A HELP (Hallgatói Eredményességet eLősegítő Program) több éve nyújt már segítséget azon hallgatóknak, akik magánéleti, tanulmányi vagy életvezetési nehézségekkel küzdenek és úgy érzik, személyes konzultációra, szakértői tanácsra van szükségük. 1992-ben a Lelki Egészség Világszövetsége a lelki egészség világnapjává nyilvánította október 10-ét. Ebből az alkalomból Sifter Éva kari pszichológussal, az ELTE HELP munkatársával beszélgettünk tabuk nélkül.
Először is köszönöm, hogy időt tudott szakítani szerkesztőségünkre. Mióta tölti be ezt a pozíciót az ELTE BTK-n, és milyen tapasztalatokat szerzett korábbi munkahelyein?
2022 februárjában kötöttem kétéves szerződést az ELTE-vel, ami jövő februárban fog lejárni, így végül is egy nagyon rövid időszakot töltöttem itt. Ez alatt – azt gondolom – elég sok mindent csináltam és tapasztaltam meg az ELTE-n. Előttem (szintén két évig) egy másik pszichológus volt az első a HELP-ben, aki kijárta az utat – elérte, hogy ez a szoba rendelkezésre álljon konzultációra. Ő az, aki mindezt előkészítette. Egyetemen [ilyen pozícióban] korábban még nem dolgoztam, az ELTE-n viszont már igen, de egész más feladatkörben. Voltam a Speciális Gyakorló Óvodában intézménypszichológus, amely hasonló beosztás volt, csak más korosztállyal, illetve sajátos nevelési igényű gyerekekkel. A másik munkámat az ELTE-n a Gyakorló Országos Pedagógiai Szakszolgálatnál végeztem, amely egy diagnosztikai ellátóhely. Aki eljön az ELTE SHÜTI-be (Speciális Hallgatói Ügyeket Támogató Iroda), az már vagy volt az ELTE GYOPSZ-ban, vagy ezután fog menni, hiszen ott állapítják meg a fogyatékosság fennállását, ami után a hallgató támogatásokat kaphat a SHÜTI-től. Szóval az ELTE-nek már dolgoztam, de más feladatkörben és más korosztállyal. Előtte voltam óvodai, általános iskolai és gimnáziumi intézménypszichológus, dolgoztam pedagógiai szakszolgálatnál, ahol nevelési-tanácsadási és diagnosztikai feladatokat is elláttam, illetve szakértői bizottságban is tevékenykedtem, ahol szintén kifejezetten fogyatékosság megállapításával foglalkoztam, de a közoktatás keretein belül. Legelső munkahelyem is felsőoktatáshoz kapcsolódott: ott körülbelül háromnegyed évig oktattam szociális munkásokat.
Tudna arról nekünk egy kicsit mesélni, hogy amikor megkeresik Önt, melyek azok a leggyakrabban előforduló élethelyzetek, problémák, amikkel a hallgatók szembesülnek?
Pont a múlt év végén csináltam erről egy kimutatást. Legnagyobb arányban már meglévő pszichiátriai diagnózissal keresnek meg engem a hallgatók és általában a legnagyobb probléma, hogy [az adott diák] már elköltözött otthonról, tehát albérletben vagy kollégiumban lakik, és nem megoldható, hogy a lakóhelye szerinti pszichiáterhez járjon vissza kontrollra, vagy akár pszichoterápiára. Így aztán itt keresnek erre lehetőséget, csakhogy ez nem olyan könnyű. Például gyógyszert írtak fel nekik, de azt ők nem szívesen szedik, ezért valamilyen más lehetőséget szeretnének találni. Másik példa, hogy [bizonyos hallgatók] krízisben vannak – akár a diagnózisuk, akár más kapcsán. A másik nagy arányban lévő csoport azoké, akik az időbeosztással vannak gondban: leginkább azért, mert halogatnak. [Ezek a hallgatók] munkát végeznek tanulmányaik mellett, így nem tudják jól beosztani az idejüket, ezért tanulmányaikban mindent az utolsó pillanatra halasztanak, emiatt akár elúszhat egy félévük. Szintén nagy arányban vannak azok is, akik az utolsó pillanatban készülnek. Például [rájönnek, hogy] itt a vizsgaidőszak, vagy van egy vizsga, amivel kapcsolatban úgy érzik, hogy az nem fog sikerülni, és nem tudják, hogy kellene rá felkészülniük. Nagyon sok olyan hallgatóval is találkoztam, aki kimondottan a vizsgahelyzet, vagy akár egy adott oktató miatt szorong. Olyanokkal is találkozom, akik nem mernek bejárni órára, mert félnek, hogy azon teljesíteni kell, vagy produkálni kell valamilyen tudást és úgy érzik, nem tudnak felkészülni, mert nem volt rá idejük. Sok hallgató küzd családi problémákkal; szerintem nagyon sok közülük el sem jut hozzám. Például a családjában pszichiátriai beteg él, a diák pedig az egyetem alatt már teljesen magára marad, miközben el kell tartania saját magát, emellett pedig gondoskodnia kell a szülőről is, ami nagyon-nagyon nehéz feladat. Párkapcsolati gondokkal is megkeresnek: őket nyilván továbbirányítom.
