Umberto Eco, Lars von Trier, Kate Winslet, Esterházy Péter – csak néhány név Köves Gábor világhírű interjúalanyainak listájáról. 2011 óta a Magyar Narancs főállású újságírója, 2016-ban pedig megjelent első interjúkötete Mi az, hogy nagymenők? címmel. Karrierváltásról, sztároknak való behódolásról, szakmai taktikáiról beszélgettünk.
Kivel volt legutóbb interjúd?
William Friedkin filmrendezővel – ‘70-es évek, új Hollywood, Francia kapcsolat, Ördögűző.
Kereskedelem szakon végeztél. Hogyan csöppentél innen az újságírásba?
Megfordíthatjuk a kérdést: hogyan csöppentem egyáltalán a kereskedelembe, na erre nehezebb válaszolnom. Bár részben könnyebb is: fiatal voltam, kellett a pénz, ahogy mondani szokták, meg a felsőfokú végzettség. Sodródtam, többé-kevésbé jól hangzó állásokban angolul tolmácsoltam és iratokat tologattam az asztal jobb feléről a bal felére. Közben valahogy elkezdtem írogatni, hogy 25 évesen azért ne égjen még ki az agyam. Megkerestem a Filmvilágot, hogy a zseniális íráskészségemet ott kamatoztassam, ők meg engedtek a nyomásnak. Az újság hátuljában voltak ezek a kis filmkritikák, gondolom, még mindig ott vannak, Láttuk még – ez volt a rovat neve.
A nő kétszer, erre nagyon jól emlékszem, ez volt az első film, amiről írtam. Amikor megjelent, kivettem egy nap szabadságot – annyira megörültem annak, hogy világhíres lettem, hogy úgy éreztem, szükségem van egy napra, amikor ezt megemésztem és megünneplem.
Hát, így kezdődött, aztán egyre több kritikám jelent meg.
Csákvári Géza filmkritikussal is vezettél műsort Képszabadság néven. Végeztél filmes tanulmányokat, vagy ez csak hobbi?
Filmkritikákat tulajdonképpen különcködésből kezdtem írni. Se filmes, se újságíró végzettségem nincsen.
Érezted ennek bármi hátrányát?
Az égvilágon semmit. Engem anno felvettek angol szakra is, amit nem végeztem el, de nem érzem hátrányát, pedig az angol a munkanyelvem. Az ember felszedi ezeket a skilleket úton-útfélen.
Értsem úgy, hogy akkor sikeres újságírónak tartod magad?
Ebbe a zsákutcába most nem fogsz belevinni, köszönöm a kérdést, kérem a következőt! Na de tényleg, mit nevezel sikernek?
Én is épp ezt akartam kérdezni tőled.
Hol sikeresnek érzem magam, hol kevésbé. Ez nyilván sokrétű. Ha az számít, kiket érsz el, vagy hogy eléred-e azokat, akiket szeretnél, akkor vannak jó pillanataim. Például ez a Friedkin is. Nem mondom, hogy életem legemlékezetesebb interjúja volt, de mégis valami egyszerre körbeért: 2014-ben elindítasz egy hólabdát – akkor küldtem az első interjúkérelmet – és 2021-re beérik.
2011-ben kerültél a Narancshoz, de már korábban is írtál a lapnak. Egy rajzfilmkritika volt az első cikked. Hogy vezetett innen az út a sztárinterjúkhoz? Ki volt az első?
Az első, aki igazán maradandó és számomra nagy szám volt, az Philip Roth. Egyes rokonaim csúfolnak azzal, hogy a nevem igazából “Köves 2,5 csillag Gábor”, mert sokszor 2,5 csillagot adok a filmekre. Na, lassan Roth is odakapcsolódik a nevemhez. Nem akarok ebbe beleesni, mint az idős bácsik, tudod, hogy mindig ugyanazt az egy sztorit mesélem, de volt a Roth, na és akkor éreztem, hogy ezt élvezem, meg igazából nagyon tetszett, hogy el lehet menni messzire, és ott, szemtől-szemben beszélgetni, nem csak telefonon.
Azért gondolom, ez nem úgy történt, hogy ültél a szerkesztőségben, gondoltál egyet, és felemelted a telefont, hogy helló, Philip.
Nem, de az eleje egyébként így történt, ültem egy szerkesztőségben és jött a válasz e-mail, hogy meg lehet csinálni az interjút. Tök könnyen ment, egy teljesen hivatalos kinti ügynökséggel, nem egy hosszú évekig tartó próbálkozás volt.
Levontam a következtetést, hogy akkor mostantól csak kiszúrok valakit, írok a képviselőjének, és két-három hét múlva megvan az interjú. Hát, utána nem így történt.
Nyilván ez az árnyoldala meg a szépsége is az egésznek, hogy olykor meglepően hamar megvalósul, máskor meg éveket kell várni. Itt mondjuk az volt a bökkenő, hogy el kellett menni New Yorkba. Eldönthettem, hogy take it or leave it, beruházok-e erre vagy sem. Úgy döntöttem, hogy igen.
