Szűcs Levente a 2009-ben alakult Bohemian Betyars frontembere. Milyen érzés a COVID után újból felállni és zenélni? Hogyan lehet elviselni a fiatalok körében egyre gyakoribb depresszió érzését? Fenntartható-e egy zenész élete? Az interjú során azokról a témákról beszélgettünk, amik a leginkább felmerülnek egy fiatal felnőtt életében. Levente a maga lazaságával és egyszerűségével adott betekintést személyes világába, és elmesélte, miért is szereti annyira a zenekarát.
A 21. században egyfajta divattá vált a depresszió, a FOMO (Fear of Missing Out) és a kiégés érzése. Neked van ezzel bármilyen tapasztalatod? Hogy éled meg a ma pillanatát?
Egy olyan világ vesz körbe minket, ahol az én generációm még csak a kezdet. Ha még fiatalabbak felé nézünk, akkor sokkal erősebb az érzés, hogy sose leszel elég. Teperhetsz, de nem válsz elégedetté azzal, ha van egy heti negyvenórás munkád és utána csak hazamész, majd muszáj boldognak lenned. Mindig küld egy üzenetet a külvilág, csak feljebb és többet, ha nincs karriered, nincsen életcélod, akkor nem éled meg a valós életet, vagy az igazi álmot.
Sokszor érzem a világról, hogy csak végig stresszelek, hiába értem el sikereket a zenekarral, nem éreztem magam nyugodtnak, nem teljesültem be. Próbálsz megfelelni, ezért az a szorongás egy mindennapi érzéssé válik.
Az én depresszióm 15 éves koromtól 26 éves koromig tartott kisebb-nagyobb hullámokban, de a végsőkig ott volt, élt és formálódott, nehezedett bennem. Végül úgy lett vége, hogy meguntam magam, megcsömörlöttem a saját önsajnálatomtól, a passzivitásomtól, a depressziómba való meneküléstől, ami egy idő után már az otthonom volt. Sok ember azért dönt a depresszió mellett, mert fél csalódást okozni.
Milyen csalódást?
Leginkább önmagának, nem képes szembenézni az akadályokkal. Ehhez hozzájárul még a világunk, rendszerünk, ami nagyon jól kiszolgál minket. Ha nem lenne végtelen információ, vagy dopamint okozó médiatartalom, akkor az emberek megőrülnének a saját elméjükben, és inkább könyveket olvasnának, vagy többet lennének az utcán, emberek között, dolgoznának. Képesek lennének változtatni, többet mernének. A vírus beütötte az utolsó szögeket a szorongó ifjúság koporsójába. Én a saját példámat hozom mindig fel, egyszer vége lesz, ha megtalálod magadban azt a pontot, amikor már annyira unod a lényed, hogy képtelen vagy változtatni.
Amikor írsz, miből merítesz ötletet? Írtál már hasonló, mély korszak után dalokat?
Nagyon sokszor ehhez szerettem a legjobban nyúlni, viszont már ezt is meguntam. Túl sokat használtam. Ha valamikor igazán éreztem, hogy van értelme, hogy írok egy dalszöveget akkor azok ezek a pillanatok. Kiengedek magamból egy jól megfogalmazott általános szorongásérzetet. Általában köntösbe bújtattam és csak az láthatta, aki képes volt a sorok között olvasni egy kicsit, hogy a sírva vigadás egy nagyon tudatos dolog. Bármennyire is rosszul érzem magam, megpróbálok bulizni valahogy, igyekszem lerázni magamról ezt az érzést. A mi zenénk stílusa erre pont alkalmas. A Gubancos (2021) nagylemezzel ezt a szorongást, meg depressziós korszakot mind az életemben, mind a dalokban lezártam, de úgyis vissza fog még nyalni a fagyi, nincs itt még vége. Megbékéltem, hogy én egy ilyen természet vagyok, ezért most a hangsúlyt másba fektetem, kiismertem ezt az oldalamat, és nem szeretnék önismétlővé válni. Az nem fog sehova se vezetni. Őszintén, az emberek sokkal jobban szeretnek önfeledt dolgokról hallani, nem mellesleg sok szorongó dalszövegem van. Aki ezekre a zenéinkre szeretne rákapcsolódni, megteheti. De szórakoztatni kell magunkat is, ahogy másokat is.
