Győrffy Iván filmkritikus, a BBC History Magazin főszerkesztője 2000-ben végzett az ELTE média, történelem és összehasonlító irodalomtörténet szakán. Amellett, hogy az évek során gyűjtött tapasztalatai alapján milyen tanácsokkal látná el a jelenlegi médiás hallgatókat, a vele készített interjú során szóba kerültek még az egyetemi évei, filmkritikusi munkája, publikált könyvei és kiderül az is, hogy miként áll össze a BBC History Magazin egy száma.
Annak idején hogy esett a választása az ELTE Kommunikáció és médiatudomány szakára?
Érdekes kérdés, nehéz már visszaemlékezni ezekre az antik időkre… Sok mindent kipróbáltam az egyetemen, és úgy döntöttem, hogy érdemes valami életszerű dolgot is beválasztani az elméleti tanulmányok mellé. Már a médiaszak elkezdése előtt is írtam folyóiratoknak, így ez kézenfekvő választásnak tűnt a továbblépés szempontjából.
Fel tudja idézni, hogy mikor kezdődött a filmekhez való vonzódása?
Nem jut eszembe konkrét emlék ezzel kapcsolatban, kacskaringós ösvény volt, hogy miért pont a filmek mellett kötöttem ki amatőrként, érdeklődőként, anélkül, hogy filmes képzettséget szereztem volna. Érdekelt a filmes kultúra, de sok múlt azon, hogy merre sodort a kulturális újságírói és kritikaírói pályafutásom.
A média szakon egy szemináriumból kinővő feladat vezetett el engem a gyakorlati tapasztalathoz: Vörös T. Károly – aki akkor a Népszabadság kultúra rovatának vezetője volt – vendégelőadóként tartott szemináriumot, és többek között azt a feladatot adta, hogy készítsek interjút Almási Miklós professzorral, aki akkoriban nagyon sokat publikált pénzpiaci problémákról, a gazdaság működéséről, virtuális pénzekről, egyebekről. Nagyon izgalmasan hangzott, de nem értettem semmit hozzá, viszont természetesen igyekeztem utánaolvasni, hogy felkészült legyek. És aztán ez az interjú olyan jól sikerült, hogy a tanárom elküldte egy-két lapnak, hátha érdekli őket.
Tudomásom szerint később sem publikálták, de arra pont jó volt, hogy egy-két szerkesztőség, folyóirat – a Mozgó Világhoz és a Filmvilághoz is eljutott végül az interjúm – felfigyeljen erre. Akkoriban keresték a fiatal munkatársakat és az új hangokat, így mind a Mozgó Világnál, mind a Filmvilágnál interjú-, illetve riportkészítéssel kezdtem. Itt kezdtem el filmes tartalmakat gyártani, a Mozgó Világnál nagyon sokáig televíziós kritikákat, később kifejezetten mozifilm-kritikákat készítettem több, mint egy évtizeden keresztül; a Filmvilágnál pedig szintén rendszeresen közöltem filmkritikákat és filmes témájú esszéket. Közben a Népszabadság – szintén Vörös T. Károly révén – a rádiókritikáimat és a gyerekszínházi előadásokról készített kritikáimat kezdte közölni. Tehát mondhatjuk azt, hogy az ELTE médiaszak indított el ebbe az irányba, de közvetett módon.
Mely filmek hagytak mély nyomot Önben? Vannak kedvenc rendezői?
