Udvaros Dorottyát nem hinném, hogy bárkinek szükséges volna bemutatni, legyen szó akár szakmai, akár színházkedvelői körökről. A többek között Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész 2002 óta, azaz immáron húsz éve állandó társulati tagja a Nemzeti Színháznak, de dolgozott a szolnoki Szigligeti Színházban, a Katona József Színházban és az Új Színházban is. Az 1996-ban alapított Bárka Színháznak fennállása első pillanatától tagja volt. Hazai sikerei mellett külföldön is rangos elismeréseket szerzett – mind színházi, mind filmes munkássága a hivatás kiemelkedő képviselői közé emelte.
Egy interjúban, amelyet az Elviszlek magammal című műsorban adott, sokat beszélt D. Tóth Krisztával arról, hogy milyen kapcsolata volt az édesanyjával. Az a kérdés ragadt meg a fejemben, hogyha valaki olyan sok mindent letesz külföldi és belföldi szinten is az asztalra, mint Ön, ezek után mikor jön el az a pont, amikor egy színművész egyfajta megnyugvást érez a saját karrierje szintjén? Azt, hogy ő most felért ahhoz, vagy akár beteljesítette azt, amit az édesanyja nem tudott? Ugyanis – ha jól tudom – ő a saját pályáján sajnos a szocialista éra miatt nem tudott kiteljesedni.
Ez nálam azért volt kézzelfogható, mert Bartis Attila írt egy A nyugalom című regényt, amit én nagyon szerettem. De nem csak azért szerettem, mert a témája valahogy pont ezt a kérdéskört járja körül – egy anya és a gyermeke (abban az esetben egy fiúgyermek) közös éveiről mesél, illetve ennek a valamikor volt színésznőnek a korábbi éveiről – hanem azért is, amilyen helyzetbe kerül. Az, hogy a regény engem megragadott, nem csodálnivaló, hiszen egy nagyszerű regény. És nem feltétlenül csak azért ragadott meg, mert kicsit ráismertem az édesanyámra, hanem mert Bartis Attila stílusa és nyelvezete valahogy közel áll hozzám, nagyon megérint engem. A különös az volt az életemben, hogy utána egyszer csak Garas Dezső itt a Nemzeti Színházban akart rendezni ebből a regényből egy színpadi adaptációt. Ez még önmagában hagyján, bár a regényírók nem nagyon szokták a színpadi adaptációkat szeretni, hiszen azt gondolják, hogy „Írtam egy vastag regényt, most abból mi az, amit három órába bele lehet sűríteni?” Valamiért azonban Attila erre hajlandó volt, és furcsa módon engem jelölt meg, hogy örülne, ha játszanék benne. Aztán amikor később beszélgettem vele, és kérdeztem, hogy ismeri-e édesanyámat, illetve hallott-e anyukám történetéről, akkor azt mondta, hogy semmit nem tud róla. Én pedig mondtam, hogy az lehetetlen, mert olyan a regény, mintha ő kulcslyukon kukucskálva végignézte volna anyukám utolsó sok-sok, de legalább tíz évét, amíg egy önmagára zárt ajtó mögött élt – pont ugyanúgy, mint a regényben Weér Rebeka. És Attila mégsem ismerte őt.
Akkor én azt gondoltam, hogy ez egy különös ajándéka az életnek, hogy ezzel az előadással, ezzel a szereppel mesélhetek az édesanyámról, és adhatok neki valamiféle ajándékot, amit ő – bár már csak fentről néz engem, de mégis – tud, érez és megkap.
Hogy nemcsak büszke lehetett rám, amikor például díjat kaptam – mert még élt, amikor Kossuth-díjat kaptam. Nyilván büszke volt, és örült, hogy én azt a díjat megkaptam, de azok a fájdalmak, hogy ő soha semmilyen díjat nem kaphatott életében, ott maradnak. Tehát lehet, hogy örülök a gyermekem sikerének, de az a fájdalom, hogy a pályám nem teljesedhetett ki, ott marad bennem.
