A koronavírus-járvány miatt jelenleg az íróasztalomnál ülök kávémat iszogatva, tollal a kezemben, előttem pedig a telefonom, amiből éppen ekkor köszön be egy jól ismert hang. Beszélgetőpartnerem Al Ghaoui Hesna, többszörös Kamera Hungária és Prima Primissima díjas újságírói pályáját elhagyva, mint sikeres írónő a félelemkezelést kutatja a Félj bátran és a Holli, a hős című könyveiben. Nem mindennapi karrierjéről, inspirációjáról, valamint megjelent könyveiről kérdezem őt.
A jogi diploma után az újságírói szakma egyik legnehezebb irányát választottad. Mindig is érdekelt a külpolitika?
Engem mindig nagyon érdekelt a külpolitika, emlékszem középiskola alatt sokat vitatkoztunk külpolitikai eseményekről. A baráti köröm egy része szintén folyamatosan olvasta a külpolitikai híreket és emlékszem, hogy Ukrajnáról és mindenféle akkor aktuális témáról vitatkoztunk. Illetve az apukám szíriai, az anyukám magyar, így adott volt, hogy mindig is érdekelt, hogy mi zajlik máshol, más országokban a határokon túl. Amikor elkezdtem Szíriáról írni, éreztem, hogy van valamilyen misszióm, hogy edukáljam az embereket a Közel-Keletről, mivel sok sztereotípia él a fejükben.
Mit szóltak a szüleid a választásodhoz?
Abszolút támogattak a kezdetektől fogva. Sőt, tulajdonképpen az első helyszíni tudósításomat külföldön egy családi utazáson éltem meg. Szíriában voltunk rokonoknál, amikor meghalt Arafat. Szíriában egy nagyon erős palesztin közösség él és nagyon felbolydult a város, hatalmas demonstrációk voltak. Tulajdonképpen apukám volt az, aki rábeszélt, hogy szerezzünk operatőrt, kamerát és forgassunk erről. Ő mondta, hogy kérdezzem meg a Panorámás főnökömet. Végül ő is azt mondta, próbáljam meg és innentől kezdve jött egyik ország a másik után. A siker olyan önbizalommal vértezett fel, hogy sokkal bátrabban be mertem vállalni következő forgatásokat. De sose marasztaltak, hanem végig ott maradtak erős háttérországnak nekem, hogyha valamire szükségem van, tudtam, számíthatok rájuk.
A kislányod születése után felhagytál a külföldi munkáiddal, illetve az MTVA-ban is felmondtál. Miért döntöttél így, illetve hiányzik-e az időszak?
A külföldi forgatások alapvetően nagyon. De közben azt is érzem, hogy épp eleget kihoztam azokból az évekből, amelyeket háborús terepen töltöttem. Érdekes, hogy minél több ilyen helyen megfordultam, annál jobban éreztem, hogy tényleg kiszámíthatatlan, hogy mi történik. Hiába mentem vissza harmadszor ugyanabba az országba, minden helyzet más meglepetést tartogatott. Nemhogy csökkent, nőtt bennem a félelem. Viszont ezzel párhuzamosan egyre jobban is kezeltem ezeket a helyzeteket, mert az önkontrollt, az érzelmeink kezelését lehet fejleszteni. Közben egyre többet tettem fel magamnak a kérdést, hogy hol van a határ, mi az elég, mikor kell ezt abbahagyni, amikor már nem akarom ezt csinálni. Ez több dologgal esett egybe az életemben. Az egyik, hogy megismerkedtem a leendő férjemmel, elkezdett foglalkoztatni a családalapítás gondolata. Nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy egy olyan helyzetben, ahol ott van a párom, mennyire nem tudok jól működni, elkezdtem félteni nagyon őt és közben magamat is miatta. Elkezdtem kockázatkerülő lenni és rájöttem, hogy ez a családi dolog meg a háborús tudósítás nem fér meg együtt. Gondoltam, hogy ha gyerekeim lesznek, nem leszek képes száz százalékosan ott lenni szellemileg, fizikálisan, érzelmileg és elkezdem jobban félteni magam annál, mint korábban. Tudtam, hogy ezt így nem érdemes csinálni, mert ezzel az ember csak veszélybe sodorja magát és a kollégáit is. Akkor én el is döntöttem, hogy ez az epizód ténylegesen le fog záródni az életemben, de úgy véltem, hogy ez nem fog nehezemre esni. Aztán amikor megszületett a kislányom és realizálódott bennem, hogy én már tényleg nem mehetek vissza ilyen terepre forgatni, akkor egy elképesztő gyászérzés lett úrrá rajtam és megsirattam, hogy nekem ezt a szakmát el kell engedni. A másik, hogy akkor történtek jelentős változások a televízióban, egy olyan politikai irány indult el, amivel nem tudtam azonosulni, ezért felmondtam a Híradóban. Tulajdonképpen ezzel pontot is tettem a karrierem ezen részére.
