A Mester Galéria és Közösségi Tér két éve decemberben indította el beszélgetéssorozatát, amely minden alkalommal egy fiatal alkotó vagy szakember pályafutásának kezdetét és alakulását dolgozza fel. A május eleji beszélgetés vendége Csoszó Gabriella, az ELTE Média külső óraadója, részvételi aktivizmussal foglalkozó fotós volt.
Kivételesen szabadtéren rendezték meg Mester Galéria és Közösségi Tér Felhajtó! néven futó beszélgetéssorozatának huszonhatodik alkalmát. A helyszínt a IX. kerületi Osztag utca 15. szám alatt található Kultúrosztag árnyékos előkertje biztosította, a kültéri beszélgetésnek kiváló hátteret és hangulatot adott a közösségi klubhelyiség borostyánnal sűrűn befuttatott kerítése. A rögtönzött színpadot csupán egy alig másfél méter széles átjáró választotta el a környező lakóházaktól, így a beszélgetés előtti lázas készülődést a szomszéd ház udvaráról egy kíváncsi kiskutya is érdeklődve megugatta.
A rendezvény házigazdája és a beszélgetés vezetője Fehér Renátó, a Galéria munkatársa volt, aki a meghívottal együtt érkezett meg a helyszínre, így pár perc múlva meg is kezdődhetett az interjú. Az első kérdés Gabi legelső fotóval kapcsolatos élményeire irányult. Renátó arra volt kíváncsi, van-e a fotósnak olyan családi fényképe, ami valamiért kivételesen emlékezetes a számára. Kiderült, Gabi fotózás iránti szenvedélyét már egész kicsi korában is sejteni lehetett. Az érdeklődése fókuszában akkoriban egy családi album állt, melynek rendezési elve “sohasem felelt meg neki”, így időről időre fogta magát, és átrendezte az albumban található fényképeket. Az utolsó verziót végül ragasztóval is rögzítette, így a sorozat ma már csak abban a formában nézhető vissza, amit ő megálmodott neki.
A fotózás ezután szinte egyáltalán nem volt jelen az életében, de gyerekként imádott rajzolni és festeni. Később, az egyetemi évei alatt is a képzőművészetek iránt kötelezte el magát. Felsőfokú tanulmányai épp a rendszerváltás idejére estek, kisebb-nagyobb demonstrációkon ő is részt vett, de állítása szerint nem érezte úgy, hogy ő vagy a kortársai annyira belefolytak volna az ország politikai életébe.
Apolitikusak voltunk, akiket talán nem jellemzett annyira az a fura várakozás vagy az izzó feszültség, mint ami az idősebb korosztályt.
Eközben persze számára is érezhetően megjelent az underground, alternatív, „közpolitikai kérdésekkel kacérkodó” művészeti világ, de először nem ez érintette meg, a rendszer nyitását inkább a saját környezetében tapasztalta: inkább az egyetemi életben volt aktív, de a fotóin akkor ennek az aktivitásnak még semmi nyoma nem látszott. Úgy írja le az egyetemi éveit, mint az identitáskeresés időszakát, és úgy érzi, az akkori fotói is inkább ennek lenyomatai. Az általa tanított egyetemistákon is azt látja, hogy életkori sajátosság az, hogy inkább az énkeresés és a saját identitás feltérképezése van előtérben.
A világszemléletére nagy hatással volt az, amikor a szülei örökbe fogadtak négy másik, köztük három roma származású gyereket, róluk kezdett el először portréfotókat készíteni. Innen is eredhet az a szociális érintettség, amely a fotózás tanítása és a részvételi technikák felé terelték őt.
A kétezres évek elején a gyorsan változó politikai térben kezdték el érdekelni őt a társadalmi változások ábrázolási módjai, illetve a szólásszabadság kérdése. Ekkor politikai archívumokat fotózott. Megfogalmazódott benne a kérdés, hogy „kinek van jogosultsága a történelmet magyarázni, megőrizni, megmutatni, és abból politikát kreálni.” Hozzátette:
Akkor a képzőművészet egy nagyon jó periódusát élte még, hiszen éppen nyitottak az intézmények, és épp úgy kezdtek el működni a kortárs kiállítóterek, hogy mindent tudtak integrálni, mindenféle tudásra és társadalmi rétegre nyitottan érkeztek a fiatal kurátorok. Na, én ebbe akkor nagyon klasszul be tudtam csatlakozni.