Előfordulhat, hogy egy hallgató egy tanárral kapcsolatban fogalmaz meg problémákat (pl. nem mer bejárni hozzá órákra vagy vizsgázni nála). Nevek nélkül: volt már arra precedens, hogy jelezni kellett az érintett oktatónak ezeket a problémákat?
Legnagyobb arányban nem is feltétlenül az oktató személye, hanem inkább a tudása, a presztízse, az elismertsége kelt félelmet a hallgatókban, de azért akadt olyan is, akinek a viselkedésével volt probléma. Nem voltam ott ezekben a helyzetekben, tehát nincs rálátásom, de a hallgató azt jelezte vissza, hogy úgy érzi, nem bántak vele megfelelően. Olyanra is volt viszont példa, hogy egy hallgató egy tanár viselkedését azért érezte problémásnak, mert utóbbi egy haladó szellemű oktató volt, ezért aktivitást és együttműködést várt el az órán, ez viszont a hallgató személyiségéhez nem igazán illett. [Arról beszélgettünk, hogy] ezt hogy lehetne megbeszélni vagy erről valahogy egyeztetni. Általában ez a legkönnyebb, mert egy ilyen oktatóhoz odamenni egy problémával szerintem egyszerű: megbeszélik és közösen megoldják.
Igen, én is úgy gondolom, hogy hasonló helyzetben az oktatóval történő kommunikáció az első lépés, hiszen rengeteg toleráns tanár dolgozik az ELTE-n. Az interjú előtt említette, hogy a HELP rendkívül sok dimenzióval rendelkezik, és nem csupán az eddig tárgyalt pszichológiai tanácsadással foglalkoznak a szervezetben dolgozó kollégák. Tudna nekünk kicsit arról is beszélni, hogy pontosan miből áll a program, és milyen egyéb területeken segíti a hallgatókat?
A HELP alapítói is oktatók voltak, akik úgy érezték, érdemes lenne támogatást nyújtani a hallgatóknak a sikeresség elérése érdekében. Ők a szakmentorok, akikhez fordulni lehet, ha valaki bekerül egy képzésre, és nagyon idegen neki a felsőoktatásban való tanulás vagy egy-egy adott kurzusnak a menete; esetleg nem érti, hogyan kellene felkészülnie. Olyan is előfordul, hogy a SHÜTI által (is) támogatott nehézségekkel küzd. Ezeket a hallgatókat mind be lehet juttatni egy szervezett tankörbe, ahol a közoktatásban megszokott korrepetálásjelleggel felkészítik vagy felzárkóztatják őket. Ők kifejezetetten az adott szakterület tanulmányaiban való haladást segítik – én inkább általánosabban a tanulási képességek és készségek fejlesztését. A kortárs mentorok nem tartoznak a HELP szervezetéhez, de azzal együttműködésben dolgoznak mint életvezetési tanácsadók. Ők szintén szerveznek különböző csoportokat a hallgatóknak: azt hiszem, legutóbb a párkapcsolati gondokról indítottak beszélgetést, de van társasjátékos estjük is. Ők egyfajta harmadik láb.
