Bár még csak negyvenkét éves, annyi bölcsesség árad belőle, mintha sokkal idősebb lenne. A Spinoza Színház Mózes és Jézus Pesten című darabjában most Jézust játssza, azonban nem indult zökkenőmentesen a pályafutása. Elszomorítja, hogy az „ez ki?” világát éljük, és nem akárkivel találkozna, ha az időutazás lehetővé tenné. A beszélgetés közben nem csupán egy remek színész ült velem szemben, hanem egy nagy gondolkodó is. Interjú Makranczi Zalánnal.
Hogy kerül Mózes és Jézus Budapestre?
Ez egy hosszasabb együttműködés eredménye. A Spinoza vezetője, Sándor Anna írta a darabot, ez pedig már a harmadik, amit ő írt és játszom is benne. Hét évvel ezelőtt csináltuk a Herzl című drámát Gyabronka Józseffel és Hajdú Lászlóval. Ez volt az első darab, a második a Pulitzer-ügy, amiben Fodor Tamással és a feleségemmel, Szinetár Dórával játszottunk, a Mózes és Jézus Pesten pedig a harmadik. Amikor szóba került, hogy Anna írt egy új darabot, valahogy adta magát, hogy abban is játsszak. Aztán ment a vadászat, hogy ki lehetne a másik szereplő, és végül Schneider Zoltán lett Mózes a darabban. Így kerültünk Pestre.
Mennyire fonódik össze a darabban a vallás és a politika?
Jézus és a zsidóság kapcsolatából adódóan ez a kettő óhatatlanul összefonódik, hiszen amikor a zsidók meghallották, hogy megszületett a Messiás, akkor nagyon örültek neki, mert azt gondolták, hogy majd meg fogja menteni őket. Csak ugye már tudjuk a történelemből, teológiából, mindenhonnan, hogy Jézus másra gondolt. Anno már abból is politikai kérdés lett, hogy a zsidók először miért fogadták el Jézust és aztán miért nem. Így adta magát, hogy nem lehet ettől elválasztani a politikát a mai napig sem.
Szívesen alakítanád Jézust a Passióban?
Ezen még nem gondolkodtam.
Nincs álomszerepem, nem szoktam azon gondolkodni, hogy mit szeretnék eljátszani, mert az ember vágya és a valóság nagyon nem szokta fedni egymást.
Az a tapasztalatom, ha valaki kitalálja, hogy mondjuk Hamletet szeretné játszani, akkor egyszer csak olyan borzalmasak lesznek az előadás körülményei, hogy azt mondja, bár ne kívánta volna. Szokták is mondani, hogy vigyázzon az ember, mit kíván. Meg kell tanulni jól kívánni.
Van egy szerelemdarabod, A védőbeszéd, amely azt mutatja be, hogyan próbálta megvédeni magát Szókratész a vádlói előtt, mielőtt halálra ítélték. Ebben a beszédben nagyon sok tanítás hangzik el. Számodra melyik a legfontosabb?
Nagyon nehéz egyet választani. Rengeteg alapgondolat kavarog a fejemben. A darab egyik utolsó tételmondata nagyon emblematikus számomra. Miután Szókratészt halálra ítélik, az ítélet végrehajtása előtt is mond még egy beszédet, amiben ez is elhangzik: „Azt az egy bizonyos igazságot meg kell jegyeznetek, hogy a jó emberrel nem történhetik rossz sem életében, sem halálában, és nem is feledkeznek meg az istenek az ilyen ember dolgairól.” Tehát valahogy úgy gondolom, az ember éljen úgy, hogy ha arra kerül a sor, azt érezze, hogy ennek az élet nevű játéknak volt eleje, közepe meg vége.
Milyen tanításokat tartasz fontosnak a társadalomra nézve, amelyek alapján működnie kellene?
Tulajdonképpen az a varázslatos Szókratész védőbeszédében, hogy semmi olyasmi nem hangzik el benne, illetve nem hangzott el kétezer-négyszázhúsz évvel ezelőtt, ami ne lenne érvényes a mai társadalomra is. Amikor azt mondja, hogy „nem a vagyonból lesz az erény, hanem az erényből a vagyon”, azt gondolom, hogy ez szintén egy alapvető tanítás, amit a mai napig nem sikerült megjegyeznünk és elsajátítanunk. A másik ilyen alapvető mondata, hogy „amiről nem tudok, arról nem vélem azt, hogy tudom”. Borzasztó abba belegondolni, hogy az emberek tulajdonképpen kétezer-négyszáz éve semmit nem változtak.
