Interjú az orosz-ukrán háborúról Kopor Szebasztiánnal, egy kárpátaljai származású szaktársunkkal.
Számítottatok a háborúra?
Én valamennyire igen, hiszen 2014-től kezdve elég komoly volt a feszültség. Számítani lehetett arra, hogy Oroszország ezt egyszer csak megunja, és megindul. De azt azért nem gondoltam volna, hogy mindez ennyire hirtelen történik.
Épp a háború kirobbanása előtt találtuk ki nővéremmel, hogy mivel úgyis van még egy hét az online oktatásból, hazamegyünk Kárpátaljára. Szerda éjfélkor érkeztünk meg, csütörtök reggel pedig bumm.
Az pedig, hogy nem csak Kelet-Ukrajnát veszik célba, hanem el akarnak jönni egészen Kijevig és még tovább, teljesen meglepett. Erre egyáltalán nem számítottam. Az otthonunktól 150 kilométerre dobálnak bombákat.
Hol laktok pontosan?
Beregszász mellett, egy kis faluban.
A rokonaidat, barátaidat mennyire érinti a háború?
Apukám, nagybátyám, keresztapám, az ő fia és én mind hadkötelesek vagyunk, szóval csütörtök reggel az egész család azonnal visszaindult Magyarországra. Nagybátyám először hajthatatlan volt, nem akart mindent hátrahagyni, de a falu polgármestere szólt neki, hogy azonnal pakoljon és menjen, mert kapott egy listát arról, hogy kiket terveznek besorozni. Egyedül a nagyszülők maradtak ott.
Milyen érzés a családodnak menekültként Magyarországon lenni? Kaptatok szállást?
Én és nővérem már egy ideje Magyarországon élünk, apukám is régebb óta van itt, de a többieknek eleinte nagyon új volt a helyzet. Az első napokban nem igazán érezték magukat otthonosan, de persze egy teljesen idegen helyen mégis hogyan lehetne? Nincs Magyarországon saját lakásunk, szóval a szüleim most itt vannak velem a kollégiumban, nagybátyámék és keresztanyámék pedig Szentendrén kaptak szállást egy gyülekezettől. Hál’ Istennek anyagi gondjaink nincsenek, apukám talált munkát.
Milyen érzések kavarognak bennetek, mennyire féltek?
Szerencsére már kevésbé. Eltelt egy kis idő és már egészen jól érzi magát itt a család. De kezdetben mindenki aggódott, letargiába estünk. Leginkább anyukám. Ő nagyon féltette a Kárpátalján maradt szüleit, és hogy esetleg oda is elér a háború. Mi próbáltuk nyugtatgatni, hogy valószínűleg nem fog, mert egyrészt az offenzíva megakadt, másrészt az irányított bombákkal és rakétákkal elsősorban a katonai létesítményeket célozzák, ezekből pedig kifejezetten kevés van Kárpátalján. Azt mondtuk neki, ennek a silány helyzetnek is próbálja a jó oldalát nézni: legalább sokat vagyunk együtt. Korábban volt, hogy hónapokig nem találkoztunk, hiszen én Magyarországon tanultam. Az otthon maradt nagyszülők sajnos a gazdasági helyzet miatt is nehéz helyzetben vannak: az árak már a duplájukra emelkedtek. Hrivnyából átszámolva ketten együtt nagyjából 50.000 Ft értékű nyugdíjat kapnak, amiből 35.000 Ft megy el a rezsire, 10.000 Ft pedig a gyógyszerekre. Azaz 5.000 Ft marad nekik egy hónapra. Várhatóan még tovább fognak emelkedni az árak, és sajnos mi is csak alig-alig tudjuk őket támogatni. És ha ez mind nem lenne elég, szegények még a gyereküket sem láthatják egy jó ideig.
Ők biztosan nem akarnak átjönni Magyarországra?
Egyelőre nem, nincs is hova. Mostanra még csak a többieknek sikerült elrendezni a dolgait, de ezt sem lehet normális költözésnek nevezni.
Nagybátyám azzal a hasonlattal élt, hogy ha ezt a folyamatot egy vonatútnak tekintjük, akkor olyan, mintha a felénél megálltunk volna. Szinte mindenünk Kárpátalján maradt, csak pár táskával érkeztünk.
Mennyire érzed Ukrajnát a hazádnak?
