Az adatújságírás helyzetéről, a Junior Prima díjról és a jövőbeli terveiről beszélgettünk Szabó Krisztiánnal, volt ELTE Médiás hallgatóval, az Átlátszó adatújságírójával.
Mikor és hogyan kezdtél el érdeklődni az újságírás iránt?
Fura válasz lesz, mert hogy én sosem érdeklődtem az újságírás iránt. Amikor idejöttem az ELTE-re kommunikációt tanulni, nem azért jöttem mert újságot akartam írni. A gimis éveim végén pont egy nagyon éles váltás következett be az érdeklődési körömben. Mindig is szerettem a filmeket, és tudtam, hogy itt lehet a filmekkel is foglalkozni. Így esett a választásom a BA során a film minorra. Engem sokáig főleg a film érdekelt. Az alapképzésem végén még segédoperatőri képzésen is részt vettem, ami nagyon érdekes volt, mert így megfordulhattam forgatásokon is, akár 5-6 napot is dolgozhattam segédoperatőrként, vagy akár asszisztensként. Amikor viszont Andy Vajna meghalt, sokakban felmerült a kérdés, hogy akkor mi is lesz a magyar filmmel. Ekkor hagytam én is ott a filmezést, közben persze beütött a koronavírus is. A mesterre sem úgy jöttem, hogy én valaha újságot akarok írni, hanem azért jelentkeztem, mert úgy éreztem, hogy ha az alapszak egy belépő volt, akkor a mesterszakon ott lesz az az extra, ami lehetőséget nyújt nekem arra, hogy valami jót kihozzak a dologból. És ez igazából bevált, mivel a második félévben részt vettem Bátorfy Attila adatvizualizációs óráján, amit egyébként nem is lett volna kötelező felvennem. Az órai munkám alapján Attila felajánlotta, hogy folytassam vele más projektekben is a munkát. Így kerültem az Átlátszóhoz gyakornoknak. Azóta persze nagyon sok minden történt, elkezdtem dolgozni az említett lapnál, adtam elő konferenciákon és a fővárossal is több adatvizualizációs projekteken dolgoztunk együtt. Én hiszek az ok-okozatiságban, úgyhogy azt kell, hogy mondjam: ha nem veszem fel azt az órát, most nem ülnék itt.
Miért pont az adatújságírás?
Én alapvetően nem ismertem az adatújságírást Attila órája előtt. Nem tudtam, hogy ez egy kiforrott újságírói műfaj, és azt sem, hogy mekkora a magyar szakmai közösség. De mivel én mindig is vizuális beállítottságú ember voltam, és ez egy nagyon vizuális műfaj, ezért egyből megfogott. Ráadásul egyben iszonyú kreatív műfaj is, hiszen nincs hozzákötve az ember mások által előírt szabályokhoz, de még a munkaidő sem mondható nagyon kötöttnek. Lényegében akkor dolgozhatunk egy adott projekten, amikor épp úgy tartja kedvünk. Ha este 11 órakor jut eszembe egy jó ötlet, akkor egyből meg is valósítom. Egyáltalán nem az a tipikus nine-to-five meló. Pont ezek miatt kezdett el érdekelni komolyabban a terület.
Nemrég nyerted el a Junior Prima Díjat, melyet fiatal, tehetséges újságíróknak osztanak. Milyen érzések kavarogtak benned az átvételekor?
Engem Attila nevezett be erre a díjra, úgy, hogy én azt sem tudtam, hogy létezik ilyesmi. Mint ahogy minden az elmúlt másfél évben, ez is teljesen új volt nekem. Tudtam, hogy léteznek nemzetközi díjak, amelyeket újságírók kapnak a munkájukért, de azt nem tudtam, hogy itthon milyen díjakat érdemes követni adatújságíróként. A Junior Prima sem egy klasszikus adatújságírói díj, a sajtó kategórián kívül film vagy más művészeti kategóriában is kiosztják. Amikor először felmerült a dolog, Attila megkért, hogy küldjek el anyagokat, és tájékoztatott e-mailben, hogy benevezett engem. Eltelt másfél hónap, és ez idő alatt annyi munkám volt, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy neveztek bármire is. Aztán valamelyik nap este nyolckor jött a hívás a KAVOSZ Zrt. vezérigazgatójától, Krisán Lászlótól, hogy megnyertem a díjat. Először nem tudtam megszólalni, csak megköszöntem. Ezután kéthetes adategyeztetés zajlott, majd lezajlott a díjátadó is. Én azzal zártam a beszédem, hogy megköszöntem, hogy egyáltalán itt lehetek. Röviden: meglepő volt és persze nagyon jó érzés.
A nevezett pályaművekből melyikre vagy a legbüszkébb, és miért?