A darabban egyedül állsz középen és körbeülnek a nézők. Voltaképpen előttük véded meg magad. Említetted, hogy így elég kényelmetlen játszani. Mennyire szoktad érzékelni, hogy ez a helyzet a nézőkben is feszültséget idéz elő?
Tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy nekem a nézők a díszlet, a nézőknek meg én vagyok a díszlet. Tehát így hatunk egymásra. Természetesen eleinte szokott belőle feszültség lenni, ezért kitaláltam, hogy rögtön az elején elkezdek viszonylag közvetlen módon kommunikálni a nézőkkel és megpróbálom úgy elindítani Szókratész védőbeszédét, hogy ne tűnjön fel, ez már a védőbeszéd. Vagy legalábbis ne legyen az, hogy nagyon egzakt módon el van vágva a valóság és a színház. Próbálom a kettőnek valamiféle keverékét játszani, hogy feloldódjanak. Elkezdek velük kommunikálni, hogy utána ne ijedjenek meg attól, hogy hetven percen keresztül a nyakukba kapják Platónt.
Említetted, hogy szeretnéd eljuttatni a darabot iskolákba is. Ezt sikerült megvalósítani?
Elkezdett megvalósulni, aztán a pandémia ezt keresztülhúzta. Most megint úgy néz ki, hogy jönnek osztályok. Ki lehet bérelni helyeket, és oda szoktak bejelentkezni.
A védőbeszéd szövege nem a legkönnyebben emészthető. Mi a tapasztalat, mennyire könnyen fogadják be a kamaszok?
Persze a szöveg nem egyszerű, nem adja magát olcsón, de feleannyira sem nehéz, mint ahogy azt gondolják. Sok por rakódott rá az évek során, ezért először az emberek fejében kell egy kicsit leporolni a szöveget, hogy befogadhatóbb legyen. Ha ez sikerül, akkor csodálatos dolgok tudnak történni. A gimnáziumi tizenegy-tizenkettedik osztályosok például úgy figyelnek, mint a kisangyal.
Az előadás utáni beszélgetéseken mernek kérdezni a diákok?
Igen, de az előadás után magáról a darabról, Platón szövegéről már nem igazán kérdeznek, mert szerintem annyira elfáradnak hetven perc alatt, hogy nem akarják ezzel fárasztani az agyukat. Úgyhogy inkább lazító beszélgetések vannak utána, amikben ki-kitérek történelmi tényekre.
Szókratész többek között azt is mondta, hogy mindenki foglalkozzon először a saját dolgával, mielőtt másokéval törődne. Te mennyire engeded be mások véleményét, legyen az szakmai, kritikai megjegyzés, vagy akár internetes komment?
Próbálok nem figyelni ezekre.
Az a baj, hogy a kommentszekció semmiképpen sem a segítő, építő jellegű kritika helye, hanem a földbe döngölőé. Manapság az „ez ki?” világát éljük, teljesen mindegy, hogy az ember mit rakott le az asztalra.
Van egy csoport, akiknek jólesik a fotelben ülve odaírni bárkinek a bármilye alá, hogy „ez ki?”. És lehet az akár Czeizel Endre professzor is. Ez egy magyar specialitás, amivel nagyon nehéz mit kezdeni. Amikor Kecskeméten voltam színész, és egyik nap játszottam Bob herceget, a másik nap Don Carlost, az előbbit szerették jobban a nézők. Alföldi Róbert rendezte a Don Carlost, ami egy kiváló előadás volt, egy csodálatos Schiller-adaptáció. Szerintem remekül sikerült. Tetszett a nézőknek, de a Bob herceg volt az, amire lebontották a házat, pedig az égegyadta világon semmiről nem szól. Ezek után már nem nagyon vannak illúzióim.
Ha valaki építő jellegű kritikát fogalmaz meg, azt mindig szívesen fogadom, mert az a része nem zavar, ha valaki segíteni akar és azt mondja: „Figyelj, az ott szerintem jobb lenne úgy, ha…”
A többi pedig nagyon fáj, de próbálok nem figyelni rájuk. Annyira pitiáner dolog ez, hogy nem szeretnék velük foglalkozni.
Szókratészt igazságtalanul ítélik el. Te a Nemzeti Akadémián, a mai Pesti Magyar Színiakadémián végeztél, nem jártál a Színművészetire. Érzékelted esetleg, főleg a pályafutásod elején, hogy emiatt nehezebben érvényesültél a szakmában? Többet kellett letenned az asztalra, hogy elismerjenek?
