Csoszó Gabriella fotográfus, aktivista, az ELTE BTK Média Tanszékének oktatója az Art Department galériájában adott nekünk interjút, ! KIÁLTÁS ! című kiállításának képei között. Mesélt nekünk a fotóaktivizmusig vezető útról, arról, hogy mi változott meg vele kapcsolatban az évek alatt és hogy mi a tanácsa a jövő fotósainak.
A fotóaktivizmus mindig is az elsődleges cél volt, vagy ez kialakult egy idő után?
Egészen nagy váltások voltak abban, ahogy én a fotográfiával foglalkoztam. Eredetileg képzőművészetet tanultam. Amikor elkezdtem fotózni egyetemista éveimben, nagyon sokat foglalkoztam az emberi testtel, valahogy ebből a témakörből léptem tovább. Amikor huszonévesen az identitáskeresés került a fókuszba, kezdetben testportrékat készítettem. Ahogy értem, öregedtem, a tudatom is tágult, mint a világegyetem. És emiatt egyre inkább társadalmi, politikai kérdések felé fordultam a fotózásban is. A tanításban ez korábban megtörtént, ott már olyan programokba mentem el oktatni, amelyek kifejezetten speciális helyzetű emberekkel, gyerekekkel foglalkoztak. Ez egyszer csak összeért, részben a szociális érzékenység, részben a magyar társadalmi, történelmi, politikai változások miatt ezekkel a témákkal foglalkoztam, de ez még nem aktivizmus volt. Például a volt Szabad Európa Rádió öröksége, a politikai archívumok, azok átprofilozása volt ilyen. Nagyon érdekelt, hogy egyáltalán kinek van jogosultsága a történelemről gondolkodni. Sok ilyen témával foglalkoztam éveken keresztül. Innen aztán mondhatni egyenes út vezetett az utcára.
Mert 2010-ben az én értékrendem szerint a demokratikus értékek veszélybe kerültek. Egyfajta elnyomó autoritás-struktúra kezdett kiépülni, amivel én messze nem értek egyet. Akkor kerestem a lehetőségét annak, hogy lehet ebben aktívan benne lenni, hozzáadni valahogy a saját tudásomat.
Ekkoriban profilozták át a képzőművészeti intézményrendszert, kicserélték a kuratóriumokat, a vezetőket. Még burkoltan, de mindenkit kontroll alá próbáltak hajtani, ezzel növelve a Magyar Művészeti Akadémia befolyását. Mivel az intézményi kereteket átalakították és elvesztettük a függetlenségét ezeknek a tereknek, nem szerettem volna tovább asszisztálni ehhez kiállítóművészként és úgy gondoltam, a leghasznosabb akkor lehetek, ha az akkor induló, alakuló civil mozgalmaknak kezdek el segíteni képekkel. Ez egy kettős dolog volt: egyrészt én is aktív tudtam lenni, hasznos tudtam lenni, másrészt ezeket a képeket összegyűjtve egyfajta társadalmi archívum alakult ki és innentől mondhatjuk, hogy aktivistává váltam. Ez az egész fotózás és aktivizmus, mint ügy, mint jelenség, valójában így tudott kialakulni számomra.
Fotózás közben általában a tömeg részévé válsz, hiszen gyakran olyan ügyekhez mész ki, amelyekkel egyetértesz. Mégis, fotósként külső szemlélő vagy. Hogyan kivitelezhető ez a kettősség? Meg lehet maradni külső szemlélőnek, miközben valami részévé válsz?
Valóban csak azokra a demonstrációkra mentem el, amelyekkel nagy vonalakban egyetértek. Olykor akár tagja is voltam egy-egy ilyen mozgalomnak, különösen a kezdeti időkben. Viszont az, ahogy én fotózok, a legtöbb esetben mégis olyan, mint amikor valaki egy a tömegből. Egy ember, aki körülnéz. Nyilván ebből egy csomó minden adódik. Például, hogy az én tekintetem miként jár körbe egy ilyen helyszínt, miket veszek észre, mit tartok fontosnak. Tulajdonképpen ez egyfajta dramaturgia. Sokszor az egyén a saját értékítéleteinek és gondolkodásának megfelelően szelektál a valóságelemekből. Tehát minden esetben szelekciós folyamat az, amin végigmegy ez a fajta ábrázolásmód, hiszen már eleve csak bizonyos képek készülnek el, amiket bizonyos szerkesztési szisztéma szerint állítasz össze.
Ilyen értelembe véve teljes objektivitás nem létezik, csak az arra való törekvés.
Talán a fotográfiában is működhet az, ami az újságírással elvileg működhetne, hogy minél sokoldalúbban tudj tájékoztatni, hogy minél egyértelműbben adj át tényeket. Az, amit én csinálok, nem ez. Nyilván bizonyos tényekre épül, de az biztos, ahogy én fotózok, az egyfajta állásfoglalás. Kétségtelen, hogy olyan ügyek vagy emberek küzdelmét kísérem végig, akik perifériára szorulnak, de ezek erőszakmentes ellenállásokban nyilvánulnak meg és az emberi egyenjogúságon vagy igazságon van a fókusz.
Említetted, hogy amit te csinálsz az egy állásfoglalás, egy üzenet. Törekedsz arra, hogy amikor ezeket az üzeneteket dokumentálod és kiállítod, változást eszközölj ki? Ha igen, volt-e olyan pillanat, ahol azt érezted, hogy igen, én ezt elértem?
