A múlt heti Kreatív Gazdaság Gyakorlatok óra ismét interaktívan és izgalmasan zajlott; ezúttal Koltai Réka, üzleti coach és mediátor tartotta meg a kurzust, aki amellett, hogy saját szakmai hátteréről és karrierjéről beszélt, a hallgatók saját élettapasztalatait is bevonta az órába, hasznos, építő tanácsokkal látva el őket. Rékával az órát követően egy interjú keretei közt beszélgettünk sokrétű munkaköréről, valamint egyetemista emlékeiről.
Hogyan emlékszel vissza az ELTE Médiás éveidre?
Nagyon pozitívan gondolok vissza, még bőséges viszonyítási alapok mellett is. Ahogyan azt az előadáson is említettem, az egyetemi éveim alatt összesen négy szakba kóstoltam bele; tanultam magyart, esztétikát, médiát, és egy másik, külföldi egyetemen közgazdaságtant is. A média úgy maradt meg bennem, mint egy rendkívül kiegyensúlyozott szak, ami egyszerre képviselte a szabadság és a keretek, a struktúrák és a követelmények arányát. Tehát az elvárások szellemi nyitottsággal találkoztak, és én ezt nagyon szerettem. Rengeteg izgalmas anyagot és ismeretet kaptunk. A média eredményesen hozta le az intellektuális tudást az akadémikus elefántcsont-toronyból a hétköznapi élet szintjére. Konkrét volt, praktikus, kézzel fogható, ugyanakkor mégiscsak átgondolt; mindez pedig hozzásegített ahhoz, hogy már az egyetem alatt kialakult bennem egy kritikus gondolkodás, amivel reagálni tudtam minden körülöttem történő dologra. Tehát olyan tudáshoz fértem itt hozzá, amilyenhez azt hiszem, azóta sem. Az egyetlen dolog, amibe akkor nem gondoltam bele, az volt, hogy milyen szerencsések is voltunk; hiszen mindezt tálcán kaptuk kiváló oktatóktól.
Van olyan oktató, akit ki tudnál név szerint emelni?
Igen, kettőt is. Az egyik Hammer Ferenc, aki mindig is fantasztikusan érdekes szemináriumokat tartott; a másik pedig Gács Anna. Engem ő esztétika szakon is tanított, és a szakdolgozatomat is ő véleményezte. Nagyon sok mindent tanultam tőle, többek között igényességet és pontosságot; de olyan fontos társadalmi témákat is, mint például a gender-kérdés, ami azóta is szívügyem.
Hogyan került nálad egy lapra a bölcsészet és a közgazdaságtan? Azt hittem, ezek ősellenségek.
Szerintem az én karakteremhez nagyon jól illik ez a kettős; szeretem, hogyha a dolgoknak van kézzel fogható eredménye. Amikor kijöttem a gimnáziumból, nem láttam át, hogy az egyes szakok milyen karrierlehetőségekkel és milyen típusú munkavégzéssel járnak; csak azt tudtam, hogy nagyon szeretek olvasni, ami a mai napig is igaz. De alig, hogy bekerültem a bölcsészkarra, fokozatosan elkezdtem olyan szakok felé is orientálódni, amelyek a praktikus, gyakorlat-centrikus munkakörökhöz közelebb állnak. Így az irodalom, az olvasás egyre inkább hobbi-szintre került az életemben, miközben fokozatosan elmozdultam a közgáz felé – egyszerűen csak azért, mert az nagyobb lehetőséget kínált nekem arra, hogy jobban megéljem a személyiségem eredmény-orientált oldalát. Ez persze nem jelenti azt, hogy a bölcsészkaron elsajátított tudás feleslegessé vált volna, éppen ellenkezőleg. Amikor bekerültem az első munkahelyre, a bankszektorba, hatalmas előnyöm volt, hogy tudtam strukturáltan, szépen és pontosan fogalmazni. Ez egy óriási készség, ami már az elejétől kezdve jó fényt vet az ember munkájára, hiszen kevesen képesek jól kommunikálni, úgy prezentálni egy projektet, hogy az akár egy gyakornok, akár egy vezérigazgató számára érthető legyen. Ezt a fajta tudást csak a bölcsészkar adhatja át, és az üzleti szférában, a közgazdaságban is remekül lehet kamatoztatni.
Egy amerikai egyetemen végeztél végül közgazdászként. Miért éppen Amerika? Tudatos vagy spontán választás volt?
A közgázt nem tizennyolc évesen kezdtem el, hanem kicsit később, mikor már az ELTE-re jártam; mivel azonban azt is el szerettem volna végezni, úgy éreztem, hogy kicsit időhátrányban vagyok. Akkor hallottam egy nagyon jó lehetőségről az amerikai McDaniel College-ban; olyan közgazdász BA képzést kínáltak, amit négy év alatt meg lehetett csinálni. Mivel úgy gondoltam, ebből én mind időben, mind munkaerő-piacilag, mind nyelvtudás tekintetében – angolul tudni akkor is nagyon előnyös volt – csak profitálhatok, bevállaltam. Végül nem is volt szükségem mind a négy évre – mivel egyszerre végeztem az ELTE-t és a McDaniel-t, olyan sok kreditet átvettek az ELTE-ről, hogy három év alatt sikerült végeznem. De a kiindulópontja az egésznek az időgazdálkodás volt.