2010-ben aztán úgy döntött, hogy az egyre szűkülő médiatérben különféle mozgalmak kommunikációját szeretné segíteni a munkájával. “Akkor már egészen világossá vált a számomra, hogy egy olyan komoly demokráciadeficitbe fogunk kerülni, amiben én nem igazán akartam a szokásos módon, pezsgőspohárral a kezemben ünnepelni a megnyitókon. Nagyon komoly dilemma volt számomra akkoriban, hogy hogyan tovább.”
Ha az intézményi leépítések és a jogfosztási folyamatok első pillanataira gondolunk, az még nem tűnt annyira fenyegetőnek, de én már akkor éreztem, hogy ez egyszerűen nem tud másfele menni, és én ezekben a folyamatokban nem szeretnék részt venni.
Úgy gondolta, a fotózás jó eszköze lehet az ellenállásnak, hiszen segíteni tudta különféle mozgalmak kommunikációját és megerősödését. Belső képeket hozott újonnan alakuló akciókról, a képek útján pedig valamilyen szinten tágítani tudta az egyre szűkülő médiateret, és nem utolsó sorban mindebben a saját dühét is kiadta.
Kiemelte a Város Mindenkiért mozgalommal való közös munkáját, ahol hajléktalan aktivistákat tanított meg fotózni, akik cserébe segítettek neki a hajléktalanokkal szembeni sztereotípiákkal kapcsolatos érzékenyítésben. Ez a szerepcsere, hogy kiszolgáltatott helyzetben élők taníthatnak valamit a stabil háttérrel rendelkező fotósoknak, a státuszemelés és az identitás, valamint az öntudat megerősítése szempontjából is nagy jelentőséggel bírt. Ekkoriban kezdték Magyarországon kriminalizálni a hajléktalan életmódot, így ez az együttműködés kiemelten fontossá vált, ahogy az is, hogy a képek nem egy külső szemlélő lencséjén keresztül készültek, hanem egy közösségen belül, így a hajléktalanok a saját nézőpontjukból tudták bemutatni a saját helyzetüket, és ők tudtak dönteni a reprezentációjukról. A kép így a méltóság és az autonómia visszaadásának az eszközévé is vált.
Gabi elmondta, hogy sajnos a részvétnek is vannak kliséi. Ez megnyilvánulhat akár idealizálásban, akár stigmatizálásban. Mindkettő torzít valamennyit a valóságon. A hajléktalanoknak például csak egy kis százaléka él olyan körülmények között, amit a sztereotíp ábrázolások leírnak, mégis mindenkire érvényesül az előítélet.
A médiaképeken keresztül kapjuk meg ezt a stigmatizálást, hogy ők így néznek ki – meg is van ez az eltávolítás: ők, ti. A másik oldalon meg romantizálni kezdik a helyzetet: ők azok, akik sokkal mélyebben élik meg az életet, barázdás az arcuk, ott a bölcsesség a szemükben, mégis számkivetettek. Tulajdonképpen mindegyik kép valahol egy picit torz és egy picit hazug. A kérdés az, hogyan lehet kikerülni a fotográfiával ezeket a torzításokat.
Minden részvételi akciónak nemcsak kiindulópontja, de célja is az érintettekkel való párbeszéd. Gabi szerint fontos az is, hogy az adott csoport elhiggye, tudnak változtatni. „Ha ők nem mennek ki az utcára, ha ők nem veszik tudomásul, hogy ők azok, akik a politikát meg tudják változtatni, akkor nekem kell majd újra visszamennem.” Ez egyrészt pozitív, mert mindig új és új gondolatokkal gazdagodik az ember, másrészt viszont státuszrögződést is eredményez. „Szerintem annyira izgalmas lenne elmondani, hogy miben ülünk itt. Szoktunk ilyet játszani, hogy le kell írni egy képet, amit nem látnak mások” – mosolyodott el Gabi a beszélgetés végén.
„Akik majd nézik ezt a beszélgetést, el nem tudják képzelni, mi van körülöttünk.” Bár nyugodt környéken, de zajos környezetben folyt le az interjú, a szomszédban lévő kutya végig ugatott, valamint a helyszín mögötti építkezés is nagy hangzavarral járt. „Ez azért nagyon érdekes, mert sok mindent elmond a fotográfiáról is, amikor kiválasztasz valami jelenetet, hiszen a fotón már kicsit mást fog jelenteni, mint a valóságban.” Ezt a teret „a munka jellemzi, és egy dühös kutya, akinek el kell szenvednie ezt a mozgást. És közben meg úgy tűnik, mintha ilyen úri, szép ruhában társalognánk arról, hogy a kultúra mit tud meg mit nem tud.”
A beszélgetés felvétele visszanézhető a Mester Galéria YouTube-csatornáján.
Szöveg: Fodor Krisztina. Nyitókép: YouTube.