Igen, de nem ilyen egyszerűen. Azt gondolom, hogy konkrétan naiv lennék, ha azt hinném, ha valaki megnéz egy fotográfiát, abból közvetlenül lesz egy politikai váltás vagy egy felismerés. Egyrészt úgy gondolom, hogy sok kép hosszan tartó jelenléte és ahogy ezt az ügyet képviselem, vagy, ahogy tanítom is, az már hat. Azt gondolom, hogy a tanításban akár generációkat tudok megfordítani gondolkodásban. Akár csak a képről való gondolkodásban, vagy akár, hogy elinduljanak ők is egy igazságosabb világ fele. Ez az egyik, a másik az, ahogy jelen vagyok ezekkel a képekkel, nagyon sok esetben összekapcsolódom a szervezőkkel vagy a mozgalmakkal. Sokszor a kép vagy megerősítő eszköz, vagy figyelemfelhívó eszköz vagy kampányeszköz. Most is egy független kiállítótérben vagyunk és nem titkolt célom volt az, hogy ne csak hétről-hétre eseményről-eseményre kövessék az emberek a képeimet, hanem összefüggéseket nézzenek végig, hangsúlyokat kapjanak, új kapcsolódásokat és rétegeket mozgassunk, ami gondolkodik a rendszerváltásról, a politikai örökségről, a jelenvalóságunkról.
Ezek is hatások, amiket elvisznek az emberek magukkal. Nem tudsz igazából hova menekülni előle, ha egyszer bejöttél, mert kicsit megszédít, szembesít.
Nyilván a hírek is, de ez más, helyed van benne. A művészet az olyan szempontból is jó tud lenni, hogy tud egy réteget hozni a valóság és közéd, ami segít feldolgozni, másképp gondolni, érezni. Nem olyan módon vagyunk jelen itt, mint a hírolvasásban és ezek szerintem erős hatások. Azt nem tudom, hogy mi mire elég, ebben sajnos nincsen választásunk. De tudnak nagyon komoly sorsfordítók lenni. Az ember szerintem ezzel elér hatást. Remélem.
Van esetleg olyan, ami változott az évek alatt? Hozzáállásban, metódusban, hogyan közelítesz meg eseményeket, embereket. Van, amit máshogy kezelsz ma, mint az elején?
Persze, abszolút van. Az, ahogy én is meg tudok szabadulni ettől az ábrázolt, ábrázoló viszonytól és egy sokkal közvetlenebb, egyenlőbb helyzetből tudok a fényképezőgéppel jelen lenni. Erre volt hajlamom, de nem volt tudatos. Közben tanultam, fejlődtem. Én magam átmentem azokon a képzéseken, amelyeken jó esetben nagyon sok aktivista végigmegy. A fotózással én úgy is foglalkozom, hogy nagyon sokat olvasok hozzá, más területekről. Gyűröm magam, igyekszem kipréselni, amit csak kibírok és nem ijedek meg akkor sem, ha hibázok. Ez szintén változott. Amikor fiatalabb voltam, sokkal szomorúbb és elkeseredettebb lettem akkor, amikor elrontottam dolgokat. Most már inkább elfogadom, hogy hibázhatok, hogy lehet, nem vagyok szupertehetség. Amikor a feladatod fontosabbá válik, mint önmagad ünneplése. Az önmagam tehetsége is egy eszköz lett.
Nagyon szomorú nézni, amikor fiatalok kínozzák magukat, hogy elég tehetségesek-e. Ezek olyan hamis terhek, amiket viszünk, aztán jó esetben, idővel rájön az ember hogy ez nem érdekes.
Sokkal érdekesebb, hogy mit tudsz elmondani azzal a képességgel, ami neked van. Előbb kérdezték tőlem, hogy elégedett vagyok-e minden képpel a falon. És tudod mit? Igen!
Ugyebár tanítasz, foglalkozol a jövő generációjával. Mi az a tanács, amit a jövő fotósainak adnál?
Az egy nagyon fontos alaptanács, hogy ne keverjék el a használati utasítását a gépüknek. Az mindig legyen meg. Arra érdemes néhány órát rászánni, hogy átgondoljátok, mi az, amin tudnak változtatni és mi az, amin nem. Ez sokszor segít annak érdekében, hogy az ember cselekvő tudjon maradni. Ettől nem lesz végletes egy gondolkodás, amikor dönteni kell, hogy milyen témával foglalkozzanak. Figyelni kell a belső hívó szavakra, azok általában nem jönnek véletlenül. Én ebben elég önző voltam, mentem, amerre dobbant a szívem. És végül ez engem visszaigazolt. Pedig kockázatosnak tűnhetett más számára, de mindig végig tudtam csinálni. Az határozottan fontos, hogy amin tudsz változtatni, azzal kezdj el foglalkozni, ami pedig az adott pillanatban reménytelen, azt csak tartsd fókuszban, de ne az legyen a cél. Oda a többin keresztül kell eljutni.
Célba érni lépésenként lehet. Ez a kis dolgok mágiája.
Végig kell gondolni, hogy mi az, ami neked jó, és abból majd kirajzolódik egy nagy találkozás, képeken keresztül magunkkal. Nekem ilyen egy kipakoláson volt, egyetemista koromban, amikor visszanéztem a képeimre és azt mondtam: Nincs több kérdés, köszönöm szépen! Ez eldőlt. Én itt vagyok otthon. Ez is egy jó megérzés volt, mert ez egy harminc évvel ezelőtti érzés és elég szépen megmaradt. Ez tényleg olyan, mint a jó szerelem.
Az interjút Domokos Ádám, alapszakos hallgatónk készítette. Nyitókép: Fábián Évi.