És még mindig nincs vége ennek a történetnek, ugyanis a sors olyan különös, hogy Anyám, Kleopátra címen játszottuk ezt az előadást, és gondoltam, hogy “Na jó, ezzel leróttam édesanyám felé valamit, ami az én lelkemben egy hiány volt.” Ekkor pedig felhívott egy producer, és azt mondta, hogy ő nagyon szeretne az A nyugalom című regényből filmet csinálni. Mondtam, hogy ezen nem csodálkozom. De ő azt szerette volna, hogy én játsszam el Weér Rebekát. Na, ezen a ponton mondtam, hogy “Várj egy pillanatot, mert leroskadok egy székre!” Tehát arról, hogy én ezt a szerepet eljátszhattam színházban és filmen is, biztosan azt gondolom, hogy az anyukám intézte el. Mégpedig azért intézte így el, hogy nekem lehetőségem legyen kétszer is ezt a nőalakot megformálni, és ezáltal beszélhessek róla, ami számomra is megnyugtató, és talán neki is! Sokszor gondoltam, hogy anyukámnak annyi mindenben igaza volt, amikor instruált engem, és én mondtam, hogy „Szerintem azt nem úgy kell csinálni.”
Korábbi interjúkban (például az Arckép című műsorban) nagyon sokat beszélt arról, hogy az édesanyja életében is rendkívül büszke volt Önre, de mindig elmondta a saját kritikáját arról, hogy mit lehetne még másképp csinálni. Ez a fajta kritikusság, és ahogyan az édesanyja Önt ettől a pályától féltette és óvta annak visszásságaitól, vajon manifesztálódik-e az Ön abbéli hozzáállásában, hogy igyekszik segíteni a jelenlegi fiatalokat, akik a pályát kezdik, és még bizonytalanok? Hogy türelemmel viszonyul hozzájuk, nem pedig olyasfajta vehemenciával, ami már ijesztő vagy elrettentő lenne? Ez ennek az aggódásnak a továbbvitele?
Érdekes, én ezt nem anyukámnak köszönöm magamban, ugyanis sajnos nem dolgoztam vele együtt, illetve egyszer az utolsó éveiben előfordult, hogy együtt dolgoztunk egyetlen közös jelenetben. Hamar ki is szállt a produkcióból, mert rájött, hogy már sem pszichésen, sem fizikailag nem bírja ezt a terhelést. Furcsamód a pályám elején volt egy pár olyan pályatársam, mint például Törőcsik Mari, Margitai Ági és Koós Olga, aki egy csodálatos, Áginál idősebb színésznő, és bár nem volt olyan ismert és népszerű, mint ő, mégis egy fantasztikus színész és ember. Pályakezdőként az ő védőszárnyaik alatt tölthettem az első éveimet, és olyan figyelemmel és türelemmel fordultak felém, hogy az mély nyomot hagyott bennem, pedig tudtam nagyon makacs lenni. Emlékszem, hogy Ági egyszer mondott valamit arról, hogy egy pillanatnak nem szabad ilyen sokáig tartania a színpadon, és én a lelkem mélyén abszolút azt gondoltam, hogy „De igen, annak épp addig kell tartania.” És csináltam, ő pedig jónak látta. Tehát mertem ellenszegülni, de közben meg éreztem, hogy mennyire figyelnek rám. Jó, szerettek, oké! De az, hogy mennyire figyeltek rám, és milyen türelmesek voltak velem, nem anyuhoz kapcsolódik, mert ez a munkám során alakult ki.
Miközben én, mint pályakezdő ott bukdácsoltam, egy csomó fiatal kollégám mesélt olyanokat, hogy egy nagy művésszel dolgoztak együtt a színpadon, és csupa rettegés volt az életük, mert azt érezték, hogy minden mondatuk után a másik ránéz a rendezőre, hogy „Ez így fogja mondani?” Sőt, volt, aki mondta is.
