Jamriskó Tamás kommunikációs szakember, jelenleg az ELTE social média szakértője, az Első Pesti Egyetemi Rádió (EPER) főszerkesztője és a Média Tanszék óraadója, aki 2020-ban vette át az EPER vezetését. A rádiózással való viszonyáról, az elmúlt két évben szerzett tapasztalatairól kérdeztük.
Hogyan szippantott be a rádiózás világa?
2011 körül kezdtem el rádiózással foglalkozni, amikor újságíró és fotóriporter OKJ-s képzésre jártam. Lehetőségünk volt bedolgozni a Civil Rádióba, a MentAtea című reggeli műsorukba készítettünk rovatokat néhány szaktársammal. Humoros bejátszásokat gyártottunk, régi zenéket adtunk le, és hozzá nem konvencionális átvezető szövegeket passzítottunk. Ez egyfajta szabad játék volt, a maga önfeledtségével és sokszor arcátlanságával. Riportokkal is foglalkoztunk, ami egy újságírói vagy rádiós karrier kezdetén elég nagy falatnak bizonyult, de egyszerre nagyon izgalmas is volt. Később megüresedett egy reggeli idősáv, így jött a lehetőség, hogy műsort vezessünk. Ebből született meg a Kurbli nevű rádióműsor, amit szerettünk volna szórakoztató, tudományos, de mégis egy jó tartással rendelkező tartalommá tenni. Utána átkerültünk egy délutáni magazinműsorba, a 117 percbe, ahol szintén nagyon nagy szabadságunk volt, és ezért hálával is tartozom a Civil Rádiónak. Elég intenzív időszak volt, de rengeteg mindent tanultam. Nagyjából ekkor kezdődött a történet.
Mitől különleges számodra ez a médium?
Elsősorban attól, hogy nem az számít, honnan jöttél, hogy nézel ki. Az a fontos, mit csinálsz és mit mondasz. Ez nagyban demokratizálja a tartalomkészítést. Egyikünk se akart jólfésült híradós lenni, számunkra tényleg a tartalom volt a fontos. Az őszinteség, amivel megfelelő távolságból, de intim viszonyban lehetett szólni a hallgatókhoz, és közben magunkat adhattuk. A rádiózásban és a podcastben is az a szép, hogy nem tudod, ki hallgat. Szólhatsz akár milliókhoz, akár csak tíz emberhez, de ezt nem úgy teszed, mint ahogy egy szónok szól az emelvényről a tömegnek, vagy mint ahogy a televízió.
A rádió mindenkihez egyenként beszél. Erre más médium nem képes.
Az embernek szerintem igénye is, hogy emberi hangot halljon. Ezért nem halt ki még ez a műfaj, és nem is fog. Van egy olyan mondás is, hogy az emberek az újságot olvassák, a tévét nézik, a rádiót szeretik.
Hogyan kerültél az EPER-hez?
2016-ban egy kis kihagyás után kezdtem az ELTE Média Tanszékére járni mesterképzésre. Már korábban beszéltünk a rádióról Hammer Ferenccel, amikor alapszakos koromban elkezdtünk együtt kutatni. 2017 környékén kezdtem el aktívan dolgozni az EPER-ben, az év közepén lettem a rádió műsorigazgatója, és 2020 júliusától vagyok a főszerkesztője. Az elmúlt években nagyon sok interjú, rengeteg összeállítás, magazin, krónika jelent meg, összeraktunk egy nagy posztmodern hangjátékot is Őri Somával, a jelenlegi producerünkkel és még nagyon sok volt és jelenlegi rádiósunkkal, amit aztán több fesztiválon sikerült játszatni.
Milyen feladatai vannak egy főszerkesztőnek egy kisközösségi rádióban?
