Az utóbbi időben egyre nagyobb visszhangot kap a tanárok helyzete. Az oktatási rendszerben lévő problémák a pedagógusjelöltekre is kihatnak, ezért március közepén az ELTE pedagógushallgatói tüntetést szerveztek, hogy kiálljanak a tanárok jogaiért. Ennek kapcsán beszélgettem Nagy Laura angol-magyar szakos tanárhallgatóval, aki mesélt a tüntetésről, a tanítási gyakorlatán tapasztaltakról és arról, hogy milyen jövőképe van ma egy pedagógusjelöltnek.
Mindig tudtad, hogy tanár szeretnél lenni?
Igazából már egészen kicsi korom óta tudom. Amikor tízéves voltam, odamentem anyukámhoz, és mondtam neki, hogy én tanár szeretnék lenni. Ő kinevetett, és azt mondta, hogy nem leszek az, úgyis meggondolom magam. De hát nem gondoltam meg. Itt vagyok jó sok évvel később, és még mindig így érzem. Mikor mindenki póni akart lenni, meg hercegnő, meg tűzoltóautó, akkor én már tanár akartam lenni. Mindig vonzott a szereplés, az, hogy taníthatok másokat, hogy én lehetek a tudás forrása.
Mi motivált, hogy tanár legyél?
A gyerekkori vágy mellett sok tanárom is motivált. Voltak nagyon jó tanáraim, akik inspiráltak arra, hogy tanár legyek. Például az egyik magyartanárom, emlékszem, rettentően szigorú, de nagyon jó tanár volt, az egész osztály szerette őt. Ő például kipécézett magának, mert nagyon jó voltam magyarból. Tizenkettedikben gondolkoztam, hogy merre menjek tovább és egy picit elbizonytalanodtam a tanári pályában – ebben nyilván a megélhetés kérdése is közrejátszott -, akkor mondta az osztályfőnököm, hogy szeretné, ha megpróbálnám, vagy legalább beírnám valahova, mert nagyon jó tanár lenne belőlem, lát bennem potenciált.
Mennyire látod nagy problémának a tanárhiányt?
Nagyon nagy problémának látom, sőt azt mondanám, hogy
a mai oktatási rendszer nem összeomlik, vagy össze fog omlani, hanem már összeomlott.
Például kémiatanárokat már alig találni a magyar oktatásban. Akik még vannak, lassan nyugdíjba fognak menni, és utána nagyon nehéz lesz találni bárkit is. Azt is hozzátenném, hogy a tanárok rettentően túl vannak terhelve emiatt, sokuknak helyettesíteniük kell, és olyan tantárgyakat kell tanítaniuk, amire nincs képesítésük. Édesanyám is tanár, aki tartott már matekórát, fizikát, pedig magyar-angolszakos tanár és igazgatóhelyettes is, szóval nem is tarthatna olyan sok órát, csak heti négyet.
Szóval úgy gondolod, hogy egyéb problémák is adódnak a tanárhiányból?
Igen, több probléma generálódik, és ez nemcsak az oktatásban, hanem tíz-húsz év múlva a diákok tudásában és jövőképében is meg fog mutatkozni. Úgy gondolom, hogy tanárként mi lehetünk motiváció, inspiráció, felnézhetnek ránk a diákok, és azt gondolom, hogy a mai közoktatás ezt veszi el tőlünk. Ezek a keretek, és az a hiány, amiben most szenved az oktatás, pont ezt az élményt veszi el a diákoktól is. Nem kapják meg a megfelelő oktatást, a tanárok nagyon túl vannak terhelve, míg egy ideális rendszerben a tanároknak jókedvűnek kellene lenniük és szeretniük kellene a munkájukat. És szeretik is, különben nem lennének már a pályán.
Fotó: Siteri Nóra
Nemrég rendeztetek egy tüntetést a szaktársaiddal a tanárok helyzete miatt. Miért éreztétek egyetemistaként, hogy nektek is állást kell foglalnotok, és bele kell szólnotok a helyzetbe?
Szerintem mindenki nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy úgy éreztük, hogy ez majdnem kötelességünk, hiszen mi leszünk a jövő tanárgenerációja. Mi leszünk azok, akik majd abban a pozícióban lesznek, ahol most a pályakezdő tanárok vannak; és mi leszünk azok, akik majd a jövő generációját fogják tanítani. Szerettük volna kimutatni a szolidaritásunkat a tanárok felé, hiszen mi nem tudunk sztrájkolni, nem tudunk ott lenni nekik úgy, ahogy kellene. Viszont azt éreztük, hogy ezzel a tüntetéssel meg tudjuk nekik mutatni, hogy mi ott vagyunk mögöttük és támogatjuk a munkájukat.
Mesélnél kicsit, hogy milyen érzés volt megszervezni a tüntetést, illetve milyen volt látni, hogy sikerült többszáz embert megmozgatni?