Például egyik esetben ketten álltak egymással szemben, és mondott a pályatársam még fiatal színészként valamit az illető nagy színésznek, és az nem válaszolt, hanem lenézett a rendezőre, hogy „Ez így fogja mondani?” Na most, képzelheted, hogy ezek után honnan veszi az ember a bátorságot, hogy egyáltalán merjen hozzászólni a darabhoz! Nekem ez teljes mértékben hiányzott az életemből, mert olyan volt, mintha egy burkot kaptam volna, és tudtam volna ennek segítségével továbbmenni a pályán.
Amúgy is olyan nehéz ez a pálya az elején, a közepén és a végén is; az embernek annyi mindennel kell megküzdenie.
Én pedig valahogy azt éreztem, hogy ez a szeretet, ez a figyelem körülvesz engem, és azt gondoltam magamban, hogy nekem is kutyakötelességem így viselkedni.
Csehov Meggyeskertje a Nemzeti Színházban / Fotó: Szabó Brigitta.
Az édesanyja belátta még életében, hogy Ön mégiscsak egy jó pályán helyezkedett el, amin ki is tudott teljesedni?
Igen. Anyukám szakmabeliként sok embert ismert. Később mesélte csak el, hogy amikor még felvételiztem, egy-két rendezőnek – akikkel jó viszonyban volt – azt mondta, hogy “Könyörgöm, ha nem elég tehetséges, ne vegyétek fel!” Ő pontosan tudta, hogy ezen a pályán csak az lehet boldog, aki olyan feladatokat kaphat, vagy olyan társulatba kerülhet, ami építi; aki olyan rendezőkkel dolgozhat együtt, akik építeni fogják őt. Pontosan tudta, hogy ez sok összetevőből áll. Nemcsak a tehetség, ami automatikusan vonja ezt maga után, hanem kell, hogy a dolgok is úgy álljanak: például a szerencse vagy a kitartás. És ő tényleg féltett engem ettől a pályától, azt pedig nem tudta megítélni, amíg én kisgyerek voltam, hogy bennem milyen elszántság volt. Láttam, hogy ő milyen elszántan dolgozik, és az belém ivódott – hogy ő milyen rettenetesen odaadóan és komolyan készül minden szerepére.
Tehát tekinthetjük ezt az odaadást vagy elhivatottságot egyfajta örökségnek az ő részéről?
Igen, abszolút.
Ön művészcsaládból érkezett, hiszen édesapja [Udvaros Béla] rendező, édesanyja [Dévay Camilla] színművész volt. Ez mégiscsak egy elvárás, aminek meg kellett felelnie, még akkor is, ha tudatosan nem kommunikálták ezt Ön felé. Ilyesfajta háttérrel milyen volt belekezdeni ebbe a karrierbe?
Szerencsére van bennem egyfajta természetes, nyegle hanyagság, ami sok esetben nagyon káros, és persze kár, hogy így van, viszont bizonyos esetekben jó is lehet. El tudok menni dolgok mellett, és nem veszem észre, hogy „Áhá, itt most le lehetne ragadni, és rágódni egy icipicikét!”, mert tudok fókuszálni egy célra, ami távolabb van, és a mellé csatlakozó, feleslegesebb dolgokat képes vagyok háttérbe szorítani. Nem tudatosan, tehát szinte észre sem veszem, vagy ha észreveszem, akkor meg azt mondom, „Jó, ez most nem olyan fontos.” Azt gondolom, hogy ez is a szüleimtől származik. Édesapám is egy elképesztően elhivatott, minden munkájára alaposan készülő ember volt. Akkurátusan megírt, kiszínezett jegyzeteket készített minden esetben. Nemcsak színdarabokat rendezett, hanem rengeteg irodalmi estet is tartott, és teljesen mindegy volt, hogy hova ment – például gyárba vagy kultúrprogramra -, ő akkor is elképesztően pontos vázlatot írt. Vizuális volt: tudnia kellett, hogy mikor mit csinál. Ezt a célratartást mindkettőjüknél láttam és éreztem: vannak dolgok, amik, bár ott vannak, nem annyira fontosak, hogy tartani kelljen tőlük. Ezáltal megszabadítottam magam egy csomó tehertől. Például, mindenki kérdezte, hogy annak idején, amikor a Nemzetiben belecsöppentem az ország legnagyobb színészeinek társaságába, nem voltam-e halálosan betojva. Mondtam, hogy nem értem rá betojni, mert vadállat módjára azon dolgoztam, hogy megfeleljek a szerep elvárásainak; hogy helytálljak. Nem volt erőm azzal vacakolni, hogy féljek, mert nem maradt rá energiám.