Kárpátalját inkább, de Ukrajnát, mint országot sosem éreztem annak, főleg, hogy a kisebbségeket eléggé elnyomják. A falunkat szeretem, ott szinte mindenki magyar, viszont az életemet évek óta Magyarországon tervezem.
Sokkal otthonosabban érzem itt magam, bárkivel el tudok beszélgetni, de Ukrajnában még útbaigazítást is alig merek kérni. Nem tudok valami jól ukránul, és ridegebbek is az emberek.
Érdekes, hogy mifelénk Kárpátalján például, ha egy boltban vásárolsz, nem azt mondod, hogy “kérem”, hanem csak annyit, hogy “lesz” — emiatt az eladók itt gyakran igencsak csúnyán néznek a Magyarországra látogató kárpátaljaiakra. Egyébként Ukrajnával az is jelentős gond, hogy egy szakfőiskolán kívül — ahol mondjuk tanulhatsz szakácsnak vagy autószerelőnek — nincsen más magyar nyelvű felsőoktatási lehetőség. Nekem a filmrendezés az álmom, amit Ukrajnában biztosan nem lehetne magyarul tanulni, de például jogot vagy újságírást sem.
Titeket személyesen hogyan érintett az ottani diszkrimináció?
Engem először ukrán iskolába írattak, ami nagyon rossz volt, mert egyáltalán nem állt rá az agyam az ukrán nyelvre, ezért egyetlen tárgyból sem tudtam normális eredményeket produkálni. Szerencsére a szüleim ezt megértették, és átraktak egy magyar osztályba, ahol végre kellemesen éreztem magamat, és a tanulás is egyből jobban ment. Ez szép és jó volt egy ideig, de elég hamar elkezdtek jönni az ukránosító rendeletek, meg a nyelvtörvény. Először csak azt érzékeltük belőle, hogy például a hivatalos papírokra már ukránul kellett felírni az adatainkat, de aztán fokozatosan egyre több helyen lett kötelező az ukrán nyelv, és végül már alig-alig használhattuk az anyanyelvünket. Miközben mi egy magyar osztály voltunk. Bennünket direkt azért írattak oda, hogy hadd beszélhessünk és tanulhassunk a saját anyanyelvünkön. Ezzel együtt a nyelvtörvény nemcsak a diákokat, de a kizárólag magyar nyelven oktató tanárokat is ellehetetlenítette. De már bankokban, kórházakban, hivatalokban is csak ukránul beszélnek az emberrel. Akadnak olyanok is, akik durvább hangnemre váltanak, ha más nyelven szólsz hozzájuk.
Van például egy ukrán nacionalista nyelvész pedagógusnő, aki egyszer lényegében azt mondta, hogy a debil magyaroknál és a kisebbségnél még a kutyák is okosabbak, mert ha elküldik őket kutyasuliba, akkor egy hónapon belül megtanulják az “Ülsz!”, “Állj!”, “Fekszik!” parancsszavakat, ezzel szemben nekünk hét év — ennyi időt biztosít a nyelvtörvény — sem elég, hogy megtanuljunk ukránul.
A falunkhoz közel jópárszor rendeztek magyarellenes tüntetéseket is. A nyelvtörvény bevezetése egy “megszoksz vagy megszöksz” szituációra kényszerítette a kisebbségeket. Ekkor jött el az a pillanat, hogy döntenünk kellett: itt maradunk, de akkor a gyerekeink valószínűleg már csak ukránul tanulhatnak majd, vagy eljövünk. Korábban nem terveztünk elköltözni, mert alig ismertük Magyarországot, kevésszer fordultunk meg itt, de aztán idővel a nővérem egyre gyakrabban járt át versenyekre, nekem pedig a helyi testvériskola szervezett utazásokat, és kifejezetten szimpatikussá vált az ország. Most már a család is Magyarországon szeretné folytatni.
Mi a véleményetek Zelenszkij elnökről?
Annyira mélyen nem követem az ukrán belpolitikát, inkább a magyarországiról olvasok, de azt tudom, hogy a család nem kedveli. Szerintük politikai előélet és tapasztalat híján nem megfelelő erre a pozícióra. Elnöksége alatt duplájára nőtt a gáz ára, és rengeteg minden más is iszonyatosan megdrágult. A nyelvtörvények is ekkoriban szaporodtak el. Csökkent Ukrajna színvonala, és egyre erősödtek az Oroszországgal való konfliktusok is.