Az ok, amiért nem volt olyan nagy a tüntetés, és csak többszáz ember jött el, az, hogy mi elsősorban pedagógusjelölteket szólítottunk meg – persze mindenki csatlakozhatott, aki szolidarítani szeretett volna, de elsősorban pedagógusjelöltek jöttek ki a tüntetésünkre. Az, hogy pedagógusjelöltekből is sikerült összeszednünk párszázat, az is mutatja, hogy mekkora problémának értékeljük a helyzetet, és mennyire ott szeretnénk lenni a tanároknak. Azzal kapcsolatban, hogy milyen érzések voltak bennünk; elképesztően jó volt látni, hogy ez összeáll a szemünk előtt. Hogy mindenki belerakja lelkiismeretesen a munkát, ahogy hétről hétre ülünk össze és beszéljük meg a teendőket a tüntetéssel kapcsolatban. Ki a hangosításért felelt, ki a felszólalókért, rettentően sok feladat volt, nem gondolná az ember elsőre, hogy mennyi munkával jár egy tüntetés megszervezése. Mikor láttuk, hogy összeállt és mennyien jöttek el, akkor megérte az összes befektetett munka. Elképesztően jó érzés volt látni a szaktársainkat ahogy segítenek, ahogy tartják a táblákat és azt éreztük, hogy egy csapat része lehetünk. Mindenki nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy a beszédek abszolút tükrözték a mi érzéseinket és nagyon hálásak vagyunk minden felszólalónak, aki eljött.
Véleményed szerint milyen kihívások várnak egy kezdő tanárra?
Úgy gondolom, hogy az egyetem nem készít fel minket eléggé arra, ami várni fog ránk odakint a nagyvilágban. Szerintem kicsit megcsap minket a valóság, amikor odamegyünk egy iskolába és szembesülünk azzal, hogy nincs meg a kellő szaktárgyi tudásunk – mondjuk én ezt érzem magyarból, vagy nincs meg a módszertani tudás, hogy átadjam a szaktárgyi tudást, ami egyébként megvan.
Mind módszertani, mind szaktárgyi téren úgy érzem, hogy hiányosságokkal kezdünk neki a tanításnak.
Emellett látjuk, hogy milyen a helyzet az iskolákban: hogy mennyire túl vannak terhelve a tanárok és a diákok is; olyan osztálylétszámok vannak, ami az egyetemen már rég egy előadás lenne. Az első osztály, akit tanítottam volna, harminchét fős volt. Ez az egyetemen már rég előadás lenne, szeminárium maximum tizenhét főig működik. Úgy érzem, hogy emiatt nagyon nehéz tanítani, hiszen nem tudja az ember lekötni harminchét diák figyelmét. A mostani osztályomban harminchárman vagyunk, mindig hiányzik egy-két ember, de így is elképesztően nehéz. Azt érzem, hogy arra sem készítenek fel, hogy éjszakákba nyúló dolgozatjavítás lesz, és senki nem fog fizetni ezért. Arra sem készítenek fel, hogy a diákok mentális problémákkal küzdenek, és ezt a szülő felé valahogyan kommunikálni kell. Milyen szerepet játszunk ebben, hogyan kommunikáljuk, meddig szólhatunk ebbe bele? Olyan dolgokkal kell szembenéznünk tanárként, amikre nem is gondolnánk. Az adminisztratív munkától elkezdve, egészen addig, hogy odajön hozzánk egy diák és közli velünk, hogy meghalt az egyik szülője. Ezek nagyon érzékeny témák, és nagyon nehéz róluk beszélni.
Fotó: Siteri Nóra
Említetted, hogy most csinálod magyarból a gyakorlatodat, és csináltál már egyet angolból. Miket tapasztaltál, akár a jelenlegi helyzetből? Milyen tapasztalatok értek kezdő tanárként?
Úgy érzem, hogy a tanárok nagyon szeretnek tanítani és nagyon lelkiismeretesek, ugyanakkor elképesztően túl vannak terhelve. Ahogy már említettem a hajnalig való dolgozatjavításért senki nem fizet plusz órát, valamint nagyon sok tanárnak nincs lehetősége mondjuk a családtól támogatást kapni. Ezeken a tanárokon meg is látszik, hogy egzisztenciálisan nincsenek olyan állapotban, hogy megengedhessenek maguknak egy jó életszínvonalat.
Rettentően szomorú látni, amikor egy tanár azon gondolkodik, hogy megvehet-e magának egy színházjegyet, hogy elmenjen az osztályával színházba.
