Hajnali 5-kor kezdődik a napja. Belekezd aktuális könyvének egy új fejezetébe, majd irány a WMN szerkesztősége. Két cikk között, összedob egy háromfogásos ebédet, délután pedig már Az élet sava Borcsa konyhájában forognak a kamerák. És mindemellett két kamasz gyerekének ügyes-bajos dolgaira is maximális figyelmet fordít. Sokoldalú, eltökélt, egy igazi energiabomba. A WMN főszerkesztőjével, Fiala Borcsával beszélgettünk karrierről, sikerről, önazonosságról és kihívásokról.
Amikor a sikereidről beszélgetünk, bőven van miből válogatni: bloggerként kezdted, majd újságíró, később pedig a WMN főszerkesztője lettél, van egy saját műsorod és mellette rendszeresen jelennek meg könyveid. A legtöbben talán mégis újságíróként ismerték meg Fiala Borcsát. Mindig ezzel akartál foglalkozni?
Miután elvégeztem az egyetemet, nagyon sokáig angolt tanítottam, közben pedig megszülettek a gyerekeim. A tanítás akkor nagyon jó volt, mert viszonylag könnyen tudtam a munkát a gyerekeimhez igazítani. Szerettem ezt az időszakot is, viszont amennyire az újságírás most százhúsz százalékosan kielégít, az angoltanítás erre mondjuk csak olyan hetvenöt százalékban volt képes. Most már körülbelül hét éve vagyok az újságírói szakmában, viszont már gyerekkoromtól kezdve van bennem egy hatalmas kíváncsiság és érdeklődés.
A gimnáziumban például mindig én voltam az a kis idétlen, aki folyamatosan beszél és mindenkit a hülye kérdéseivel fáraszt. Szóval nem tudom, hogy létezik-e született újságíró, de ez a fajta nyitottság, kíváncsiság és zsizsegés mindig megvolt bennem. Nagyon boldog voltam, amikor rájöttem, hogy van egy olyan szakma, amiben ezt jól ki tudom használni.
Ha már a gimnáziumot említed, akkor még fel sem merült benned, hogy újságírással kellene foglalkoznod?
Akkor még csak az fogalmazódott meg bennem, hogy valamilyen formában az írással szeretnék majd foglalkozni. Mindig nagyon szerettem írni, történeteket kitalálni, mesélni, de leginkább utánajárni a dolgoknak. Ez tulajdonképpen megjelenik minden műfajban, amiben írok. Például amikor egy könyvön dolgozok, akkor nagyon szeretem, ha az alapsztori mellett vannak kisebb mellékszálak, amiknek utána tudok járni és érdekességek, amikbe beleáshatom magam. Ez az alapvető kíváncsiság mindig megvolt bennem, és azt gondolom, hogy ez nagyon fontos ebben a szakmában.
Először mégis angolt tanítottál és gyerekeket neveltél. Hogyan sikerült pályát váltani?
Amikor a gyerekek már nagyobbak voltak, akkor kaptam egy lehetőséget: egy kis névtelen magazinnál kerestek tartalomgyártót, ahol körülbelül másfél évig heti 25 cikket írtam. Ez arra nagyon jó volt, hogy megtanultam gyors és hírérzékeny lenni.
A hangsúlyodból úgy érzem, hogy mégsem ezt tekinted az első újságírói sikerednek.
Az első szakmai sikerem szerintem abszolút a WMN-hez köthető, ami nagyjából akkor indult, amikor nekem megszűnt az állásom a magazinnál. Akkor még nem is tudtam, hogy mi az a WMN, hogy ki az a D. Tóth Kriszta, csak az ismerőseim javasolták, hogy próbáljam meg. Először nem is akartam női magazinnál dolgozni, de végül mégis írtam egy próbacikket, ami Krisztának nagyon tetszett, ezzel kezdődött a közös munkánk.
Az első sikert, a reflektorfényt viszont a WMN-en megjelenő második írásomnak köszönhetem, ami arról szólt, hogy mennyire nehéz a nyári vakáció alatt szexelni a házaspároknak két gyerek mellett. Szóval nyugodtan kimondhatjuk, hogy én a szexuális életemmel robbantam be a pályára.
Egy korábbi interjúban azt mondtad, hogy a WMN először egy akkora kabát volt számodra, amibe bele kellett nőni. Most, hat évvel később mekkora ez a kabát?
Rengeteget tanultam az elmúlt években. Szerintem akkor sikerült belenőni ebbe a kabátba, amikor rájöttem, hogy én magamat tudom adni, és belőlem soha nem lesz D. Tóth Kriszta, aki most már több mint húsz éve a szakmában van.
Akkor tudtam megnyugodni, amikor beláttam, hogy én mindig Fiala Borcsa leszek a saját képeségeimmel és korlátaimmal. Csak magamat tudom adni, abból viszont a lehető legjobbat.