A Színművészeti Főiskolán megvan az az előny – vagyis megvolt, most már nincs –, hogy nagyon sokféle emberrel dolgozhattak együtt a diákok, és ennek következtében, amikor végeztek, automatikusan bekerültek egy színházi közegbe. Ekkor már csak rajtuk állt, hogy fenn tudnak-e maradni a víz felszínén vagy sem. A főiskola azonban adott egy hamis biztonságérzetet is. Azt hihette a diák, hogy őt most már ismerik, adogatják majd az emberek egymásnak, mindenkinek eszébe fog jutni. Na, ez nem igaz. Aki a Nemzeti Akadémián végez, annak gyakorlatilag akkor kell ezzel megküzdenie, amikor még semmilyen kapaszkodója sincs. Tehát ott először ezt a csatát kell megvívni, utána már könnyebb. Nekem rögtön a legelején meg kellett vívnom ezeket a csatákat, és onnantól kezdve lett egyfajta ismeretségem, ami védőhálót biztosít az embernek. Tehát tudom, hogy ki az, akinek úgyis az eszébe fogok jutni és hívni fog.
Ezeket a csatákat addig vívtad, amíg be nem kerültél a Nemzeti Színházba?
Nagyjából igen. Az volt a vége, mert ott egyszer csak bekerültem egy olyan közegbe, ahol Kossuth-díjasok vettek körül, és ahol már mindegy volt. Én nagyon nem szeretem, amikor a színészek rendezik egymást, vagyis amikor a rendező kér valamit az egyik színésztől és a másik azt mondja neki, hogy ne azt csinálja. Ezt általában azért mondja, mert az neki nem lenne jó. De az, hogy valaki, mondjuk Molnár Piroska, ül a takarásban, megnéz egy jelenetet és elmondja, hogy a színész hova tegye a mondaton belül a poént, hogy a közönség nevessen rajta, tehát amikor semmi érdeke nem fűződik hozzá, hogy olyan tanácsot adjon, amitől a másiknak jobb lesz, akkor az már egy másik szint. Vagy például Garas Dezső, aki még élt, amikor odakerültem, megmondta, hogy ő már csak akkor hajlandó ennek a színháznak a tagja lenni, ha egy jelenete lesz, bármilyen darabba is rakják. Akkor megtapasztalta az ember, hogy ott már nincs törtetés, mert az egyik Kossuth-díjas nem fogja letaposni a másik lábát.
A feleségeddel, Szinetár Dórával sokat jótékonykodtok, fontos ügyek mellett álltok ki. Említenél olyan esetet, amikor láttad, hogy az emberek követik a példátokat és ez megmelengette a szívedet?
Dóra ráadásul még UNICEF jószolgálati nagykövet is. Talán azt említeném meg, amikor a tarnabodi gyerekeknek gyűjtöttünk, akik közül sokan még a szomszéd faluba sem jutottak el, nemhogy Budapestre. Akkor olyan példátlan adakozási hullám söpört végig, hogy tényleg elképesztő összeget sikerült összegyűjteni, még a tízmillió forintot is túlléptük.
Ha az időutazás lehetséges lenne, hova mennél az időben és kivel beszélgetnél el szívesen?
Ezt a Jézus nevű embert azért megnézném magamnak. Engem határozottan érdekel, és már jó ideje azt érzem, hogy nekünk dolgunk van egymással. Kíváncsi lennék arra, hogy mi történt, pláne úgy, hogy egy időben olvastam Johannes Cassianus „riportkönyvét”. Ő az időszámításunk szerinti háromszázas évek környékén élt. Elment a sivatagi atyákhoz, szerzetesrendekhez, akik a világtól elvonultan éltek, de azért tartották is egymással a kapcsolatot, és elkezdett velük beszélgetni, hogy mit gondolnak a világról, a vallásról, az életről. Akkor Jézus halála után még csak háromszáz év telt el, és valahogy sokkal élőbb kapcsolatban álltak a vallással. Ebből nekem egy teljesen más Jézus rajzolódott ki, mint amilyennek mi ezerhétszáz évvel később gondoljuk. Úgyhogy rá nagyon kíváncsi lennék.
Az interjút Lakatos Alexandra, másodéves fordító és tolmács mesterszakos hallgató készítette az Írásgyakorlat: magazinújságírás kurzusra. Nyitókép: Spinoza Színház.