A HELP jelmondata: „Ha úgy érzik, egyedül nem megy, fontos, hogy tudják, nincsenek egyedül.” Mennyire fontos Ön szerint, hogy a hallgatók érezzék, hogy meghallgatják őket, hogy beszélhetnek a problémáikról?
Biztos, hogy már ez is sokat segít. Nagyon sok hallgató van, akinek ez nem új dolog, hiszen pszichiáterrel, pszichoterapeutával, esetleg közép- vagy általános iskolai pszichológussal már találkozott. Valószínűleg az ekkor kiépült bizalom vezette el hozzám. Amit én intézménypszichológusként kompetenciáimból fakadóan nyújthatok, az tulajdonképpen az, hogy kapnak egy befogadó meghallgatást. A konzultáció vagy tanácsadás nem feltétlenül jelenti azt, hogy én konkrét tanácsokat adok, bár elég sokszor kell tanácsot adnom azzal kapcsolatban, hogy a hallgató kihez fordulhat szakértői segítségért: hova menjen, kit hívjon fel. Mikor viszont azt kellene valahogy kitalálni, hogyan lenne ideális a tanulás megszervezése, nyilván felajánlok lehetőségeket: tulajdonképpen feladatot adok, amit meg kell valósítaniuk. Ez pedig nem igazán működhet úgy, ha előtte nem alakul ki egy bizalmi kapcsolat. Ezért van, hogy én például megtehetem, hogy ne időbeli keretek közé szorítva beszélgessünk, hanem szépen – miközben kialakul ez a bizalmi kapcsolat – tudjunk haladni előre. Főleg az életvezetési tanácsadók vállalnak maximum hat alkalmat egy hallgatóval, hiszen nagyon le vannak terhelve. Ők épp most próbálják valahogy jelezni a fenntartó felé, hogy nincsenek elegen az egész ELTE teljes pszichológiai ellátására.
Átlagosan hány alkalommal látogatja meg Önt egy-egy hallgató, és egy foglalkozás mennyi ideig tart?
Az átlag nálam kb. nyolc [alkalom], de voltak olyan hallgatók is, akik egész félévben jártak hozzám, mert nem volt máshogy megoldható. Az életvezetési tanácsadó ősszel október 15-ével, tavasszal pedig március 15-ével lezárja a jelentkezést; onnantól gyakorlatilag ingyenes terápiás ellátásra nincs lehetősége a hallgatóknak. Ekkortól az én feladatom, hogy segítsek, főleg, ha még plusz krízishelyzet is adódik. Ezért van, aki hosszabb ideig jár hozzám. Egy foglalkozás 45 percig tart.
Sokan igyekeznek elrejteni a problémáikat vagy azt, hogy szakértőhöz fordultak segítségért. Magyarországon még mindig él az a tévhit, hogy aki pszichológushoz jár, őrült? Amennyiben igen, Ön szerint mi lehet ennek az oka?
Én ebben változást látok. Sőt, azt gondolom, hogy nem csak Magyarországon, de azon kívül is van annak egy kultúrája, hogy ha nem tudok megoldani egy problémás helyzetet, akkor gyenge vagyok. Az már más kérdés, hogy egy jólétibb társadalomban ez egyfajta luxusmutató is, hiszen az emberek megtehetik, hogy ilyen szempontból is jól tartsák magukat, míg Magyarországon ezt még mindig nagyon kevés ember engedheti meg magának – főleg, amíg egyetemista. Ráadásul egyetemistaként pont az az egyik életfeladatunk, hogy megteremtsük a saját identitásunkat és autonómiánkat. [Ezért] abba a szerepbe visszacsúszni, hogy egy idősebb, tapasztaltabb felnőtt ember mondja meg, hogyan tovább, kényes és kellemetlen helyzet lehet.
Mit tehetnek a hallgatók azért, hogy hallgatótársuk megkapja a szükséges segítséget, ha problémákkal küzd, de nem mer azokkal szakértőhöz fordulni? Lehet bárhogy hatást gyakorolni közvetlen ismerősökre, barátokra, szaktársakra?