Sok más zenésszel ellentétben ti sokkal közvetlenebbek, barátságosabbak vagytok. Miért lehet ez?
Azok a zenészek, akik nagyképűnek tűnnek, előfordulhat, hogy csak szimplán szoronganak, vagy antiszociálisak. De az emberben olyan kép élhet, hogy ha a zenész nem néz rá a közönségre, vagy nem válaszol, elmegy egy kérdés elől a koncert után, akkor az illető nagyképű. Pedig lehet, hogy csak szorong, nem szereti annyira az embereket, lehet, csak fáradt. Most egy kicsit megvédem őket. Persze vannak, akik fentebb hordják az orrukat, de nekünk nincsen mire. Csak így élem túl ezt intelligens érző emberként, nem teszem magamat feljebb másoknál onnantól, hogy egy talajon állunk.
Kevés jobb dolog van annál, amikor tényleg tudsz találkozni emberekkel, akik hallgatják a zenédet, ismerik és azt mondják egy dalra, amit ritkán játszunk és eltűnt a süllyesztőbe, hogy neki ez mennyit jelentett egy nehezebb pillanatában, és ő ezért nagyon hálás. Nekem ez többet jelent talán, mint a meghajlásnál a taps, mert ritkábban találkozom vele és sokkal személyesebb az egész.
Azt érzed, hogy nem vagy egyedül, ha egy-egy olyan dalszöveged van, amiről érzed, hogy a sajátod, de ha valaki azt mondja, hogy ebben az érzésben ő is benne volt, akkor az nekem is egy valódi emberi élmény. Én és az egész zenekar csak így tudja ezt csinálni, hogy nem vagyunk egyfajta sztár pszichózisban, hogy elhisszük, hogy mi valakik vagyunk, de mégis tudjuk, kik vagyunk. Csináltunk egy zenekart.
Most jöttetek haza Dubajból. Mennyire volt más egy eltérő kultúrájú országban játszani?
Dubaj nagyon izgalmas és mozgalmas volt, ahogy maga a koncert is. Olyan szempontból volt más, hogy a dubaji sejkek a saját törzsi stílusukban táncoltak. Jól érezték magukat, ilyet utoljára Törökországban láttam, amikor ott játszottunk. Az már szintén nem az európai módja a bulizásnak. Érdekes volt látni, mert szeretem az új dolgokat, az új élményeket, és ezt jó élmény volt kulturális szempontból is nézni.
A fenntarthatóság, mint téma, mára elég divatossá vált a fiatalok körében. Te, illetve a zenekar mennyire tudjátok tartani a lépést ezzel a” trenddel”?
Maga a téma nagyon érdekes. Nem vagyok teljesen szent ebben a vonatkozásban. Sokszor az én fenntarthatóságom a lustaságomon és trehányságomon is múlik. Egyszerűen nem érdekel, hogy négy nadrágot váltsak felváltva, hanem egyet inkább rongyosra hordok, de az lehet, hogy a fast-fashion-ből van, ha sietnem kell. A másik szempont a gyorsaság. Más emberek elhagyott vagy levetett ruháit is felvettem, amit a házibulikban nálunk hagytak, vagy nem jöttek érte. Feltettem az eventbe, vártam-vártam, de nem fogom kidobni. Akkor inkább hordom én. Zenekari szempontból: nem vállaltunk el másik ruhaszponzorációkat, csak a Tisza Cipőét. Volt szó az Adidasról is, de azt elleneztük. Van az önazonosságban egy fontos szempont, hogyha például magyar terméket hordasz, amit egy magyar gyárban állítottak elő, mellesleg még a stílusa is jó, azzal már szerintem egy környezettudatosabb ruhavásárló ember vagy. De sokszor nehéz elintézni azt, hogy nem kérünk műanyag palackos vizeket, mert nem tudnak minden helyre hatalmas gallonokat intézni. A hegedűsünk például minden koncertre a kulacsával érkezik. De az ember ma már akarva-akaratlanul is figyel, hogy ne termeljen annyi műanyagot.
Mi akarva-akaratlanul turkálót preferáló emberek vagyunk. Még nincs meg a misszióm, de ha az élet úgy hozza, akkor inkább a fenntarthatóság mellett vagyok és támogatom.