A főszerkesztő felelősséggel tartozik mindazért, amit a rádió csinál. Én úgy látom, főszerkesztőként talán az elsődleges funkcióm az, hogy úgy navigáljam az EPER működését ebben a folyamatosan változó médiatengerben, hogy az egyszerre tudja megtartani az értékeit, és tudjon újakat is keresni, ha szükséges. A kisközösségi rádió főszerkesztője szerintem mindig egy ilyen fura kétarcú figura, mert egyszerre kell vezetned a rádiót, és kell egy olyan szintű kooperációra, demokratikus megvalósításra törekedned, ami mindenkinek jó. Az EPER-nél fontos, hogy lehetőséget adjunk mindenkinek, aki szeretne értelmesen szólni, tartalmat készíteni, tanulni, csinálni valami jót egymásért, magunkért. Ebbe a keretrendszerbe sem az nem fér bele, hogy az ember parancsokat adjon ki, sem az a hozzáállás, hogy „csináljatok, amit akartok”. Törékeny az az egyensúly, amit fent kell tartani, de úgy tűnik, eddig elég jól megy – remélem, a műsorkészítő kollégák is így gondolják. Egy tizenkét évvel ezelőtti kiadványban írják, hogy a kisközösségi rádió munkatársai nem munkatársak, nem önkéntesek, hanem ők maguk a rádió. Véges erőforrásaink vannak, az emberek nem fizetésért, hanem más javakért dolgoznak a rádiónak. Ezeket a nagyon korlátolt erőforrásokat kell a lehető legokosabban és legrugalmasabban használni, hogy a rádió ne csak vegetáljon, hanem szellemi, alkotói műhelyként működjön.
A cél, hogy tudjunk fejlődni, tudjunk stratégiai nyugalomban kis lépéseket tenni előre. Végtére mi is csak egy jó rádiót, egy hallgatható rádiót szeretnénk.
Mi mindenben fejlődtél az elmúlt két évben, mióta az EPER főszerkesztője vagy?
Szerintem erről inkább a rádiós és podcaster srácokat kellene megkérdezni. Úgy érzem, hogy a vezetői és menedzser képességeim egyértelműen fejlődtek. Egyre szenzitívebben tudok a műsorkészítőkkel is kooperálni mind emberileg, mind szakmailag. Mivel nem kereskedelmi rádió vagyunk, megvan az a szabadságunk, hogy a tartalomkészítőhöz szabjuk a tartalmat és a műsorvezetési stílust. Ha neked az a jó, hogy beülsz egy fotelba, és úgy indítod a műsort, akkor úgy lesz, és ebből hozzuk ki a legjobbat. Salvador Dalí mondta azt, hogy minden alakít rajtunk, de semmi sem változtat meg. Nekem például a stratégiai szemléletet tekintve kifejezetten jót tett az, hogy az EPER főszerkesztője lettem. Hargitai Henriktől vettem át a rádiót, aki egy kiváló főszerkesztő volt, és nyilván egy jó főszerkesztő után nehéz szintén jónak lenni. A koronavírus is megbonyolította az életünket. Az EPER Rádió úgy működött közel egy évig, hogy az előző évek létszámához képest sokkal kevesebben jöttek be műsort készíteni. Szerintem három vagy négy hónapig bent se voltam a stúdióban, mert egyszerűen nem volt miért. De ezt az időszakot is jól ki tudtuk használni.
Azt mondod, a rádiózásban nagy szerepe van a szabadságnak, azonban mind az idő, mind az elérhető frekvenciák száma véges. Milyen kihívásokat jelent ez?
A frekvencia és az idő is véges jószág. Amiket megígértünk a pályázatunkban a frekvenciáért, azokat tartjuk is. De ezeken a kereteken belül viszont tényleg azt csinálunk, amit akarunk. Hogyha egy témában úgy érezzük, hogy félóra vagy másfél óra van, akkor abból egy félórás vagy másfél órás műsor lesz. Ez is egyfajta szabadság. Ebben az értelemben az idő nem korlátoz bennünket. A fő kérdés mindig az marad, kinek, miről és miért csinálunk műsort. Más megközelítésből persze, ha belekezdünk egy olyan műsor készítésébe, mint amilyen például az ELTE Long a negyvenöt-ötven perces adásaival, akkor a továbbiakban illik ezt a hosszúságot tartani. Hasonló elveken működik ez, mint egy márka. A különböző márkák egyik működési alapelve, hogy hiába nem tudja a fogyasztó, mit fog az adott cég csinálni, abban biztos lehet, hogy mi az, amit nem fog. Ez a rádióra is igaz. Lehet, nem tudod, mi lesz a műsor következő adásában, de azt biztosan tudod, hogy egy beszélgetős műsor nem fog propagandaműsorrá változni, vagy hogy nem lesz húsz percből hatvan.
