Jász Annamária immáron negyedik éve a We Love Budapest (WLB) nevű magazin újságírója. A lap többek között gasztronómiával, turizmussal, városfejlesztéssel, várostörténettel és kultúrával is foglalkozik. Az interjúban eseménydús pályafutásáról, a fővároshoz való kötődéséről, valamint a We Love Budapest feladatáról, identitásáról is mesélt Annamária.
Jász Annamária első gyakornoki munkája Magyari Péter írásgyakorlat-tanárnak köszönhetően a régi Origónál volt, ezzel párhuzamosan fesztiválújságoknál is dolgozott, és az azóta megszűnt Cinema Magazinnál és a régi Magyar Hírlapnál is gyakornokoskodott. A szakmai gyakorlatát szándékosan nem újságnál végezte, hanem marketing és PR-területen, így az Erasmus program keretében Hamburgban is dolgozott egy videójáték-gyártó cégnél. Hazatérte után a Heti Válasz online hírszerkesztőjeként került be az újságírói körforgásba. Ezután sajtóreferensként és szövegíróként dolgozott a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumban és a MÁV kommunikációs igazgatóságán is, miközben külsősként továbbra is írt cikkeket. Egy ideig a Bookline/Libri szövegírójaként dolgozott, 2014 és 2016 között pedig a Fidelio újságírójaként; 2016 óta pedig a We Love Budapest csapatát erősíti.
Jó sok újságnál, különböző területeken dolgoztál már. Mi az oka eddigi kalandos karrierednek?
Egészen egyszerűen nyughatatlan természet vagyok, nehezen elégszem meg a helyzetemmel, de úgy gondolom, az újságírói és szövegírói szakmán belül ebben a kérdésben nem vagyok egyedül. Tény és való, sokat váltottam, azonban minden egyes munkahelyemen tudtam magam építeni emberileg és szakmailag egyaránt. A MÁV-nál eltöltött időszak sem volt hiábavaló, pedig a vasút és a személyszállítás világa annyira nem áll közel hozzám. Egyben biztos voltam, vissza szerettem volna térni főállásban az újságíráshoz, hiszen mindig is kulturális-magazinos újságíró szerettem volna lenni. Az útkeresésem során számtalan kitérő akadt, de nélkülük nem tartanék ott, ahol most vagyok. A jelenlegi állásom esetében határozottan mondhatom, hogy megtaláltam a helyem.
Hogyan érintette a koronavírus a We Love Budapest szerkesztőségét?
A home office-ban sokkal többet dolgoztunk, mint normál esetben. Olyan szempontból hátrányosan érintett minket a pandémia, hogy nem tudtunk mászkálni, új impulzusokat befogadni, viszont igyekeztünk minden koronavírussal kapcsolatos kreatív kezdeményezést, fejleményt, hírt lehozni, illetve sok olyan anyagról írtunk, ami várostörténet- vagy történelem fókuszú volt. Sok interjút meg tudtunk oldani online felületen keresztül, tehát ilyen aspektusból kénytelenek voltunk kötni magunkat a járványidőszakhoz. Személy szerint én írtam járványtörténetről, a budapesti tisztálkodás történetről, de még az Erzsébet tér történetéről is. Emellett számtalan kirándulási célpontot javasoltunk, amikor a járványügyi intézkedések ezt lehetővé tették. Valamint így sok olyan cikk születhetett, ami nagyobb utánajárást, nagyobb kutatómunkát, mélyebb „nyomozást” igényelt. Összességében kijelenthető, hogy jól kihasználta az újság a helyzetet.
Azt gondolom, ritkaságnak számít, hogy egy újság profitálni tud ebből az időszakból. Minek köszönhető, hogy ezt ilyen jól meg tudtátok oldani?