Milyen alapvető különbségek vannak a két oktatási rendszer között?
Nyilván egyik ilyen, másik olyan, minősíteni egyiket sem lehet, viszont két dolgot kiemelnék. Az amerikai egyetemen teljesen más munkakultúrával találkoztam; a magyarországi viszonyoktól eltérő a szervezettség foka és a sikerhez való hozzáállás. Ami a szervezettséget illeti; Magyarországon azt tapasztaltam, hogy az egyetem széles körű felelősséggel és egyben szabadsággal ruházza fel a diákot. Megtehetjük, hogy magunknak alakítjuk ki a tanmenetet, hogy csak akkor járunk be előadásokra, amikor arra szükségünk van – az egyetemi rendszer ezekben a kérdésekben felnőttként kezel minket, emiatt viszont sajnos annak is nagyobb a valószínűsége, hogy aki lébecolni akar, és az egyszerűbb utat választani, az könnyebben megteheti. Az amerikai egyetem nem hagyja meg ezt a szabad mozgásteret. Ott úgy mennek a dolgok, mint egy gimnáziumban; be kell járni órákra, katalógus van, házi feladat; még késni sem igen lehet. Pontosan megszervezett intézményes kerete van annak, hogyan tudnak a diákok nagy mennyiségű anyagot viszonylag rövid idő alatt befogadni; mindez pedig nem választás kérdése. A sikerre is máshogy tekintenek. Mindkét egyetemen mindig jó jegyeim voltak, de ehhez igazán nyitottan, pozitívan inkább Amerikában álltak a társaim. Például Amerikában időnként inkább kikérték a tanácsomat tanulásügyben, de én is kaptam tőlük segítséget, ha szükségem volt rá. Előfordult, hogy amikor egy bonyolult tárgyból ötösre vizsgáztam, odajött hozzám egy amerikai, és megkérdezte, hogy lehet ezt az anyagot úgy megtanulni, hogy ők is le tudjanak vizsgázni belőle. Ez pedig egy nagyon pozitív, támogató viszony, nem mellesleg nagyon motiváló is.
Egészen lenyűgöző, hogy egyszerre végezted a két egyetemet, amiből ráadásul az egyik amerikai volt, mégis mindenhol Summa Cum Laude diplomáztál. Hogy csináltad?
Feszes időbeosztással. Érdekes, hogy habár nem volt sok szabadidőm, akkor és ott ezt nem egy negatív dologként éltem meg. És, visszakapcsolódva az előző kérdéshez, bizonyos szinten az előnyömre váltak a magyar és amerikai egyetemi oktatás eltérései. Az én esetemben összecsengett a magyarországi felsőoktatási szabadság, és az amerikai szoros tempó; tehát meg tudtam azt csinálni, hogy itthon, az esztétikán kialakítottam magamnak egy rugalmas időbeosztást és az egyéni ritmusomban tanultam, míg az amerikai iskolában folyton készültem, vizsgáztam, beadandókat írtam. Az is sokat segített, hogy Amerikában később kezdtem, így mire elkezdtem oda járni, a bölcsészkar nehezén már túl voltam. Ezen kívül sokat adott hozzá a dologhoz a vizsgarutin is; előfordult, hogy Amerikában egy félévre felvettem egy csomó szabadon választható szemináriumot, vasárnap este hazarepültem, megkérdeztem a csoporttársakat, lesz-e az esztétikán vizsga, és ha volt, akkor minden további nélkül beültem és levizsgáztam.
Nagyon sokáig dolgoztál a CIB Bank nemzetközi központjában, Milánóban. Milyen volt ott élni és dolgozni?
Nagyon szép, és hihetetlenül jó hangulatú. Autóval, vonattal egy órára volt a tenger, már februárban el lehetett menni kirándulni, beszívni az illatát. Az ottani irodám közvetlenül a Milánói Scalára nézett; a mai napig kitartok amellett, hogy a Scala aljában van a világ egyik legjobb kávézója, olyan baristával, aki már az első alkalommal megjegyzi, melyik vendég hogy szereti a kávét. Az olasz habitus nagyon sokat ad hozzá ehhez az általános jó hangulathoz. Biztos ezzel is összefüggésben a magyaroktól eléggé eltérő szemlélettel dolgoznak, nagyon másképp is fejezik ki magukat. Időnként kisebb nézeteltérések is adódtak, de számomra ezek inkább voltak építő jellegűek, mint negatívak; részben azért is szerettem itt dolgozni, mert megpróbálhattam egy platformra terelni ezt a két eltérő munka-kommunikációs kultúrát. Mind a két nézőpontot megérteni és összehangolni; ez már önmagában is egy mediációs tevékenység, amit mindig is ösztönszerűen csináltam; majd ezt a tapasztalatot vittem tovább és építettem bele a saját vállalkozásomba.