Van még valami?
A szeletív hulladékgyűjtés. Hat évig laktunk együtt a zenekarral, óriási káoszban és anarchiában éltünk. Egy alkalommal valaki csak ránk szólt, hogy itt laktok hatan, és nem szeditek szelektíven a szemetet, mit képzeltek magatokról. Elszégyelltük magunkat, belénk ültette a bűntudatot, és azóta is szelektíven gyűjtjük a szemetet. Tisztában vagyok a klímastresszel is, de amikor ezt mi megkaptuk, akkor eléggé felbosszantott, hogy a saját otthonomban szól rám, miközben egy anarchiában élek. De elérte, amit akart. Annyira nem is nehéz, de ahol most lakok, ott van külön erre szemetes, és ez annyival motiválóbb, minden házba kellene. Sokkal könnyebb. Most már valamilyen szinten ez a minimum.
Budapesten sok minden más. Milyen érzés vidékiként a fővárosban élni? Van még benned a miskolci életérzésből?
Nem tudom, hogy elvesztettem-e már a vidékiségemet, azáltal, hogy tizenegy, illetve tizenkét éve Budapesten élek, de közben pont most kilenc hónapig vidéken éltem egy faluban, és nagyon élveztem. Emellett három napot Paszabon, illetve Ibrányban laktunk, ahonnan a Parno Graszt származik, és velük próbáltunk. Végig ezt a folklórt és a nagyon vidéki érzést kaptuk. Nem éreztem magam ott se idegennek, de közben mégis egy kicsit turistának. Nagyon más világ ott lenni, beszélgetni az ott élő emberekkel. Egy megkülönböztetett szerepben vagyok, mert én vagyok a muzsikus, akit fogadnak a kocsmában, meg szívesen elbeszélgetek a helyi cigánysággal, hogy miként élik meg ezt a helyzetet, meg a mai Magyarországot. Ettől függetlenül szorongás fog el, hogy ott éljek, vagy ott nőjek fel, mert mégsem teljesen az én közegem életszemléletben, világnézetben, ezért valószínűleg egy darabig még nem hagyom el a fővárost. Viszont jó lenne vidéken is erősíteni azt a hozzáállást, ami itt Budapesten van, vagy ami a nagyobb városokban. Nekem vannak olyan miskolci barátaim, akik tanultak itt, éltek is itt egy darabig, de vissza is mentek, és megpróbálnak ott mozgósítani kulturális szempontból egy fiatalabb generációt. Nem tudom, meddig tart ki a lendületük, remélem sokáig, de szükség van ezekre a közegekre a vidéki életben is.
Amit hoztam megammal csomagot, hogy miskolciként nőttem fel, nem cserélném el egy percig sem. Arra nevelt, milyen érzés kinőni egy várost, vagy várni arra, hogy még van egy lépcső feljebb.
Cserébe, ha a gyerekem Budapesten nőne fel, akkor ő már kihagyná azt a lépcsőt, hogy milyen kicsinek lenni, vagy perifériában érezni magadat, akár egy országon belül is, illetve abból dolgozni és abból táplálkozni. Ez lehet megvan egy budapesti gyerekben is, de én 16-17 éves gyerekként annyira kicsinek, szűkösnek és lehangolónak éreztem a városomat, mert már kiismertem és csak menni akartam tovább. Ez egy nagyon erős motiváció volt arra, hogy zenekart csináltam, tettem, dolgoztam érte.
Mi az erősséged, mi visz előre a mindennapokban?
A csapatmunka nagyon fontos nekem. Egyedül szólóban, önmagamban erre nem lettem voltam képes. Szükség van valami dacra, ami előre visz. Nekem ez az volt, hogy muszáj volt létrehoznom valamit, amire büszke lehetek, különleges lehet a számomra vagy észrevesznek. Az önismeret fontossága. Akkor tud igazán boldog lenni az ember, ha elérte, amit akart, ha ismeri magát. Illetve megpróbál nem állandóan menekülni önmaga elől.
Az interjút Lefor Petra, alapszakos hallgatónk készítette. Nyitókép: sinco. Az interjú az Írásgyakorlat: magazinújságírás kurzusra készült.