Bátorfy Attila oktatóként és doktorandusz hallgatóként egyszerre éli meg az online oktatás nehézségeit. Mesél arról, hogy hol és mikor találkozott először adatvizualizációval, hogy miben tartja magát old-schoolnak vagy éppen unalmasnak, emellett pedig pár érdekességet is megosztott magáról velünk.
Milyen hatással van rád oktatóként az online tanítás?
Nagyon hiányoznak a diákok és a jelenléti oktatás. Nem látom az arcukat, nem tudom, hogy ki mikor szunyókál el, vagy mikor keltem fel az érdeklődésüket, és az online oktatás nekem fárasztóbb is. Az ember kilencven percen keresztül annyit beszél, hogy vattát köp a végén. Nagyon kis terünk van az interakcióra, ha valamit kérdezek, akkor ritkán jön rá válasz. És nyilván tisztában vagyok azzal, hogy sok hallgató az óra közben chatel, facebookozik vagy filmet néz. Mindenféle figyelemelterelő eszközzel kell pluszban versenyeznem, de realista vagyok ezen a téren: szerintem általában vesztek.
A gyakorlati óráidat hogyan oldottad meg?
Az újságírás és az adatvizualizációs órákon ugyanaz a rend, mint eddig, csak most megosztom a képernyőmet és ott mutogatom, hogy mit és hogyan kell csinálni. Az MMI Galéria korábban is más volt, ott például pont a legjobb részről maradnak le a hallgatók most, a közös installálásról, fúrásról, létrázásról, keretezésről. Így most az MMI Galéria legutóbbi kiállítása Csoszó Gabriella hallgatóinak fantasztikus fotós munkáiból eleve online volt, miközben az igazi az lett volna, ha ott vannak a falon, és a hallgatók maguk csavarozzák képkereteket. Így ezen az órán sokkal több lett az elmélet, átalakult azzá, hogy gondolkodjunk el azon, hogy a múzeum, a kiállításpolitika és a gyűjtemény mit jelent és mit árul el rólunk.
Miért Skype-on tartod az óráidat?
A Skype még sohasem hagyott cserben, ellentétben például a Google Meettel, de a Teams-szel és a Zoommal sem voltam megelégedve. A Skype-ot megbízhatónak tartom és ehhez szoktam hozzá. Meg persze már old-school is vagyok, nehezebben állok át valami másra.
Miben tartod még magad old-schoolnak?
Abban talán, hogy míg mások imádják az online oktatást és azt gondolják, hogy végre beköszöntött a XXI. század a magyar felsőoktatásban is, addig én megőrülök tőle. Időközben azt vettem magamon észre, hogy egyre jobban vonzódom a papírhoz. Korábban nem volt problémám PDF-ben, vagy ebook-formátumban elolvasni egy könyvet, most meg ez csak a legvégső opció, ha papíralapon nem tudom beszerezni.
De az adatvizualizációs munkámban is egyre inkább az foglalkoztat, hogy az interaktív anyagaink hogyan állják meg a helyüket offline, és most már eleve azzal a fejjel készítem a munkáimat, hogy nincs se interakcióra, se animációra lehetőség.
Kicsit hátraarcnak tűnhet, de az is lehet, hogy csak nosztalgia, ami elmúlik. Mindenesetre lenyűgöz, hogy régen papírral, ceruzával, vonalzóval és körzővel milyen nagyszerű ábrázolásokat készítettek, és nyilván ez összefügg a doktori témámmal is.
Mesélj részletesebben a doktori tanulmányodról!
A doktori témám az információábrázolás megjelenése és elterjedése Magyarországon a XIX. században. Az érdekel, hogy milyen területeken jelentek meg és miért pont azokon, milyen behatásokra jelentek meg, milyen célokra használták őket és mi volt a hatásuk, mi jutott el ezekből a nyilvánosság elé. És persze az is érdekel, hogy mindezt hogyan lehet, vagy hogy érdemes elmesélni majd, ha kész leszek vele.
Hallgatóként hogyan éled meg az online oktatást?
Személyesen nyilván ez is sokkal jobb volt, de hallgatóként lehet, hogy egy kicsit könnyebben. Nem nekem kell folyamatosan beszélnem és küzdenem a figyelem fenntartásáért.
Mikor találkoztál legelőször adatvizualizációval?
Nagyjából tíz éve, amikor még a Kreatívnál dolgoztam, kaptunk egy tetemes méretű adatbázist, amiből értelmes dolgokat kellett csinálni. A magam egyszerű módszereivel nekiálltam grafikonokat készíteni, nyilván volt segítségem, mert ekkor még sötétben tapogatództam. Aztán megtetszett ez a terület, azóta is csinálom.
Mi tetszett meg benne?
Például az, hogy nem kell emberekkel beszélgetnem.
Tudom, hogy nagyon rosszul hangzik, de én újságíróként nem szerettem emberekkel beszélgetni, egyszerűen a legtöbb alany vagy érdektelen volt számomra, vagy iszonyú megterhelő volt azt hallgatni, hogy valaki miért akkora király, vagy miért korrupt. Vannak, akik zseniálisan képesek kérdezni és hallgatni, nekem ez nem ment, és nem is tudtam úgy tenni, mintha menne. Én az adatokkal szeretek beszélgetni, pedig azok sem mindig érdekesek, és sokszor nem mondanak igazat. Inkább a nagyobb kép érdekel, a nagyobb összefüggések. Szeretem az alkotófolyamatot is, ahogy az adatból valamilyen történet, vagy cikk, vagy összetettebb vizualizáció áll össze. De az is lehet, hogy egyszerűen csak nagyon kevés inspiráló, izgalmas interjúalannyal találkoztam és így jártam.