Nem feltétlenül fogalmaznék úgy, hogy profitáltunk, önmagában az is jó, hogy sikerült átvészelni a tavaszt. Nagyon elkötelezettek voltunk, hogy szülessen tartalom, el szerettük volna kerülni, hogy az éttermek bezárása minket is megakadályozzon a kontent előállításában. Tartalmilag és emberileg is nagyon jó a csapat a WLB-nél, elszántak voltunk mindvégig, hogy tartsuk a látogatottságot, továbbá rengeteg kreatív energiát fektettünk abba, hogy frissüljön az oldal. Az egész csapatról elmondható, hogy a találékonyságot és szorgalmat ebben az időszakban extrán bevetettük.
Mely témákról írsz legszívesebben?
Hozzám a legközelebb a mélyinterjúk és a ráérősen elkészített riportok állnak. Különösen azokat élvezem, amikor az alany nem feltétlenül illik bele a kulturális szektorba, hanem kicsit távolabb, számomra kevésbé ismert területen mozog, ezáltal nincsenek meg azok a rutinos kérdések, amik a legtöbb interjúalanynál megvannak. Ilyen volt például Görög Ibolya protokollszakértővel folytatott beszélgetésem, de például a Budapesten élő szerzetesekről is készítettem egy hosszabb riportot, ehhez meglátogattam egy kolostort és apácákkal, szerzetesekkel is hosszan beszélgettem. A klasszikus újságírói műfajok állnak legközelebb a szívemhez, de egy online magazin tartalmi struktúrája nemcsak ezekből épülhet fel.
A WLB sikere a sokszínűségében rejlik?
Szerintem igen. A népszerűségünk elsősorban a változékony témaválasztásnak tudható be. Az oldalon tucatnyi újságírói műfaj fellelhető, ami olyan balanszot ad az oldal arculatának, hogy érdemes rákattintani. Mindemellett a kollégáim és én is megkapjuk a lehetőséget ötleteink megvalósítására. Zacsek Ágnes főszerkesztő nagyon befogadó és együttműködő – a korábbi vezetőkhöz hasonlóan –, éppen ezért nincs megszabva, hogy olyanról írjak, amihez nincs feltétlenül affinitásom. Többnyire szabad kezet kapok, ezért is érzem azt, hogy megtaláltam a helyem a We Love Budapestnél.
A gasztronómia és a vendéglátás kizárólag mint újságírót érdekel?
Igen. Olyan szempontból azért szűkítjük a témákat, hogy van olyan újságíró, aki kizárólag csak a gasztronómiáról ír, olyan helyen is dolgozott korábban, ő jobban belelát a szektor működésébe, szakmailag sokkal érettebb véleményt, kritikát tud alkotni egy-egy szegmensről. Én eleve kulturális hátterű újságból érkeztem, ennek ellenére szívesen írok a gasztronómiáról, de dolgozni nem tudnék a vendéglátásban, különösen így, hogy valamilyen szinten belátok a kulisszák mögé. Úgy gondolom, ehhez a szakmához kellő alázat és elhivatottság kell.
Miként fonódik össze a WLB a budapesti gasztronómiai élettel?
Elég sok forrásunk van, alapvetően úgy működünk, hogy ha nyílik egy új hely, és arról mi bármilyen formában értesülünk – akár ajánlás, akár kontaktok, akár a social media által – akkor elmegyünk vaktesztre és megnézzük, érdemes-e vele foglalkozni, és eljönni még egyszer fotóssal. Mindig leteszteljük, mielőtt írunk egy étteremről.
Melyik kávézót, éttermet ajánlanád egy turistának?
Nehéz erre a kérdésre válaszolnom, ugyanis most semelyik helyre nem mernék teljes nyugodtsággal beülni. Tudnék egy helyet említeni, ami az egyetem óta fontos szerepet játszott az életemben, a Castro Bisztrót, de ez a hely már bezárt. Most nem tudnék egy kifejezetten meghatározó helyet mondani az életemből. Ami a kávézókat illeti, sterilitást érzek sok helyen, ugyanis nekem személy szerint nemcsak a szakmaiság, a kávé pörkölése számít, hanem a körítés, a vendéglátó egységhez tartozó identitás is.
Tehát neked nem biztos, hogy egy hely minősége a fontos, hanem a hozzá tartozó emlékek?