Szerettem a koronavírust, mint témát, és még mindig tart, tehát a munka nem áll meg, az adatgyűjtés ugyanúgy folyik tovább. A Koronamonitort Attila kezdte el 2020 márciusában, és én örököltem meg. Már nem úgy néz ki, mint az első verzió, jelenleg a harmadik változat fut, ezt nagyjából én raktam össze és tartom karban. Bár nem az én projektem alapvetően, az utóbbi egy évben nagyon sokat foglalkoztam vele. Erre a projektre azért vagyok büszke, mert széles körben megismertette az emberekkel az Átlót, hiszen látszik a számokból, hogy ez a legnézettebb munkánk. De ha a saját fejlődésem szempontjából nézzük, akkor inkább a Budapesti Levéltárral közösen készített projektet, a Határon túli helységneveket őrző közterületnevek Budapesten címet viselő anyagot mondanám a legfontosabbnak, több szempont miatt is. Egyrészt ennek a legelső verziója volt az az ötlet, ami Attilának megtetszett az órán, és felajánlotta, hogy ha készítünk egy teljes, kibővített változatot, akkor az kikerülhetne a Trianon 100 keretében az Átlóra. Másrészt ennek a továbbfejlesztett verziója a fővárost mutatja be, és egy komoly kihívás megugrását jelentette számomra. Az anyag készítése közben kezdtem el megtanulni programozni weboldalakat, és ezt a technikát rögtön fel is használtam. Erre azért vagyok büszke, mert szinte teljesen magamtól készítettem, ráadásul a fővárosnak is leesett az álla a projekt láttán. Ki is került a Levéltár oldalára, sőt a TV-ben is beszéltek róla. Először csináltam ilyesmit, és nagyon sok munkaóra volt abban, amit ma már fél vagy negyed annyi idő alatt is el tudnék készíteni, de akkor nagyon sok idő kellett hozzá.
Mit gondolsz, mi a relevanciája az adatújságírásnak a mai Magyarországon?
Ez egy jó kérdés, mert a mesteres szakdolgozatomat én is erről írtam. Pontosabban a vizuális újságírás Magyarországi helyzetéről. Röviden, tömören: nagyon elmaradott a nemzetközi színvonalhoz képest, viszont vannak nagyon szép és jó kezdeményezések. A nagy áttörést az sem segíti, hogy a magyar média rendkívül megosztott, ugyanis van egy maréknyi független médium, ezzel szemben áll egy hatalmas kormánypárti médiabirodalom. Sajnos kormánypárti oldalon gyakorlatilag nincs, nem létezik adatújságírás, mert az adat tipikusan olyan dolog, amely igazságot tartalmaz és sok időt igényel. Azt látom, hogy ezen az oldalán a magyar médiának az adatokat arra használják, hogy a saját igazuk felé ferdítsék őket. Bár a másik oldalon találhatunk olyan szereplőket, akik foglalkoznak adatújságírással, de nekik sem volt mostanában egyetlen olyan nagyobb projektjük, ami nemzetközi viszonylatban releváns példaként szolgálhatna. Az adatújságírás alapvetően egy Anglia és Amerika által orientált műfajként van jelen, de szép példákat találunk Kínában, vagy Európán belül Spanyolországban is. Ezzel szemben sajnos Magyarországon nem látsz olyat, mint például a New York Times-nál. Ott tényleg van harminc ember, akik azzal foglalkoznak egész nap, hogy adatot tisztítanak, vagy gyönyörű grafikonokat csinálnak. Sokszor mi is csak nézünk, hogy vajon milyen technikákat használnak, mert mi itthon ettől nagyon messze vagyunk. A Telex és a 444.hu kezdett el a maga szintjén foglalkozni a koronavírussal, meg most ugye itt az előválasztás, utóbbihoz készültek például térképek is. De ezzel nagyjából ki is fulladt a dolog. Sokat beszélünk Attilával arról – és ez most nem önfényezés –, hogy ki az, aki rajtunk kívül ilyen komolyan venné az adatújságírást és azt látjuk, hogy sajnos nincs más. De ez persze csak a sajtóra értendő, hiszen emellett léteznek még adatvizualizációs szakemberek, akik szuper dolgokat készítenek, de ők nem újságírók, és nem az adatújságírással foglalkoznak. Mi vagyunk kvázi ketten a magyar sajtóban, akik úgy foglalkoznak nagyobb projektekkel, hogy azt követik is az emberek. Nagyon szeretném, hogyha bővülne ez a kör, de közben azt is megértem, hogy a többi médiumnál elviszi az időt a napi hírekkel való foglalkozás. Nagy probléma, hogy nincs sem idő, sem kapacitás. Nincs olyan szakember sem, aki átadná az adatújságíráshoz szükséges tudást. Mi szeretnénk, ha ez változna, ezért Attila is nyitott szemmel jár az egyetemen, figyeli, hogy ki az a tehetség, akiben van spiritusz, hogy aztán bevonja egy-egy nagyszerű projektbe.