Nemcsak rádiózással, de podcast műsorokkal is foglalkoztok. Mi a legnagyobb különbség a két műfaj között?
A podcast olyan, többségében beszédalapú hangzóanyag, amelyet bárhol, bármikor meghallgathatsz. Egy on-demand letölthető tartalom, így te magad válogatod össze azokat a tartalmakat, amik érdekelnek. Mivel ma már nagyon alacsony a belépési küszöb, nagyon egyszerű tartalmakat készíteni, bárki csinálhatja. Olyan most a podcast, mint régen volt a blog. Ez a nem uniformizált jelleg pedig nagymértékben demokratizálja a tartalomkészítést. Ha most szétnézünk a podcast piacon, nagyon sok rádió jellegű, rádió hangzású műsort találunk, amelyek nem podcastek, mégis podcast-platformokon érhetők el. Találunk olyanokat, amelyekben harmincas férfiak – mint amilyen én is vagyok – leülnek egy mikrofon köré, és csak beszélgetnek. Tartalom? Tartalom! Tud működni kisközösségi rádióban? Simán! Tud működni podcast-ben? Tud! Akkor hol van a határ? Nem tudom. Nem is feltétlenül kell ezt tudni. A rádiós és a podcast műsorfolyamnak is megvan a maga szépsége. A rádió egy lineáris műfaj, nem tudod visszatekerni, nem tudod visszahallgatni. Van egy olyan bája, ereje, ami a podcast-ben nincsen meg. De nem hiszem, hogy ezeknek versenyeznie kellene egymással. Teljesen jogos lehet egyébként az a rádiósok körében gyakori kritika, hogy a podcast félprofi, mert amatőr készítők csinálják, és mert benyomul a piacra a kreatívipar is. De nézzük meg a tévét, a YouTube-ot és streamingszolgáltatókat! Azok is tudnak egymás mellet létezni. Szerintem épp ezért nem érdekes, van-e határ a podcast és a rádió között. Az a kérdés, hogy milyen tartalmat akarunk csinálni, kikhez akarunk szólni, és nekik mire van igényük. És ami kiemelten fontos, mi mit tudunk adni magunkból. Ez pedig az EPER részéről mind a két formátumban tud működni.
Amikor te hallgatsz egy rádió- vagy podcast műsort, mennyire vagy jelen mint hallgató, és mennyire mint szakmabeli, kritikus műsorkészítő?
Hát, néha nem vagyok jobb, mint anno nagyanyám, amikor a tévével beszélgetett.
Nyilván egyszerre próbálom fogyasztói és szakmai füllel is hallgatni ezeket. Ez valahol egy ilyen tartalomkészítői ártalom. Egy betegség, ami nem feltétlenül rossz. Nem lehet nettó kizárni a szakmai szempontokat. De ezt nem tartom zavarónak. Például a podcast adta szabadsághoz az olyan dolgok is hozzátartoznak, hogy egyáltalán nem probléma, ha valaki esetleg nem beszél olyan szépen, vagy nem olyan jó a hangminőség. Nem számít, mert őszinte. Ég és föld a különbség egy lekérdezett kérdéssor között, és aközött, ha ott ülsz valakivel, gondolkodsz vele, rákapcsolódsz a karakterére és figyelsz rá.
Az őszinte, félamatőr tartalom sokszor sokkal többet ér, mint egy kereskedelmi szempontok alapján legyártott műsor, ahol mondjuk egy életútinterjúnak bele kell férnie harminc percbe.
Az EPER-ben, ahol viszont nincsenek ilyen szempontú megkötések, egy holokauszt túlélőkkel készült életinterjúban egy hat másodperces szünetnek hat másodperc szünetnyi ereje van. Nem vágjuk ki.
Hogy zajlik nálatok a műsorkészítés?