Ezen kívül azt is látom, hogy a kellő felszerelés hiánya is problémát okoz. A tanároknak gyakran maguknak kell megvenniük a krétát, a WC papírt az iskolában, nekik kell fizetni a nyomtatásért, a papírért… nagyon sok dolog van, amit pluszban a tanároknak kell magukra vállalniuk. Valamint az adminisztratív munkában senki nem segít nekik, és erre egy pedagógiai asszisztens nagyon jó lenne. De belőlük sincs elég az iskolában. Azzal is szembesültem, hogy az egyik diákom küzd a mentális egészségével és emiatt magántanuló. Nem nagyon jár be órákra, jár pszichoterápiára, de nem tudom, hogy az iskolában erről mennyire beszélnek. És ő még szerencsés, hogy el tud menni pszichoterápiára, de azt érzem, hogy nagyon sokan küzdenek olyan problémákkal, amikről nem beszélnek. Valamint mi sem beszélünk az iskolában ilyen témákról. Azt is érzem, hogy tanárként nagyon megterhelő megtervezni órákat, érdekessé tenni őket- egyre jobban értem, hogy miért égnek ki tanárok és tanítják le ugyanazt évről évre.
Rengeteg energiát kell belefektetni egy jó óra megtartásába. Amit bele is fektetne az ember, ha olyan lenne a fizetés és a megbecsülés, hogy ezt megengedhetné magának.
Van az osztályomban két autista gyerek, az egyikük nagyon hiperaktív, – nagyon nehéz a figyelmét bárhova irányítani. Rengeteget beszél az óráimon, hiába szólok rá. A másik diák pont az ellentétje, azt érzem, hogy nem tud részt venni feladatokban, a csoportmunkánál nem fordul oda a társaihoz, nem szól hozzá az órához, egész órán rajzol. Ugyan leírja, ami a táblán van, de olyan mintha abszolút el lenne vágva a külvilágtól. Nehéz, hogy ezek a gyerekek egy osztályban vannak olyanokkal, akik másként funkcionálnak,- amit, mi normálisnak nevezünk. Teljesen más igényeik lennének. Én részben egyetértek az integrálással, viszont akkor fel kéne készíteni a tanárokat erre, hogy tudjuk őket integrálni. Egyelőre a stratégiám az, hogy nem szólítom fel és nem szólok rá, ha nem fordul oda a társaihoz munka közben, mert nem tudom, hogy hogyan viselkedjek egy autista tanulóval.
Mik a jövőbeli terveid?
Ez teljesen független a mostani helyzettől, de én tanulok japánul és ki szeretnék költözni Japánba, hogy angolt tanítsak. Ez nekem egy nagyon régi álmom, még egyetem előttről, szóval ezt mindenképp ki szeretném próbálni.
Megfogadtam, hogy addig nem jövök vissza Magyarországra, amíg nem rendeződik itthon a helyzet, mivel nem tudom megengedni magamnak, hogy ilyen alacsony fizetésből egyedülállóként Budapesten tanítsak. Más munkát viszont nem szeretnék végezni, nekem a tanítás egy hivatás, mint ahogy a legtöbb tanárnak.
Ezt nem lehet máshogy csinálni. Viszont ez azt is jelenti, hogy a jelenlegi helyzet mellett nem tudok itthon tanítani. Úgy érzem, hogy nagyon sok szaktársam, ha teheti, szintén külföld felé kacsintgat. Nyilván akiknek olyanok a szakpárjaik, könnyebben megtehetik, például a nyelvszakosok, vagy akik természettudományi területen végeznek. Úgy érzem, hogy még azok is, akik mondjuk magyar-történelemszakosok vagy otthagyják a pályát, vagy keresnek valami mást, vagy valahogy megoldják, hogy külföldre menjenek.
Fotó: Siteri Nóra
Ha rajtad múlna, mit változtatnál meg a magyar oktatásban?
Azt érzem, hogy a NAT nagyon megköti a kezünket, nincs idő és lehetőség arra, hogy élvezzék a tananyagot a diákok és tényleg elmélyedjenek benne, hanem iszonyú ütemben kell haladni, főleg magyarból meg történelemből. Rengeteg szempont van megadva, ami természetesen nagyon fontos, viszont úgy gondolom, hogy a NAT és a módszertani szakemberek véleménye jó lenne, ha találkozna és összhangban lenne. Azt érzem, hogy a módszertani szakembereknek rengeteg nagyon jó ötlete van, ami a NAT-ban nem tükröződik vissza. Nagyon fontos lenne, hogy ennél kicsit több szabadságot adjunk a tanároknak. Ezzel lehet vitatkozni és ebben nem vagyok teljesen biztos, de talán le kellene csökkenteni a középiskolai, de akár általános iskolai tananyagot. Legalább magyarból, meg történelemből, mert azt érzem, hogy akkor kevesebb lenne a tananyag, viszont jobban el tudnának mélyülni a diákok, abban, amit tanulnak.
Az lenne a cél, hogy egy általános műveltséget adjunk át, és ezt szerintem meg lehetne tenni kevesebb tananyaggal is.
Az interjút Bajmóci Vivien készítette. Nyitókép: Nagy Laura. Az interjú az Írásgyakorlat: magazinújságírás kurzusra készült.