Saját magaddal készítenél interjút?
Szoktam magammal beszélgetni a kádban, vagy elalvás előtt, jól elvagyok ilyenkor, de amúgy a nyilvánosságnak nem készítenék, kit érdekelne, hogy én normatív médiarendszer-elméletekről, vagy ábrázolástörténetről beszélgetek magammal? Az a helyzet, hogy vannak olyan figurák, akik még a kevésbé érdekes életükről is izgalmasan tudnak beszélni. Erre én nem vagyok képes. Előre sajnálom azokat az embereket, akik rákattintanak a velem készült interjúra, mert valószínűleg halálra fogják magukat unni.
Néha elgondolkodom, hogy majd 70 évesen, amikor már nem leszek egy ötvened rangú akárkicsoda, akkor lesznek-e olyan bölcsességek, amiket át tudok adni az utókornak. De hát a kutya nem lesz rá kíváncsi.
Nem is érzem jól magam egy ilyen helyzetben, nyilatkozni sem szeretek, és szóbeli közlési vágyam sincsen már. Korábban viszonylag sok publicisztikát írtam, de az elmúlt két-három évben egyet sem. Mások publicisztikáit is csak ritkán nyitom meg, és még ritkábban jutok el a második bekezdésig. Az érdeklődésem is megváltozott, és azok a témák, amelyekben a legtöbb hazai publicisztika születik, azok vagy hidegen hagynak, vagy már nem érdekelnek. A munkámmal kapcsolatos interjúkat és véleménycikkeket persze elolvasom.
Milyen tanácsot adnál a hallgatóknak?
Az nem jó, ha nekem tanácsokat kell adnom, de van két dolog, amit szerintem érdemes átgondolniuk, és amire sajnos én csak akkor reagáltam, amikor a farkas már betette a lábát a küszöbön. Az egyik, hogy igyekezzenek megvédeni a privát szférájukat és minél hamarabb pisiljék körbe. Én ezért idén már kifejezetten kértem a diákokat, hogy a Facebook chatemet hagyják békén, mert azt a barátaimnak és a rokonaimnak tartom fenn. Munkára, tananyaggal, oktatással való kérdésekre ott az email.
A másik szintén a privát szférához kötődik: hétvégén nincsen munka. Más, ha az ember lustaságból nem dolgozott, vagy becsúszik valami határidős munka, persze vannak speciális munkakörök is, de ne fogadják el alapként, hogy hétvégén is dolgozniuk kell. Épp elég változatosan fogják őket amúgy is kizsákmányolni, de szigorúan tartsanak meg maguknak olyan időt, ami a sajátjuké, a barátaiké, családjuké, a pihenésé vagy a Netflixé, és ahová nem pofátlankodhat be a munka.
Ebből a szempontból tényleg old-school vagyok. Illetve nem old-school, egész egyszerűen nem tartom helyesnek, hogy idáig elfajultak a dolgok.
Mit néztél legutóbb Netflixen?
Legutoljára talán a Diget, de azt is részletekben tudtam megnézni. Kívülállóként érdekel a régészet, és végül is nem volt rossz film. De azért nem egy Time Team, az minden idők legjobb televíziós műsora, nagyszerű figurákkal. Bármikor, bármilyen helyzetben, bármennyi részt meg tudok belőle nézni, szerencsére az egész fent van a YouTube-on.
Az óráidon bemutatkozáskor arra kéred a hallgatókat, hogy mondjanak magukról valami érdekességet. Te megosztanál magadról valamit?
Két dolgot is tudok mondani, amit kevesen tudnak rólam. Középiskola után viszonylag huzamosabb ideig latin-amerikai telenovellák fordításából éltem. A Romantika csatornának fordítottam, átment a kezemen vagy negyven telenovella, még az Isaura remake-je is. A másik pedig, hogy sokáig kórusban énekeltem tenorként. Kodályokat, Palestrinákat meg Orbán Györgyöket énekeltünk, nagyon szerettem. De egy idő után meg már nem szerettem, nem okozott akkora örömet, így abbahagytam.
Milyen gyakran használod most a spanyolt?
Talán napi szinten nem, de hetente egyszer-kétszer a spanyol sportsajtót átfutom. Most újra érdekel, hogy mi van ezzel a szerencsétlen Barcelonával, pedig éveken keresztül nem érdekelt. Általában egy nagyon madridi és egy gusztustalanul Barcelona-párti újságot választok a kiegyensúlyozottság jegyében. A foci amúgy nem érdekel, csak a Barcelona, az ő meccsük volt az első, amire gyerekként emlékszem, az 1992-es BEK-döntő. Kiskoromban bőgtem, ha a Barcelona kikapott, az 1994-es Milan elleni pofon után hetekig aludni sem bírtam. Maga a foci, meg ami körbe veszi, az idegesít, valószínű azért, mert értelmes emberekből is kihozza a dühöngő őrültet. Furcsa, hogy a focihoz mérjük a sikerességünket és rá építjük a büszkeségünket, pedig annyi mindenben vagyunk sokkal jobbak. Mondanám, hogy nevetséges, ha nem lenne közben szomorú, hogy milyen állapotban vannak ezerszer fontosabb területek.
Az interjút Kristyán Fanni, mesterszakos hallgatónk készítette. Nyitókép: ELTE Média.