Ez attól függ, hogy épp egy kisközösségi tartalmon, vagy egy megbízásos, együttműködéses munkán dolgozunk-e. Az első esetben bárki számára nyitva áll az ajtónk, bárki bejöhet, és elmondhatja, miről szeretne műsort csinálni. Ebből az ötletből aztán építünk valamit közösen. Az illető megírja a műsortervet, részt vesz azokon a képzéseinken, amik a technikai részleteket érintik, végül pedig a mi felügyeletünk mellett elkészíti a műsor első epizódját. Ezt ő is, és az EPER is publikálja, és a műsor egy külön Spotify-csatornát is kap. A piaci együttműködéses projekteknél mi visszük végig döntő többségében a műsorkészítési folyamatot, és az utógondozás is a mi feladatunk. Az efféle megbízások teljesítésével mi is validáljuk magunkat a piac felé, azt üzenve, hogy bár egy „kicsi egyetemi rádióként” működünk, képesek vagyunk a piaci sztenderdeknek megfelelő produkciós munkát végezni. Ez egyben bevételforrást is jelent, ami aztán visszaforgatható a rádióba, akár a műsorkészítőnknek és a produkciós munkálatokban részt vevőknek juttatott ösztöndíj, akár különböző jellegű fejlesztések formájában.
Óraadóként rádiózást és podcast-készítést tanítasz az egyetemen. Az óráidon résztvevő hallgatók közül is kerülnek ki műsorkészítők és egyéb munkatársak?
Igen, jelenleg is vannak ilyen munkatársaink. Az órák úgy vannak kitalálva, hogy a hallgatók megtanulják az alapvető rádiós és podcast ismereteket, és aki úgy érzi, szeretne ezzel foglalkozni, azt szívesen látjuk. Főként gyakorlati oktatás zajlik, de bizonyos mértékig azért át kell látni a kreatívipar és a médiapiac működését, kell egy perspektíva. Nagyon sokat lehet tanulni az egyetemen, meg az egyetemen kívül is, de a perspektívát, azt, hogy hogyan nézünk bizonyos dolgokra, szerintem majdhogynem csak az egyetemen lehet elsajátítani, és erre a Média Tanszék egy kifejezetten jó helyszín.
Szociológia alapszakosként végeztél, és médiakutató mesterdiplomád van. Mit adott neked az ELTE?
Ahhoz, hogy az ember jól tudjon működni a médiában, hogy értse ezt a világot, kell egy olyan jellegű társadalmi tudás, amit a szociológia szak például nagyon jól meg tud adni. Az ELTE nekem perspektívát adott, és sok jó kapcsolatot mind emberileg, mind szakmailag. A Média Tanszéket azért szeretem nagyon és azért vagyok neki hálás, mert rengeteg lehetőséget, mozgásteret, egyfajta bizalmi szabadságot biztosít a hallgatóknak. Mikor Hammer Ferivel megbeszéltük, hogy órát fogok tartani, és arról kérdeztem, mi legyen a sillabusszal meg az óratervvel, csak annyit mondott, ő nem kér óratervet, legyen jó az óra. Ebben így nyilván iszonyatosan nagy hibafaktor volt, hiszen még sosem tartottam órát, és fogalmam sem volt róla, mit és hogy kellene csinálnom. Mégis, ez a bizalom és ez a szabad mozgástér nagyon meg tudja sokszorozni az ember erejét és lehetőségeit. Hasonlóképp a rádióban is a mai napig úgy tudok tevékenykedni, hogy soha senki, se a tanszék, se az oktatók, se a rádiót működtető alapítvány részéről nem mondott olyat, hogy ezt és ezt inkább ne adjuk le, vagy hogy ezzel és ezzel inkább ne foglalkozzunk. Egy célom volt az óraadással: hogy olyan órát tartsak, amelyre én magam is szívesen beülnék és aktívan részt vennék rajta, és olyan rádiót csináljunk, amelyben bármikor örömmel dolgozom. Remélem sikerült.
Milyen jövőbeli terveid vannak az EPER számára?
Ez azért veszélyes kérdés, mert ha nem jönnek be, akkor később számon lehet kérni.
Ugorjuk?
