuk a választ arra a költői kérdésre sem, amely köré az idei Verzió szerveződött: Merre tartunk? A fesztivál minden évben választ magának egy jeligét, de ezek rendszerint a múltba tekintenek vagy a jelenre koncentrálnak, míg idén, a Verzió huszadik születésnapján a jövőre helyeződik a hangsúly. Merre tart tehát a Verzió? A fesztiváligazgató Oksana Sarkisova szerint a kérdésre nem létezik egyszerű válasz. Mégis, a jövő abban az elköteleződésben rejlik, amelyet az élet, a méltóság és a szabadság iránt osztunk. Praktikus szempontból a fesztivál jövőjére nézve meghatározó jelentőséggel bír, hogy az idei, jubileumi fesztivál után, Oksana Sarkisova lemond, mint fesztiváligazgató, bízva abban, hogy a Verzió mögött álló csapat továbbra is gondoskodik fesztivál fejlődéséről, és arról, hogy az nyitott maradjon az új kihívásokra. Elmondta, optimistán tekint a jövőre, amely új lehetőségeket rejt számunkra. „A változás éppen olyan fontos, mint a folytonosság” – tette hozzá. Bemutatta az idei év versenykategóriáit is. A nemzetközi, a magyar, a diákfilmes és a Képkereső kísérleti kategória mellett idén az antropocén kategóriában (ez a kategória mutatja be a klímaváltozás ellen küzdő aktivistákat, tudósokat) is kiválasztják a legjobb dokumentumfilmet. Sőt, mi nézők is szavazhatunk, ugyanis a Verzió minden évben választ közönségdíjas filmet is.
A színpadot az igazgató után Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere vette át, akit a közönség nagy lelkesedéssel köszöntött. „Én megvallom őszintén, Karácsony Gergelyen meglepődtem, rá nem számítottam” – mondta mosolyogva az egyik néző a megnyitó után. A főváros főpolgármestere rövid, de annál tartalmasabb beszédet mondott. Szerinte a köztünk támadó viták és a véleménykülönbségek hatására megjelenő buborékok miatt hajlamosak vagyunk arra, hogy elfogadjuk: a valóság, mint olyan nem feltétlenül létezik. Szerinte a dokumentumfilm jelentősége az, hogy éppen ennek ellenkezőjét bizonyítja.
Mindannyian a teremtő által egyenlőnek vagyunk teremtve. Vannak jogaink, olyan univerzális jogaink, amelyek politikai rendszerektől, meggyőződésektől függetlenül velünk született módon léteznek
– hívta fel a hallgatóság figyelmét.
A fesztivál megnyitására Krusovszky Dénes, József Attila-díjas költő és Pankotai Lili párosát kérték föl. Krusovszky Dénes, a Verzió első születésnapján, 2003-ban huszonegy éves volt. Az idővel folytatott harcról és az emlékezetről beszélt. Szerinte az idővel való harcot lehetetlen megnyerni, a tét valójában a józan ész megőrzése és nem pedig a győzelem. Felidézte a húsz évvel ezelőtti közhangulatot: a világpolitikában akkor új korszak kezdődött, mindenki az EU-hoz való csatlakozást várta. Kórképet ad a korabeli társadalomról az, hogy a Kőrösi Csoma Sándor Kollégium legmagasabb épületébe rendszerint öngyilkosok szöktek be, hogy aztán a tetőről levethessék magukat. Ezeket az éveket történelmietlennek nevezte. Azt mondta, nem sírja vissza 2003-at, bár 2023-at sem fogja. Beszédét ezekkel a gondolatokkal zárta: „A világ nagy szörnyűségei közben – amelyekről az itt látható filmek jelentős része is tudósít – a saját szörnyűségeink szinte már otthonosnak tűnnek, ha nem is épp szeretnivalónak.”
Pankotai Lili most húsz éves. Abban a különleges helyzetben van, hogy a megnyitó előtti napon volt egy éve, hogy megszűnt a jogviszonya az előző iskolájával, a megnyitó utáni napon pedig elindul a tárgyalása annak a pernek, amit ez ellen az iskola ellen indított. Hosszasan beszélt az iskolája elhagyásának körülményeiről és végül arra a konklúzióra jutott, hogy nem szabad távolságtartással kezelnünk a Verzión vetített filmeket. Úgy fogalmazott, hogy ameddig megpróbáljuk leválasztani magunkat a társadalomról, és önigazolásokat gyártunk, sosem fogunk tudni új utakat keresni.
A megnyitó fél tizenegy körül ért véget, ekkor sokan még csatlakoztak a mozi emeletén tartott fogadáshoz, de a nézők nagy része hazaindult.
Szöveg: Potori Gréta. Képek: VERZIO Film Festival.