Szerintem igen. Voltak nálam már olyan hallgatók bőven, akik azért jöttek hozzám, mert valakitől hallottak a szervezetről, az pedig szimpatikus volt nekik. A krízishelyzet viszont egy egészen speciális eset: olyankor tulajdonképpen mindannyiunk felelőssége, hogy észrevegyük, ha a másik bajban van, és hogy eljuttassuk őt a megfelelő segítséghez. Kiment az oktatóknak – de úgy emlékszem, a HÖK-nek is – egy krízisprotokoll. Amikor [az ELTE-re] jöttem, rendszeresen visszatérő téma volt a szakmentorok körében is, hogy mit lehet tenni, ha egy hallgató azt jelzi, hogy elfogyott minden megoldási lehetősége és toleranciája, ezért öngyilkossági gondolatai támadtak. Nyilván hozzám is el lehet küldeni az illetőt, de amikor aktuális krízis van, nem lehet ilyen hosszú utat bejárni. Rögtön el kell juttatni a pszichiátriára. Az ELTE hallgatóinak a Péterfy Sándor utcai krízisambulancián van lehetősége arra, hogy öngyilkossági krízis esetén lakhelytől függetlenül fogadják őket. Az ottani vezető pszichológust kértem meg arra, hogy válaszoljon az oktatók néhány kérdésére, [ő pedig] egy dokumentumba nagyon szépen összeszedte, hogy mi a teendő hasonló helyzetben. Az első, hogy ha valakivel nem tudunk kapcsolatot teremteni, tehát nem tudunk neki segíteni, azonnal mentőt kell hívni. Ha meg tudjuk oldani, akár magunk is bekísérhetjük a Péterfy Sándor utcai krízisambulanciára, de mindenképpen orvosi ellátásba kell eljuttatnunk.
Előfordul, hogy találkozik olyan hallgatókkal, akik öngyilkosságot fontolgatnak?
Igen, elég nagy számban fordul elő ilyen azok között, akik hozzám járnak.
Az érdekelne még nagyon, hogy ha egyfajta kvintesszenciáját kellene megfogalmaznia a munkájának, mi lenne az? Mi az első számú tanács, amit a hallgatóknak adna, ha most minden egyetemi polgárhoz szólhatna?
Szerintem én azért vagyok itt, és amiatt vonzott ez a munkalehetőség, mert a tanulásnak, az egyetemi tanulmányoknak és a diplomaszerzésnek megtartónak kellene lenniük a mentális-pszichés jóllét szempontjából. Ha valaki bejutott egy egyetemre, akkor tudja kapaszkodóként használni a saját tanulmányait vagy a tanuláshoz való kötődését. Lehet kötődni a tanuláshoz és a tanulmányokhoz, és ezt érdemes segíteni, főleg abban a oktatási környezetben, amely felé most a magyar felsőoktatás tart. Valahogy meg kell őrizni azt a szigetet, ahova egy huszonéves fiatal egy picit el tud vonulni, és fel tudja építeni saját identitását, autonómiáját, világnézetét, hitvallását és azokat a kapcsolatait, amik később a munka világában megtartják.
Sok hallgató változtat a pályaorientációján folyamatban lévő tanulmányai során? Sokan jönnek rá (például az első év után), hogy nem a nekik megfelelő intézményben tanulnak, de nem tudják, hova mehetnének tovább?
Erről nincsenek konkrét számadataim. Nálam is fordultak meg szép számban olyanok, akik úgy érzik, hogy nem megfelelő képzésen tanulnak. Tudok olyanról is, aki felvételizett máshova. Hogy mi lett a végeredmény, nem tudom. Az is előfordul, hogy nem arra a képzésre jut be, ahova elsősorban szeretett volna. Ekkor az a feladatunk, hogy valahogy megtaláljuk, mire lesz jó a képzése vagy mire tudja használni azt. Meglátni, hogy a bölcsészettudomány egy olyan alapozó tudomány- és ismerethalmaz, amely könnyen elvezet egy másik érdeklődési területre. Elég sokan jártak nálam azok közül is, akik nem a BTK-ra, hanem a PPK-ra (pszichológiára) szerettek volna bejutni. Nemrég elindítottam egy új programsorozatot, amelynek szeptemberben volt az első alkalma. Ezt egy kicsit erre is szeretném használni: megmutatni, hogy a pszichológiai tudás milyen mélyen alapozódik a bölcsészettudományokra.
Tudna példákat mondani?