Nem, nem. Ha választanom kell, hogy válaszolok-e, vagy nem válaszolok, akkor egyértelműen a válaszadás mellett vagyok. Szerintem a jelenkori társadalom egyik nagy problémája, hogy az emberek nem válaszolnak a kérdésekre és alig beszélgetnek. Számomra emberileg és mint kisközösségi rádió, produkciós mikrovállalkozás is fontos a hatékonyság. Fixen elérendő célokat nem igazán szeretek kitűzni, mert az frusztrációt okoz, amivel csökkenne a szabadságfokunk. Ha csökken a szabadságfokunk, csökken a hatékonyságunk és a mozgásterünk is. Az EPER stratégiai mélysége most öt évre megvan. A folyamatos, megbízható működést, a technikai és szakmai fejlődést tartjuk szem előtt, illetve emellett dolgozunk olyan zászlóshajó projekteken és kreatívipari együttműködéseken is, amik validálnak minket piaci, szakmai, művészeti, és tudományos, intellektuális oldalról is. Most éppen egy nagyon híres magyar képzőművész legendás péntek esti bulijairól és szalonjáról szóló podcasten, filmen és fotókiállításon dolgozunk.
Szeretek improvizálni. Ha jön egy lehetőség, szeretem ott és akkor átgondolni. Fél évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy én leszek az ELTE social médiása. Öt-hat évvel ezelőtt azt sem gondoltam volna, hogy az EPER rádiót fogom vezetni. Nem egy kimondottan stratégiai gondolkodás ez, de szabadságot és mozgásteret ad. Ha változnak a körülmények, akkor velük együtt mi is változunk. A jelenhez való alkalmazkodás szerintem nagyon fontos. Nemrég beszélgettem osztrák közösségi rádiósokkal, akik azt mondták, szerintük a kisközösségi rádió olyan, mint egy világítótorony a tenger közepén. Egyetértek velük. De ez könnyen lehet egy elhagyatott világítótorony, ami hiába van és hiába pislákol, ha a tengeri utak egyszerűen már nem arra futnak. Szóval, ha ilyen világítótornyok akarunk lenni, akkor úgy kell léteznünk, hogy megérje felénk járni, olyat és úgy csinálni, úgy működni, ami egyedi és vonzó.
Milyen tanácsaid vannak azok számára, akik érdeklődnek a podcast és a rádiós műsorkészítés világa iránt?
Hallgassanak sok tartalmat, és közben legyenek kritikusak. Gondolják át, milyen fajta rádiózással és podcast-készítéssel szeretnének foglalkozni. Nem baj az, ha nem tudják, próbáljanak ki minél több műfajt.
Az egész média- és kreatívpiac olyan, akár egy homokozó, amiben nagyon sok lehetőség van. Állhatsz a szélén, és nézheted. Építhetsz piramist. Faraghatsz benne homokszobrokat. Vagy ha szeretnéd, csak szórhatod a homokot a levegőbe. Mindegyiknek van egy közönsége, mindegyiké más, de ha te megfelelő önazonossággal tudod építeni a kis piramisodat vagy szórni a homokot a szélben, akkor csináld.
Az egyik oldalról nézve nagyon úgy tűnik, hogy a húszas évek arra vannak, hogy az ember elparádézzon. Ott vannak a bulik, egyetem, satöbbi. De az önmagunkba és az önmagunk megismerésébe fektetett munkát most érdemes elkezdeni, és ez később sokszorosan megtérül. Egy olyan korszakban élünk, ahol az ember kiszabadul a poroszos oktatási rendszerből, és a választás egyre inkább a saját kezébe kerül. Hogyan lehet a rengeteg lehetőség közül jól választani? Először sehogy. De számtalan alkalom van próbálkozni. Az is jó kiindulási pont, hogyha hazafelé menet zene helyett egy podcastet hallgattok, vagy ha arra figyeltek, miről beszélgetnek mások körülöttetek. A legfontosabb, hogy kritikusan fogyasszatok tartalmakat, és mindenféle tartalmat, mert így sokkal könnyebb lesz meglátni, mi az, ami jó megoldás, mi az, amit ti jobban tudnátok csinálni. Aztán egyszer, amikor úgy érzitek, üljetek le egy mikrofon mögé, és kezdjétek el csinálni. Bármi is foglalkoztasson benneteket, az valószínűleg nem csak titeket érdekel, öt-tíz év múlva pedig kordokumentum lesz abból, amiről ma felvételt készítetek. Nincs rá semmi garancia, hogy elsőre jól sikerül, de senki ne gondolja azt, hogy csak egy bizonyos módon lehet műsort készíteni. Ezer év is napokból tevődik össze.
Az interjút Fodor Krisztina, alapszakos hallgatónk készítette. Nyitókép: Rusznák Gábor