Udvaros Dorottya Szabó Magda Az ajtó című színdarabjában / Fotó: Szabó Brigitta
2021. szeptemberében mutatták be Szabó Magda Az ajtó című színdarabját, amely nagy sikert aratott. Nagyon sokat járt a fejemben az a kérdés, hogy az édesanyjával való kapcsolata hatással volt-e arra, ahogy Ön Szeredás Emerenc [főszereplő] karakterét megformálta. Ugyanis nekem van egy olyan elméletem, hogy ez a „Csak azért is megmutatom a világnak, és ha kell, akkor édesanyámmal is szembeszállok!” attitűd egy keménységből fakad, amely mögött nem ridegség, hanem büszkeség és elhivatottság áll. Ez számomra erősen érezhető volt Emerenc karakterében, és eszembe jutott, hogy Ön is hasonló küzdelmeket vívhatott az édesanyjával a saját igazáért.
Ez nagyon érdekes, mert amikor a próbafolyamat zajlott, nekem Emerenc figurájában az volt a leginkább izgalmas, hogy ő – bár egy egyszerű, nem iskolázott ember, sőt, tulajdonképpen egy takarítónő – az életben pontosan látja a saját és a mások feladatát. Illetve lenyűgözőnek tartottam azt a mérhetetlen segítőkészséget, ami ebben a nőben van.
Édesanyám sokkal inkább befelé figyelt. Ő nagyon sok nagy szerepet játszott, és amikor az ember készül egy nagy szerepre, eléggé magányos heteket él meg, miközben kezd összeköltözni azzal a karakterrel, akit játszik, így pedig nehéz észrevenni a külvilág rezgéseit.
Anyukám abszolút ilyen volt. Emerenc esetében azonban érdekes módon nem ez volt a fontos – nem az édesanyám mintája. Inkább az – bár ő is átverekedte magát az életén és a pályáján – hogy Emerenc figurájában milyen elképesztő szeretet lakozik az írónő [másik szereplő] iránt, akit Söptei Andrea játszik. Bár nagyon kemény vele is, de képes meglátni egy másik ember a tehetségét; képes meglátni, hogy miben tudja őt segíteni, és ez teljesen független volt az anyukámtól. Inkább azt éreztem, hogy ez a Szabó Magda írás és benne a figurák is nagyszerűek. Ez Emerenc egy olyan fontos része, hogy a próbafolyamat alatt leginkább erre fókuszáltam. Lehet, hogy azért, mert ez a határozottság amúgy is megvan bennem, de épp az a csodálatos ebben a karakterben, hogy noha folyamatosan kritikával él, ez egyáltalán nem tudja megingatni azt a mélységes szeretetet, ami benne van.
A már említett Elviszlek magammal című műsorban készült interjúban elejtett egy mondatot. Még mielőtt eljött volna az Új Színházból, Önnek ott saját elmondása szerint Székely Gábor volt „az egyik legnagyobb mestere”. Ha egy dolgot ki kellene emelni, amit tőle tanult, és mindmáig meghatározó, mi lenne az?