Például nyelvészeti, irodalmi, filozófiai és társadalomtudományi alapokra. Az első alkalom, amelyet együtt töltöttünk, arról szólt, hogy a hallgatóknak játékos helyzetben, fiktív regénybeli szerepekbe kellett belebújniuk, azok tulajdonságait kellett magukra venniük, és abban a szerepben kellett beszélgetést kezdeményezniük egy másik regényszereplővel, mindezt egy rapidrandi-helyzetben. (Igaz, nem sok hallgató jött el; remélem, legközelebb többen lesznek.) Ezután egy doktorált fiatalember tartott előadást arról, hogy egy társas megismerési szituáció milyen jól vizsgálható bölcsészettudományos (például nyelvészeti) eszközökkel.
Tehát elmondható, hogy azok a hallgatók, akik a BTK-ra járnak, de például a PPK-ra akartak bejutni, nem kerültek nálunk rossz helyre?
Így van. És persze, a diplomaszerzés és a pályaívtervezés is lényeges. Az is, hogy mihez kezdenek a hallgatók a diplomával, illetve a tudással, amit itt elsajátítanak. Ez érték: lehet hozzá kötődni, nem csak a leendő pályával vagy munkahellyel elköteleződni.
Személyesen az a tapasztalatom, hogy sok hallgató a BTK-n nem tudja, hogy konkrétan a bölcsészettudományi diplomájával mihez kezdhet a későbbiekben: hogy tud azzal egy társadalomba betagozódni, annak hasznos tagjává válni, munkát vállalni, elhelyezkedni stb. Ilyen jellegű problémákkal is szoktak Önhöz fordulni?
A jólléti kérdőív nagyon erősen mutatja, hogy a jövőképükkel kapcsolatos hiányérzet van a hallgatókban: nem látják biztosítottnak a jövőjüket azzal a diplomával, amit itt meg tudnak szerezni, emiatt pedig nagyon komolyan szoronganak.
El tudná mondani, hogy pontosan milyen kérdésekből állt a már többször említett kérdőív?
Az azt megelőző évben egy távoktatási tapasztalatokkal kapcsolatos kérdőív ment ki a hallgatóknak, ez pedig a lelki jólléttel foglalkozott. Elküldtem az oktatóknak, a hallgatóknak és a menedzsmentnek is. Alapvetően arra kérdeztem rá mind a három csoportnál, hogy (a pszichológiai megküzdésben) a válaszadó hol tart a kiégés felé vezető úton. Megél-e feszültséget, szorongást, illetve lehangoltságot; utóbbi már nagyon erősen vezet a kiégés felé. Ezeket az információkat próbáljuk hasznosítani, amikor jólléti stratégiát tervezünk: mennyi lelkierő van a kar polgáraiban, illetve milyen megoldásokat kell találni a lehangoltság állapotában lévő embereket motiválására. Például ha a hallgatók jelzik, hogy gyakorlatilag ők tartják az órát, mert az oktatónak annyira elege van a különböző elvárásokból, hogy már nem érdekli. Ez a hallgatókra is igaz lehet: például a lehangoltság miatt nem érdeklik őket a tanulmányaik, elvesztik motivációjukat a képzés folytatása iránt. Innen kell eljutnunk odáig, hogy újratervezünk: hogyan lehetne érdekesebb és vonzóbb. Azt gondolom, hogy ez egy közös feladat, amelyhez stratégia kell, mert együtt oldjuk meg a problémákat. Sőt, az oktatók és a hallgatók is csak együtt tudják ezeket úgy kezelni, hogy mindenkinek jó legyen.
Mélységesen egyetértek. Azt hiszem, minden kérdésemre választ kaptam. Volna esetleg valami, amit szívesen megosztana még a hallgatókkal?
Igen, október 24-én 16.30-kor ismét szervezek egy eseményt Regényhősök rapid randija workshop címmel, ahová minden érdeklődőt szeretettel várok. Az előadás a kötődés narratív vizsgálatáról fog szólni.
Az interjút Major Mátyás Gábor készítette.
Az ELTE HELP szervezete elérhető ezen a linken. Ne feledjük, a mentálhigiénés jóllét és egészség mindannyiunk joga és érdeke! Sosem vagyunk egyedül a problémáinkkal, a HELP munkatársai pedig örömmel segítenek azok leküzdésében.