Igen, vannak kedvenceim, de eléggé mindenevő vagyok a filmek tekintetében, talán azért is, mert nem vagyok filmtörténész, aki beleássa magát egy korszak kutatásába és arról sok mindent tud, de másfelé nincs ideje vagy kedve tapogatózni. Ez persze – kívülállóként – némi felületességgel is jár, hiszen sok mindent megnéz, elolvasgat az ember anélkül, hogy szisztematikus tudásra tegyen szert, de számomra mindig is a filmek kultúrtörténeti háttere volt igazán érdekes. Kifejezetten érdekelnek az olyan filmek, amelyek valamilyen történelmi témát, eseményt dolgoznak fel vagy izgalmas kulturális hátterük van, például mert irodalmi adaptációk. Persze a képileg igényes filmek is meg tudnak engem ragadni – ha már konkrét rendezőkről beszélünk, akkor mondjuk Wes Anderson filmjeit eléggé szeretem, bár a legutóbbit, amit nemrég mutattak be (Asteroid City – a szerk.), még sajnos nem volt módom látni. Kedvelem továbbá a Tarantino-filmeket is, amelyek mögött sokkal több van – például popkulturális utalásként –, mint amit első fogyasztásra az ember gondolna. Számomra érdekes dolog ezekkel elbíbelődni, a háttérismereteket felfejteni, aztán ezek egy részét megírni.
Mi a munkamódszere a kritikai elemzésben?
Igyekszem minél több információt begyűjteni – ez a legfontosabb. Szeretem, ha majdnem belefulladok a sok információba. Megpróbálok rendet tenni, valamilyen struktúrát kitalálni. Ha hozzáférhető, akkor a forgatókönyvet is elolvasom, továbbá próbálok a forgatási tudósításokból is információkat gyűjteni, amiket esetleg a stáb már elhullajtott itt-ott a sajtónak. Az előttem megírt kritikákat is kiindulópontként alkalmazom, nemcsak információszerzés céljából, de azért is, hogy melyek azok a lyukak, amiket érdemes lehet betömni: mi az, amivel nem nagyon foglalkoztak még korábban mások, akár az angolszász sajtóban, akár a magyar filmes újságírásban. Számomra a háttérinformációk felfejtése a legfontosabb: egyrészt a filmes műfajokról, filmtörténeti előzményekről, melyekkel kontextusba helyezem a filmet; másrészt az adott film középpontjába állított történet létező vagy nem létező relevanciáját, hitelességét, a valósággal való kapcsolatát vizsgálom, illetve ezekre próbálok reflektálni, mondjuk, hogy az adott történelmi eseményt miként ábrázolja. Teszem azt, Tarantino Becstelen brigantyk című filmjében a franciaországi német megszállás és az az alternatív történelmi ötlet, hogy a Hitler elleni merénylet egy párizsi moziban hogyan zajlana – ez miként reflektál a tényleges történelmi tényekre, mi az, amiben eltér, miért tér el és mi ebben az érdekes. Úgyhogy ilyen sztorik köré szoktam összpontosítani az írásokat.
Igyekszem a kötelező köröket letudva – milyen volt például a színészi játék – arra összpontosítani, ami engem foglalkoztat és egy képet adni az olvasónak arról is, hogy érdemes-e megnéznie a filmet; ha igen, akkor mire érdemes odafigyelni.
Filmes témában már több könyve is megjelent. Nagyjából mennyi időbe telik egy könyv megírása, az alapgondolattól a kiadásig?
Az én esetemben ez egy kicsit könnyebb volt abban a tekintetben, hogy nem önálló köteteket írtam a nulláról felépítve, hanem valamennyi könyvem már korábban, a Mozgó Világban, a Filmvilágban, a Pannonhalmi Szemlében, a Liget folyóiratban és pár másik médiumban megjelent írásaimat tartalmazza. Eddig négy jelent meg: kettő a 2000-es években, kettő pedig a 2010-es években, az első kettőben inkább általános kultúrtörténeti esszék voltak, néhány filmes írás mellett, a másik kettő viszont kifejezetten filmek köré épült. Amikor felvetődött, hogy ezekből könyv lesz – részben az adott szerkesztőség, részben az én részemről –, akkor már csak a megfelelő struktúrát kellett kitalálni, és kicsit átdolgozni a szövegeket. Ilyen tekintetben egy ilyen könyvkészítés egyfelől egyszerű, másfelől pedig – hogy úgy fogalmazzak – megúszós vállalkozás, mert már kész anyagból dolgoztam. Voltak persze kivételek is, például a legutóbbi könyvemnél, ami 2019-ben jelent meg (Képpé vált gondolat – a szerk.), ott úgy éreztem, amikor összeállítottam a könyvet – és ebben megerősített a szakmai lektor, Gelencsér Gábor filmtörténész is –, hogy nem ártana még beletenni néhány írást, elemzést, melyek nélkül szegényebb lenne a kötet. Itt az volt a feladat, hogy ezeket a plusz elemzéseket a korábbiakhoz hasonló stílusban, terjedelemben írjam meg, anélkül, hogy bárhol másutt megjelennének. Például van egy fejezet a Coen-testvérek filmjeiről: ott írtam néhányról a folyóiratokban, de a könyv megjelenése előtti utolsó néhány film már nem szerepelt köztük, úgyhogy ezeket muszáj volt pótolni, mert különben hiányos lett volna a gondolatmenet.