Az előbb többször is említetted a félelem szót. A Félj bátran és a Holli, a hős című könyveid is ezt a témát dolgozzák fel. Mikor kezdtél el a félelem pszichológiájával foglalkozni?
Mérföldkőként azt tudnám kiemelni, amikor egy TedTalk-ra felkértek és arra kértek, hogy valamilyen speciális szempontból vizsgáljam a munkámat. Napokon át gondolkodtam, hogy mi az, ami az én tapasztalataim szerint leginkább érdekelheti vagy érdekli az embereket. Rájöttem, hogy a legtöbb kérdést a munkámmal kapcsolatban arról kapom, hogy én hogyhogy nem félek. Erre építettem fel a TedTalk-omat is, hogy a félelem szűrőjén át mutassam meg a munkámat. Beleástam magam a témába és rádöbbentem, mennyi aspektusa van, majd egyre komolyabban kezdtem foglalkozni ezzel. Ekkor már a Bábel című sorozatomat forgattam és több adás is épült a félelem tematikájára. Éreztem, ez az, ami megszólít. Biztos vagyok benne, hogy a saját traumatikus élményeim feldolgozása, a saját félelmeim, szorongásom kezelésének a vágya is ott volt. Később megkeresett a Libri vezetője, hogy gondolkodom-e esetleg valamilyen könyvötletben. Adva volt ez a téma, amiről már egy csomót kutattam, keresgéltem. Így körülbelül másfél évig írtam és amikor megjelent a könyvem, még akkor is azt éreztem, hogy ebben a témában még mindig nagyon sok muníció van. A félelem tematikájából adódott a trauma és most a traumából növekedéssel kezdtem foglalkozni. Jó érzés, hogy haszna van annak, amit csinálok.
Szerinted mekkora hatása van a félelemnek a társadalomban, a médiában?
Szerintem akkor tudunk egy jobb társadalmat létrehozni, ha először magunkat kezdjük belülről kipucolni. Megnézni az érzéseinket, és hogy a döntéseink és cselekedeteink mélyén milyen érzések vannak, mik katalizálják őket, mert azt gondolom, tényleg annyira a félelemre játszik minden és mindenki. Ahogy az angol mondja: „fear sells”, vagyis félelemmel mindent el lehet adni, hiszen ezzel az érzéssel tudnak minket igazán befolyásolni a marketingesek, a politikusok. Hogyha nem kezdünk el tudatosabban foglalkozni ezzel, az érzéseinkkel, azzal, hogy hogyan vagyunk manipulálhatóak a félelmeink által, akkor sajnos bábokká válhatunk mind. Ez annyira fontos szerintem, mivel látjuk, hogy a közösségi média ráadásul veszélyesen hatékony eszközt és felületet ad ahhoz, hogy az üzenetek, amikkel bombáznak minket, szinte bekússzanak a bőrünk alá. Nagyon fontos ezzel tudatosan foglalkozni és a gyerekeinket is erre felkészíteni, mert ők még kiszolgáltatottabbak ezzel kapcsolatban.