Most épp úgy érzem, számomra az emlék, a hangulat fontosabb. A Castroval volt történetem, sok személyes élmény kötött hozzá, de említhetném még az – azóta bezárt – Szódát és a Károly körúti Holdudvart, vagy a Szimpla kertet is, ami 17 éve, a tömegturizmus előtt főleg bölcsészek által látogatott hely volt. Vidékről felkerülve itt kezdtem el bulizgatni, felépíteni a budapesti identitásom, elmélyíteni a fontos barátságokat, a városhoz való viszonyom.
Budapestiként valamilyen szinten kötelességednek érzed, hogy a város kulturális értékeit bemutasd?
A munkámból kifolyólag ez majdnem egy kötelező jellegű dolog. De tény, hogy a szívemhez közelálló utcát, jelenséget vagy ügyet minden áron be szeretném mutatni, szóval ez egy kicsit összefolyik. Valamint mióta az agglomerációban élnek, nagyon felértékelődött a város.
Hogy érted?
Most már nem életforma, teher, nyűg a városban mászkálni, hanem egy program, „merítkezés”. Jobban feltölt így a főváros, mióta a városhatár másik felén élek. Így nem olyan stresszes az itt eltöltött idő, inkább kikapcsolódást, feltöltődést nyújt.
Milyen tervek szerepelnek a WLB jövőjében?
Nagyon sokszor felmerül a csapaton belül, hogy hol van a város és a tartalmi lehetőségeink határa, mi is tolódunk egyre kijjebb, hisz sokat írunk a környéki kirándulóhelyekről, éttermekről, kisebb települések látnivalóiról. A print kiadványainkban a Dunakanyar évek óta visszatérő szereplő, tehát észrevehető, hogy új vizeken járva, eddig nálunk nem látott helyeket is bemutatunk.
És anno hogyan kerültél az ELTE Kommunikáció és Médiatudomány Tanszékére?
Már az egyetemre is újságírói ambíciókkal érkeztem, az újságírás már gimnáziumban megtalált, volt lehetőségem az iskolaújságba, valamint a helyi újságba is írni, így hamar érdeklődni kezdtem a szakma iránt. Legjobb emlékezetem szerint az ELTE Kommunikáció –és Filmelmélet szakát jelöltem első helyre.
Mit tanultál meg ezen a képzésen?
Látásmódot, nyitottságot, rugalmasságot. Vidéki városból érkezőként jót tett a sokszínűség, a többféle nézőpont, sokkal nyitottabban tudtam hozzáállni dolgokhoz. Újságot írni azonban leginkább a gyakornoki, valamint a munkahelyeimen tanultam meg. Őszintén nem tudom, hogy iskolai keretek között hol van a határa annak, amit meg lehet tanítani az újságírásról, mert – véleményem szerint – a fogalmazás, a szövegek iránti érzékenység egy adottság, és az újságírói munka igen nagy része múlik a tájékozottságon és a konfliktuskezelésen, amit többnyire éles helyzetekben lehet fejleszteni.
Gondolkodtál már azon, hogy újságírást taníts?
Nagyon szívesen tanítanék újságírást olyan fiataloknak, akik nyitottak, érdeklődnek a szakma iránt. A nyáron az itteni médiatanszékről érkező gyakornokot is mentorálhattam, akivel nagyon élveztem a közös munkát. Pedagógus családból jövök, van előképzettségem is, ezért nagyon szívesen átadom a tudást, a tapasztalatot, de szerintem sok mindent nem lehet megtanítani egy órán. A szakmához tartozóan sok olyan dolog van, ami időigényes és az egyetemen talán nem igazán van erre kapacitás. Éppen ezért mindenkit arra buzdítanék, hogy önerőből kezdjen el minél korábban írni és gyakornokoskodni, mert a későbbi érvényesülésnél minden megszerzett kompetencia csak építő lehet.
Az interjút Póczik Dávid alapszakos hallgató készítette. Kép: Kovács Dávid