Várható harmadik kötet Az élet kísértése és a Képpé vált gondolat után?
Jelenleg nincs tervben újabb kötet, de remélem ez még nem a végső szó.
A BBC History Magazin főszerkesztőjeként el tudná mondani, miből áll a szerkesztői munka egy ilyen havilapnál?
A BBC History Magazinról azt kell tudni, hogy létezik egy angol anyalap, Nagy-Britanniában ez a legnépszerűbb, legnagyobb példányszámban fogyó történelmi folyóirat. Világszerte öt-hat országban vannak mutációi, nem számítva természetesen, hogy Amerikában is kiadják, nagyjából ugyanazzal a tartalommal az angol lapot. A magyar változat 2011 áprilisában indult, a Kossuth Könyvkiadó gondozásában jelent meg, én nem sokkal később, félévvel az indulás után csatlakoztam a szerkesztőséghez, azóta vagyok szerkesztője, illetve immár főszerkesztője a magazinnak. Tavaly nyáron egyébként egy új kiadóhoz kerültünk. A szerkesztői munkát befolyásolja, hogy miként épül fel a magazin, ami kezdettől fogva kettős struktúrán alapszik, nagyjából fele-fele arányban: egyrészt lefordított angol cikkekből, másrészt magyar szerzők, történészek általában magyar történelmi témákról készített írásaiból áll. Mivel már a hazai megjelenés előtt több évvel kiadták a magazint Angliában, sok-sok évfolyam cikkei összegyűltek, bőségesen válogathatunk ezekből, és szabad kezünk van abban – tehát az anyacég nem szól bele –, hogy milyen módon építjük fel a saját lapunkat. Az angol cikkeket le kell fordíttatni külsős fordítókkal, illetve néha maguk a szerkesztők is fordítanak szövegeket. Emellett meg kell találni azokat a témákat, amelyek a magyar olvasókat különösképpen érdeklik, hiszen nyilvánvaló, hogy a Tudor-uralkodókról szóló 526. cikk már nem fogja felcsigázni a magyar közönséget.
VIII. Henrik feleségei mellett gyakrabban szeretnének olyan témákról is olvasni, mint Trianon, a Don-kanyar vagy esetleg az Osztrák-Magyar Monarchia, az utolsó Habsburgok története. De ebben is szabad kezünk van, a lényeg az, hogy olvasóbarát és fogyasztható, jó értelemben vett tudományos ismeretterjesztést műveljünk.
A szerkesztői feladat lényegében ezen a kettősségen alapszik, a magyar és az angol tartalom kitalálásán és összehangolásán, az egységes koncepció mellett a témák és a korszakok sokféleségének megteremtésén, természetesen a szerzők és a fordítók segítségével.
Visszatérve az egyetemi évekre: milyen készségekkel ruházta fel az egyetem, melyeket ma is tud hasznosítani?