Azzal sem értek egyet, hogy a nyugati sajtó ennyire heroizálja Zelenszkijt, az én szememben ő nem egy hős. Szerintem többet is tehetett volna azért, hogy a háború ne fajuljon idáig. Az igazi hősök a fronton harcoló katonák és civilek, akik az életüket adják a hazájukért és családjukért.
Mit gondolsz a háború fejleményeiről? Nem egy politikai mélyelemzést várok válaszul, csak mint érintettet kérdezlek.
Először is mindenképpen szeretném leszögezni, hogy borzasztónak tartom a háborút, és elítélem az agresszív támadást Putyin részéről. Szerintem az ilyen helyzeteket diplomáciai úton kellene megoldani, nyugodt és értelmes kommunikációval, hiszen a XXI. században élünk. Tényleg nem nagyon értek a politikához, de az egyértelműen látszik, hogy a villámháború, amire Putyin számított, elbukott. Rendkívül igyekezett megmutatni a világnak a hatalmát, és úgy tűnik, most már bármi áron ki akar csikarni egy győzelmet. Az offenzíva kezdetén még valamelyest megértőbb voltam Putyinnal, úgy gondoltam, részint jogos a felháborodása a NATO terjeszkedése és a többségben oroszok lakta krími és donbaszi konfliktusok miatt. De amit Putyin azóta művelt, számomra teljes mértékben elfogadhatatlan. Olyan határt lépett át többezer civil legyilkolásával és városok porig bombázásával, amiről sosem gondoltam volna, hogy napjainkban és ilyen közel hozzánk megtörténhet. Egyre többet hallani szexuális erőszakról is… Borzasztó, tényleg. Remélem, minél hamarabb véget ér a háború, lehetőleg diplomáciai úton.
Te beleegyeznél abba, hogy a háború befejezésének érdekében Kelet-Ukrajnát megkapja Oroszország?
Ha már darabolunk, én nagyon örülnék, ha Kárpátalját visszacsatolnák Magyarországhoz. De amúgy igen, nekem megfelelne, ha Kelet-Ukrajnát Oroszországhoz csatolnák.
Tényleg, csak legyen már vége a vérontásnak! Nem akarom, hogy ez a két nép tovább gyilkolja egymást.
Egyre több helyről hallani, hogy rengeteg kárpátaljai férfit visznek el a frontra, közben Kelet-Ukrajnából meg gazdag ukránok jönnek nagy fekete dzsippekkel Beregszászra, és beköltöznek az elhagyott házakba. Az egész város tele van velük. Rengeteg ilyen posztot láttam.
Ők nem menekültek?
Vannak köztük olyanok is, akik tényleg mindent hátrahagytak és valóban kisemmizett menekültek, de többségben nem azok. Semmi szükségük beköltözni ezekbe a házakba, hiszen elég tehetősek.
Ukrajnának szerinted lenne helye az Európai Unióban?
Ez egy kifejezetten bonyolult kérdés. És mondom: nem értek a politikához. Elsőre az jutott eszembe, hogy a határátlépés biztosan egyszerűbb lenne, haha! Nekem nem lenne ellenemre, de nem igazán látom, hogy Ukrajna mégis mit tudna adni a többi tagországnak. Maximum neki lenne jövedelmező.
És a NATO-ban?
Attól tartok, hogyha Ukrajna NATO tag lenne, azaz minden tagországnak kötelezően támogatnia kellene megtámadása esetén, akkor abból akár egy világméretű fegyveres konfliktus is kirobbanhatna. Ezt meg semmiképp sem szeretném. De gondolom, senki más sem.
Lehet, ha már korábban tag lett volna, pont emiatt nem támadják meg.
Hát, nem tudom. Szerintem érdemes lenne komolyan venni Putyin egyes fenyegetéseit.
Maradt még benned valami a témával kapcsolatban?
Nem tudom elégszer elmondani, hogy tényleg nagyon szeretném, ha minél hamarabb véget érne a háború. Emellett pedig óriási köszönet a magyar embereknek és az ELTE-nek, hogy ennyit segítenek az Ukrajnából menekülőknek. Példaértékű.
Az interjút Kiss Soma, alapszakos hallgatónk készítette. Nyitókép: Unsplash. Az interjúalany vállalta, hogy névvel, azt azonban nem, hogy képpel is szerepeljen.