Gábor egy egészen speciális ember. Soha nem elégedett azzal, amit lát, és ez nagyon nehézzé teszi a vele való munkát, illetőleg nagyon nehézzé teszi neki is saját maga elviselését. De én még ilyen – szinte azt kell mondjam, hogy – megátalkodottan az igazat kereső emberrel, mint ő, nem találkoztam. Teljes mértékben képtelen bármiféle megalkuvásra és sziszifuszi, kitartó erővel keresi egy darabnak, azon belül egy-egy jelenetnek, azon belül egy-egy figurának az igazságát, a hazugságát, a kicsinységét, a nagyszerűségét, vagy épp mindezeket együtt. Vele volt – [Jurij Petrovics] Ljubimovon kívül – hogy végigsírtam az egész próbafolyamatot, mert azt éreztem, hogy nem fogok tudni neki megfelelni, nem tudok olyan jó lenni. Olyan nehéz megmondani, hogy szerinte mi a jó, vagy egyáltalán megfelelni annak, amit ő elképzel arról a figuráról.
Nagyon-nagyon gyötrelmes volt a vele való munka, de azt hiszem, hogy ezalatt a gyötrelem alatt tanultam meg a szakmáról a legtöbbet.
Nagyon boldog voltam, amikor az Új Színház az övé lett, de nagyon nehéz pillanat volt, amikor az alakuló Bárka Színházat választottam. Azt éreztem, hogy egy teljesen újfajta színházeszményt akar a Bárka behozni a magyar színházi palettára, és hogy nekem, mint rangidős színésznek ott kell lennem az első perctől kezdve és valahogy segíteni azt a folyamatot. Úgyhogy nagyon nehezen váltunk el egymástól Gáborral.
Udvaros Dorottya a Rocco és fivérei darabban / Fotó: Szabó Brigitta.
Talán egy kicsit „túl adekvát” kérdés, de ha egy dolgot meg kellene fogalmazni, akkor mi lenne egy színművész elsődleges feladata a mai társadalomban, amely láthatóan elveszti a gyökereit, és meghasonlik saját kultúrájával?
Valahogy töretlenül sugározni vagy közvetíteni valamit. Bár mi nem tanítók vagyunk, de mégiscsak valamilyen szinten mintákat mutatunk a színpadról, így bizonyos szempontból tanítók is lehetünk.
Tehát ez egyfajta közvetítői szerep?
Igen. A világ egyre gyorsabbá válik, és az emberek hamarabb akarják a dolgokat megérteni, hamarabb akarnak megélni mindent: „Jó, most már fél tíz van, már legyünk túl rajta!”
Fiatalkoromban fél tizenegyig még odaadóan ültek a nézők egy színház nézőterén. Ma már fél tízkor mindenki mocorog, mert azt érzi, hogy „Szép volt, jó volt, de mára legyen elég!”
Márpedig a dolgok megélésének az idejét nem lehet előre meghatározni. Ha nem adom át magam, hogy meg tudjak élni dolgokat, akkor egyszerűen el fogok rohanni egy csomó minden mellett az életemben. Nekünk pedig a színházban lehetőségünk van történeteket mesélni, és mintákat mutatni az embereknek. És, bár az egész világ afelé sodor mindenkit, hogy gyorsan légy sikeres, gyorsan gazdagodj meg a pályádon, kapj minél csillogóbb szerepeket, mégiscsak muszáj tartanunk a gyeplőt, és megátalkodottan közvetíteni valami értéket, bármennyire is fárasztó tud az lenni. Láttad a Cyrano-t?
Hogyne, kétszer is.
Én nagyon szomorú vagyok, hogy [Vidnyánszky] Attila levette a műsorról. Ez egy olyan előadás volt, ami fél tizenegykor ért véget. Lehet, hogy nem volt teltház, de ez a verses, nagy romantikus darab, amit a nézők hajlandóak megnézni, egy olyan kincs, egy gyémánt darab, amit nem szabad elengedni. S lám, az utolsó előadás után tartottunk egy közönségtalálkozót, és volt olyan néző, aki tízszer látta a darabot. Szóval, van még remény, na!
Az interjút Major Mátyás Gábor, alapszakos hallgatónk készítette. Nyitókép: Szabó Brigitta.