Nagyon sokat köszönhetek az egyetemi tanáraimnak és az általuk nyújtott lehetőségeknek. Ahogy ezt már korábban is jeleztem, voltak olyan tanáraim, akikkel megvolt a közvetlen tanár–diák kapcsolat, létezett a kellő visszajelzés és szakmai irányítás ahhoz, hogy tudjak, tudjunk fejlődni.
Ebben szerencsés voltam és voltak olyan szakmai pártfogások, melyek nagyon sokat segítettek nekem. Említettem Vörös T. Károlyt, de a médiaszak más jelentős belsős és vendégoktatói is komoly hatással voltak rám, például György Péter, Hirsch Tibor, Hammer Ferenc és mások. De, akik még a publikáció felé terelgettek: az összehasonlító irodalomtörténet szakon ismertem meg Földényi F. Lászlót, aki rendkívül sokat segített, hogy csiszoljam a stílusomat – nyilván az ember fiatalként még nem igazán találja a saját hangját, s én ugye elsősorban az írott szövegben szerettem volna otthon érezni magamat, így abban, hogy jobb esszéket írjak, jobban átgondolt szövegeket adjak ki a kezemből. Később ő volt az, aki egy-két újsághoz, például a Liget vagy az Iskolakultúra című folyóirathoz elvezetett. Szintén meghatározó szerepe volt – ez már kicsit kívül esik az iskola falain – azoknak a szerkesztőségeknek, illetve szerkesztőknek, főszerkesztőknek, akikkel megismerkedtem. Ők terelgettek: egyrészt, hogy milyen műfajokat érdemes kipróbálnom, miben vagyok otthonosabb; másrészt, hogy milyen szakmai készségeket érdemes megszerezni ahhoz, hogy hatékonyan tudjam ezeket művelni.
Még egy zárókérdés: Milyen tanácsot tudna adni egy mai médiaszakos egyetemistának a pályaválasztás, illetve a pályakezdés terén?
Nekem viszonylag szűk a látóköröm ebben a tekintetben, hiszen elsősorban kulturális újságírással foglalkoztam, de más területen is igyekeztem kipróbálni magamat, például a kommunikációs tanácsadásban.
Nagyjából azt tanácsolnám, hogy ne ismerjen határokat, mert ezzel az alaptudással, az itt megszerzett ismeretekkel és persze a kapcsolatokkal, bárhol sikerrel járhat: a vállalati szférában, a közszférában és az újságírás világában is.
Ha visszatérünk a szűkebb területemhez, azt mondanám, hogy találja meg a saját hangját, legyen nagyon őszinte, nagyon figyeljen a forrásaira és ügyeljen arra, hogy mit és hogyan ad tovább. Mondjuk egy Covid19-járvány idején életek múlhatnak azon, hogy az újságíró milyen valós vagy álhírt milyen módon tálal, amikor nagy a híréhség, a felfokozott várakozás és nagyon gyorsan kell reagálni eseményekre. Ami még saját tapasztalatként leszűrhető: bármely területen elvárható az őszinte, hiteles hangvétel.
Ha újságírással foglalkozik az ember, lényeges, hogy mit és kinek a nevében fogalmaz meg: próbáljon hű lenni a saját krédójához.
Ha olyan helyzetbe kerül, hogy valamilyen – legyen az üzleti, politikai vagy más, rajta kívül álló – érdek a szolgálatába próbálja őt fogadni, akkor legyen tisztában azzal, hogy ezt ő teljes lelkiismerettel, képességeivel szolgálni tudja és akarja; de ha egy mód van rá, akkor kerülje az olyan szituációkat, amikor nem tud hiteles és őszinte lenni. Nem pusztán azért, mert ez a lelkiismeretét terheli, hanem komoly színvonal-problémákat vethet fel, nem fog tudni úgy alkotni, hogy az visszatükrözze az ő gondolatait, személyiségét és stílusát. Márpedig, akinek nincs egyéni arcéle, annak nem érdemes tükörbe nézni.
Szöveg: Vojtek Tamás. Nyitókép: Simon Attila.