Egy korábbi interjúdban azt mondtad címkézés lenne, ha valaki tévériporternek, újságírónak, írónak vagy félelemszakértőnek nevezne. Mégis tagadhatatlan, hogy a felsorolt területek mindegyikén sikeres lettél. Melyik áll hozzád a legközelebb az újságírói, tévériporteri vagy esetleg az írói?
Én most azt érzem, hogy egyik vonalat sem akarom elengedni. Az utóbbi időben több interjút készítettem és megint nagyon felvillanyozott az, hogy tartalomelőállítással foglalkozhatok, forgathatok, sőt azon gondolkozom, hogy ezt a félelem témájával ötvözni tudjam valahogy. Egy komolyabb beszélgetéssorozatra meg egy dokumentumfilmre is készülök a félelem és a traumából növekedés témájában. Pont ezért nem akarnám csak félelemszakértőnek, vagy csak kifejezetten tévériporternek titulálni magam. Szokták kérdezni, hogy te most mi vagy, erre azt mondom: hát Hesna. Nem tudok titulust adni magamnak, de ha nagyon definiálni kellene, akkor azt mondom én tudósító vagyok továbbra is, csak most a pszichológia és az emberek között tudósítok és nem háborúkból.
Mint jövőbeni újságíró kérdezlek most. Milyen tanácsokat adnál a mostani hallgatóknak miért válasszák ezt a pályát, illetve azoknak, akik hozzád hasonlóan a külpolitikával szeretnének foglalkozni?
Hát jól megfogtál. Külpolitikai újságírással foglalkozni ma Magyarországon az igazi kihívás, mert a tévés irány konkrétan eltűnt sajnos, amiért sír a szívem és lelkem. De ez a műfaj, főleg a tudósítás része túl költséges ahhoz, hogy más felületen egyelőre megéljen. De ettől függetlenül senkit nem tántorítanék el tőle, mert ez nem állapot és szükségünk van az új generációból külpolitikai újságírókra, tudósítókra. Eleve az menjen a médiába dolgozni, aki képes alkalmazkodni lelkileg a kiszámíthatatlansághoz. Most hétről hétre változnak a dolgok, gyorsan kell adaptálódni. Szerintem emiatt az az egyik legfontosabb, hogy aki ezt a szakmát választja, erre trenírozza magát. A másik a szakmai alázat és kíváncsiság, ha ezek nincsenek meg, akkor nem szabad ezt választani. Csak olyan szakirányt válasszon mindenki, ami tényleg érdekli őt, különben könnyen előfordulhat, hogy felőrlődik az évek során. Én sem tudtam az egyetem alatt, hogy mivel akarok foglalkozni és szerencsésnek is mondhatom magam, hogy nem voltak hosszútávú terveim, mert nyitott maradtam a beérkező lehetőségekre. Én a médiában a pályaívet nem egy emelkedőnek, hanem egy labirintusnak látom, ahol vannak időnként lépcsők, egy-egy projekt kapcsán, amelyeket meg lehet mászni, van sikerélmény, de aztán újból lejut az ember a labirintusba, bolyongani egy kicsit, hogy megtalálja a következő lépcsősort. Ez sem anyagilag, sem pszichésen nem egyszerű, nekem is voltak elég komoly hullámvölgyeim, de a hullámtetőkért megérte. Mindemellett érzem, hogy lelkesen tudok dolgozni, mert ennek hála folyton olyan dologgal foglalkozom, ami érdekel. Ezért tudtam a külpolitikától a félelemig eljutni, mert végig arra fókuszáltam, ami érdekelt. Ha az én receptemet kérdezed a sikeres karrierhez és a boldog élethez, nekem ez jött be.
Az interjút Korim Dorina alapszakos hallgatónk készítette. Nyitókép: Al Ghaoui Hesna.