Köves Gábort van, hogy New York-ig viszi a munkája
Egy általad tisztelt, világhírű író fogadott a nappalijában. Izgultál?
Vérfagyasztó volt. Sok mindenre készültem, irodalmi meg mindenféle kérdésekkel, de arra nem, hogy ha az előszobában small talk kezdődik, mit mondjak. Én már annyira a saját kérdéseimet akartam feltenni, hogy teljesen lefagytam, azt se tudtam, a kabátomat hova tegyem.
Arra is készülni kell, hogy ne halj meg már az előszobában, mikor a helyzet még nem is az interjúhoz kapcsolódik, csak megkérdezik, milyen az idő ott, ahonnan jöttél – és jó esetben eltalálják az országot is.
Egyszer te magad kérdezted Taffy Brodesser-Aknertől, hogy az újságírói fékek és ellensúlyok mennyire védik attól, hogy behódoljon a sztárok ragyogásának. Te behódolsz?
Ó, én minden ragyogásnak nagy kedvvel behódolok! De ő azért nagyon más helyzetben van: a New York Times újságírójának hízelegnek, Gwyneth Paltrow vendégül látja, barátkoznak. Na, ez a veszély egy magyar újságírót nem fenyeget.
Azért Philip Roth nappalijába se mindenkit hívnak meg.
Ez így van, de ott megáll a ragyogás. Más pozícióban vagy a piacon, ha a New York Times vagy, és másban, ha egy kelet-európai újságtól jössz. A rendelkezésre álló időt tekintve például sokszor nem én diktálok, ha fél órát adnak, vagy csak tíz percet, azt kell kihasználni. A Roth-interjún még sokat foglalkoztam azzal, hogy egyáltalán levegőt tudjak venni, szóval azt tök szívesen megcsináltam volna még egyszer, mondjuk egy-két év elteltével.
Mit csináltál volna másképp?
Hidegebb fejjel, jobb kérdésekkel, jobban párbeszédben maradtam volna. Akkor már volt némi tapasztalatom, láttam, hogy az interjúalany is csak hús-vér ember. Egy jó beszélgetésben oda-vissza megy a labda, míg az én beszélgetésem vele kicsit ilyen „kedves mester, mit gondol erről” volt – hagytam, hogy kifejtse, aztán mentem tovább a következő kérdésre. Nyilván nem sarokba szorítani akartam Roth-t, de talán kicsit provokatívabb kérdéseket tettem volna fel.
Van olyan interjúd, amire különösen büszke vagy, ahol sikerült elég provokatívnak lenned?
Nekem inkább az számít, hogy sikerül-e egyáltalán valakit elérni. Hogy utána mit kezdek vele, az már nem nagy ördöngösség: ami engem érdekel, azt kérdezem, ezt a luxust megengedem magamnak. A tavalyiak közül például nagyon élveztem a Margaret Atwood és Michael Palin interjúkat, mert nagy harc és sok próbálkozás áll mögöttük. Minden évben várom, idén lesz-e nagy fogás. Aztán van, hogy adódik, van, hogy nem.
Tudsz egyáltalán előre tervezni?
Én tervezhetek, de van ez a mondás, hogy a Jóistent úgy tudod megnevettetni, ha elmondod neki a terveidet. Vannak teljesen lehetetlen alakok, akiket szerintem soha nem fogok elérni, például Stephen King. Évekig leveleztem a sajtósával, aki egyszer csak nyugdíjba ment, King sajtója meg átkerült egy másik, személytelenebb ügynökséghez. Ők csak egyszer válaszoltak: megdicsértek, milyen jó, hogy próbálkozom.
Sok múlik a rámenősségen?
Részben.
Ahhoz, hogy egyáltalán el tudj indulni, találni kell egy olyan embert vagy utat, ahol be tudod magad cselezni – mert a hivatalos csatornákon nem fognak válaszolni.
Ha, mondjuk, emberünk amellett, hogy világhírű vízibalettező még hobbidobos is, akkor érdemes az utóbbi minőségében megkeresni. A vízibalettben, ahol világhírű, be kéne állni egy olyan sorba, ahol ott van előtted a New York Times és a Guardian is. Persze ez is hol működik, hol nem. Most épp Viggo Mortensent próbáltam. Van egy kis könyvkiadója, ahol versesköteteket ad ki, a vásárlók köre kábé tíz ember, ők is mind Brooklynban meg New Jersey-ben laknak. Azt gondoltam, innen biztosan érkezik válasz, de sajnos nem. A lényeg, hogy meg kell próbálni megkerülni a nagy intézményeket.
Mondj egy sikeres példát is, ha már Mortensen nem jött össze!
Danny Trejot például azért sikerült elérni, mert épp megjelent a receptkönyve Amerikában. Készült az életéről egy dokumentumfilm, ez volt az interjú apropója, de az ügynöke kérte, hogy ejtsünk szót a receptkönyvről is. Ejtettünk: kábé két szót.
Az interjút Pilinszky Dóri, mesterszakos hallgatónk késztette. Nyitókép: Köves Gábor.
Az interjú Munk Veronika Szerkesztői terepmunka kurzusára készült.