Ha ez a helyzet itthon, miért éri meg mégis foglalkozni az adatújságírással?
Bár ezt Holló Márta, ATV-s műsorvezető mondta a díjátadón, de teljesen egyetértek vele: az adatokkal való foglalkozás azért nagyon fontos, mert rengeteg álhír jön velünk szembe nap mint nap. Ha valaminek hihetünk a mai világban, az az adat. Ezért ma is fontos, a jövőben pedig egyre fontosabbá fog válni, hogy ne tévesszük meg az olvasót, hiszen akkor nem fogja tudni eldönteni, hogy minek higgyen. Az adatokat nehéz meghamisítani, elferdíteni olyan módon, hogy azzal ártsunk az embereknek. Szerintem ezért volna fontos, hogy minél többen foglalkozzanak adatújságírással. És amikor adatújságírásról beszélünk, nem kell minden egyes alkalommal diagrammokra gondolni. Elég, ha magukról az adatokról írunk cikkeket, hiszen ezek segítségével lehet olyan anyagokat a közvélemény elé tárni, amelyek megcáfolhatatlanok.
Milyen témákkal szeretnél foglalkozni a jövőben?
Az elmúlt egy évben nagyon keveset tudtam foglalkozni azokkal a projektekkel, amiket az év elején kitűztem idei célnak. A programozásra szerettem volna jobban ráfeküdni, és a segítségével úgy újságot írni, hogy az akár a New York Times színvonalával is felvegye a versenyt. Sok minden lehetséges a JavaScript és a HTML felhasználásával, de komplex algoritmusokat nem lehet velük csinálni. Ilyen például a hálózatok ábrázolása. Remélem, hogy a jövőben eljutok arra a szintre, hogy mondjuk Python-t programozzak, vagy valami komplexebb JavaScript könyvtárat. Ezekkel szeretnék majd komolyabban foglalkozni az adatújságírás területén belül. Mondjuk ez nem téma, hanem módszertani kérdés. A témákkal az a baj, hogy mostanság már alig van olyan, hogy magamtól tudnék választani közülük. Ilyen nyáron fordult elő legutoljára, amikor az olimpia volt, ekkor csináltuk meg a magyar olimpikonokról szóló, 125 évet feldolgozó projektet, amit amúgy szintén beadtunk pályamunkaként. Ezt az anyagot is nagyon szerettem, legfőképp azért, mert vizuálisan letisztult, elegáns. És hogy mivel fogok még foglalkozni a jövőben? A témák között mindenképp ott lesz az előválasztás, a fővárossal is fut pár projektünk, a jövő évi választások is tervben vannak és persze a koronavírust sem engedem el. Ebből is látszik, hogy egyszerűen összegyűlnek olyan fontos ügyek, amelyek miatt a saját témáimra sajnos már nem jut idő, de ez egyáltalán nem baj. Más projektek is be vannak ám tárazva a jövőre, ilyen például a nagyobb városok lakott területeinek méretarányos összehasonlítása, de arra is készítettünk demót, hogy bemutassuk Magyarország történelmi határainak változását az elmúlt ezer évben. Mindezt egy görgetős módszerrel szeretnénk megoldani, hasonlóan a koronavírus egy évét ábrázoló projekthez. A határváltozások vizualizációjával nyáron már el is kezdtünk foglalkozni, csak azóta annyi minden felgyűlt, hogy nem tudtuk folytatni, de minden bizonnyal elő fogjuk még venni az ötletet.
Mit tanácsolnál azoknak a hallgatóknak, akik hasonló sikereket szeretnének elérni az újságírásban?
Ne féljenek belefektetni az energiát egy adott dologba. Úgy veszem észre, hogy a legnagyobb probléma az, hogy az egyetemen a hallgatókat addig érdekli valami, ameddig jegyet kapnak érte. Emiatt sokszor elsiklanak afelett, hogy miről is van szó valójában. Ha engem nem érdekelt volna az adatújságírás vagy az adatvizualizáció, akkor valószínűleg én is elsiklottam volna felette, és lehet, hogy Attilával sem beszéltem volna soha. Nagy motivációt ad, ha a tanár a kurzus elején megmondja, hogy ha jó az, amit csinálsz, akkor akár publikálhatják is. Az ilyen lehetőségekből sosem sül ki valami rossz. Érdemes hallgatni a tanárokra, és nem csak addig, amíg jegyet kapsz. Jó dolog, ha kapsz jegyet, de még jobb, ha olyan lehetőséghez jutsz, ami megváltoztathatja az életed. Apám is mindig azt mondta, hogy azt a plusz 10 százalékot rakd hozzá, mert ha hozzárakod, akkor annyival előrébb leszel, mint a többiek.
Az interjút Hanó Zsolt, az ELTE Média mesterszakos hallgatója készítette. Képek: Mesteri Violetta.