Én mindig úgy állok a dolgokhoz, hogy addig szeretem csinálni őket, amíg úgy érzem, hogy tudok fejlődni. Szerintem a WMN-nél is azért találtam meg ennyire a helyemet, mert amikor eljutok egy bizonyos szintre, addigra a WMN megelőz a fejlődésben, így mindig van egy magasabb léc, amit meg kell ugrani, egy következő cél, ami után loholhatok.
Most éppen milyen célok után loholsz?
Nemrég jelent meg a legújabb ifjúsági regényem Kalandok az erdő mélyén címmel, a Jaffa Kiadó jóvoltából pedig hamarosan elkészül a Vele tűrök, vele szenvedek – 39 történet házasságokról és egyéb bajokról című novelláskötetem. Általában, amikor befejezek egy könyvet, akkor kicsit hátra dőlök és pihenek, most viszont már a következő ifjúsági regényemen gondolkozok, amiben szeretnék életre kelteni egy igazi jófej, kalandos múltú, úriember stílusú nagypapát, akivel a Bodrogközt fogom felfedezni. Természetesen ebben is lesz sok nyomozás és mindenféle rémség. Jelenleg ez a következő célom, na persze a szuvidálási technikám továbbfejlesztése mellett.
Ahogy az előbb mondtad, fontos, hogy mindig legyenek célok és lécek, amiket át kell ugrani, hiszen így tudsz fejlődni. Az eddigi karrieredben mi volt a legmagasabb léc? Mit tartasz a legnagyobb sikerednek?
Mindig annak örülök legjobban, amivel éppen kész vagyok. Sikerként élem meg például, hogyha befejezek egy cikket, amit sikerült szórakoztatóan megírnom, hogyha elégedett vagyok az aktuális könyvem egy új fejezetével, de akár azt is, hogyha csinálok egy finom libanoni padlizsánkrémet. Nem tudnék kiemelni egy konkrét dolgot mint a legnagyobb sikerem. Inkább azt mondanám, hogy nagyon szerencsésnek tartom magam, mert tele van az életem olyan dolgokkal, amiért hálás vagyok és büszkeséggel töltenek el.
És miben látod a sikereid kulcsát?
Nagyon nehéz megmondani, hogy mitől lesz valaki sikeres ebben a szakmában, mert sokféle újságíró létezik.
Az én esetemben talán az lehet a kulcs, hogy azt a munkát végzem és olyan dolgokkal foglalkozok, amik boldoggá és elégedetté tesznek. Szerintem nagyon fontos az önazonosság, hogy azt csinálhatom, amiben én tényleg megtaláltam magam, ami nekem örömet okoz és amiben tudok fejlődni.
Az ember naponta 8-12 órát tölt el munkával, ha belegondolunk, ez nagyjából az életünk fele, és hogyha ebben valami olyat csinálsz, amit nem 100%-osan szeretsz, az szerintem időpocsékolás és egy kicsit el is árulod magadat.
Volt valami ára a mostani önazonosságodnak és sikereidnek?
Szerencsére nem, mert nagyon jól jött ki az életem ritmusa. Mire ennyire időigényes munkám lett, addigra a gyerekeim már akkorák voltak, hogy nem igényelték, hogy folyamatosan velük legyek. Sikerült nagyon jól összeegyeztetni a munkámat, a családomat és a magánéletemet.
Néhány éve egy WMN-kvízben megkérdezték tőled, hogy te kit csodálsz a legjobban. Akkor azt válaszoltad, hogy senkit, mert nem szokásod másokat csodálni. Szakmai példaképed sem volt, akire felnéztél a karriered során?
Nem, de ennek egyáltalán nem az az oka, hogy nem látok tehetséges embereket. Vannak, akik nagyon is inspirálólag hatnak rám. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a csodálat sokszor kéz a kézben jár azzal, hogy valaki másra akarunk hasonlítani.
Szerintem viszont az a legjobb, hogyha önmagunk jobb verziójára hasonlítunk, azaz, hogyha látjuk, mi az az ideális kép, amilyennek látni szeretnénk magunkat és törekszünk rá, hogy ez egyszer megvalósuljon.
És már megvalósítottad önmagad ideális verzióját?
Szerintem ehhez még le kellene húznom legalább ötven évet, és még akkor sem biztos, hogy kipipálnám ezt a feladatot, hiszen ahogy már mondtam, egy feladat, akkor jó, hogyha az egy élethosszig tartó tanulási folyamat. De mindig igyekszek magas léceket helyezni saját magam elé, és azt remélem, hogy így megvalósíthatom azt, aki lenni szeretnék.
Az interjút Patyi Violetta, mesterszakos hallgatónk készítette. Kép: Kerepeczki Anna/WMN.
Az interjú Munk Veronika Szerkesztői terepmunka kurzusára készült.