Miért döntöttél úgy, hogy Bridge Solutions néven saját márkát alapítasz?
A Bridge Solutions coaching-gal és mediációval foglalkozik, elsősorban üzleti területen. Az ember egy idő után megpróbálja kideríteni, mi az a dolog, amivel egyrészt szívesen és elkötelezetten foglalkozik, de fent is tudja tartani magát vele egy adott munkaerő-piaci szinten. Én is így voltam a coaching-gal és a mediációval. Az egyetem után többféle állásban dolgoztam a pénzügyi szektorban: marketing kommunikációval, üzletfejlesztéssel, nemzetközi projektekkel, egy szakterület vezetésével is foglalkoztam. Minden munkakörömben közös pont volt, hogy meg kellett tanulnom odafigyelni a másikra, az ő fejével gondolkodni, megérteni, hogy mit vár, mit szeretne. Amikor kimentem Amerikába vagy Olaszországba, ott sem magyarázta el a kedvemért senki, hogyan működnek ezek az országok. Magamnak kellett megérteni és megtapasztalni, hogy mindannyian mások vagyunk; máshogy kommunikálunk, más tempóban haladunk, más-más célok felé. Amikor például egy nemzetközi projekten hat különböző országból érkezett emberek dolgoznak, kell, hogy legyen valaki, aki az ő kommunikációjukat összehangolja. Azok a szerepekörök, amikben dolgoztam, nagyon erősek abban, hogy meghallják és megértsék a másik embert. Itt jön be a képbe a coaching és a mediáció. Amikor felfedeztem és elhittem, hogy én ebben jó vagyok, és hogy ez olyasmi, ami másoknak is fontos és hasznos, akkor tudtam, hogy ezzel szeretnék hosszú távon foglalkozni. Szívesen vállalok magánéleti, életvezetési konzultációkat is, de mivel az üzleti szféra a bő tízéves multis múltam miatt ismerős terep, ezért az üzleti fókusz adta magát.
Mi a nagyobb kihívás: egy multinak, vagy egy kisebb cégnek dolgozni?
Egy multinál minden feladatra jut legalább egy – de ha nagyobb cégnek dolgozol, inkább öt, vagy akár egy folyosónyi – ember, aki csak azzal az egy konkrét dologgal foglalkozik, te pedig ennyi ember közt csak egy kis része vagy a gépezetnek. Ott inkább az jelenti a kihívást, hogy összehangolják, ki mikor, milyen feladaton dolgozik. Emellett sokszor kell mások elvárásait szem előtt tartani; cserébe viszont rengeteg az erőforrás, és a munkának van egy nagy volumenű eredménye. Egy kis cégről ez nem mondható el; igaz ugyan, hogy kevésbé kell mind intellektuálisan mind értékrendben másokhoz alkalmazkodni, de a kisebb létszám kevesebb erőforrást is jelent. Ott mindenki maga végez el többféle munkát; ezért nagyon meg kell fontolni, mit hogyan érdemes csinálni, hiszen nincs elpocsékolni való munkaóra. Az sokat segíthet, ha ez ember tisztában van vele, milyen életszakaszhoz milyen munkastílus illik. Az én életemben kisgyermekes anyaként most alkalmasabb a saját vállalkozás vezetése. Lehet, hogy lassabb, meg kisebb volumenű, de rugalmasabb és könnyebben kezelhető.
Hogyan egyezteted össze a karriert a családdal?
Nagyon nehezen. Elengedtem, hogy én legyek a legláthatóbb, a legkiválóbb vagy a legeredményesebb, és kevesebb célzott elvárást támasztok magammal szemben. Tudomásul vettem azt, hogyha édesanyaként is szeretném megállni a helyem, és annyi figyelmet, szeretetet és törődést adni a gyermekemnek, amit megérdemel, akkor kénytelen vagyok kevesebb munkaórából gazdálkodni. Ezt azonban egy multinak dolgozva nem tudtam volna megtenni.
Nagyon sok helyen jártál életed során; Amerikában tanultál, éltél és dolgoztál Olaszországban és Oroszországban. Melyik ország nőtt a leginkább a szívedhez?
Oroszország, azon belül is Moszkva. Ott lettem édesanya, szóval ez gyönyörű időszak volt az életemben minden szempontból. Különleges ország, nagyon különleges kultúrával és emberekkel. Nagyon jól éreztem ott magam; Moszkva egy hatalmas város, legalább 10-15 milliós lakosságú, nekem mégis úgy él az emlékezetemben, mint a nyugalom szigete, hiszen ott éltem át az anyává válás és a kisgyermekes időszak csodáját, ez az élmény pedig semmivel sem felcserélhető.
Ha újrakezdhetnéd a karrieredet, lenne bármi, amit máshogyan csinálnál?
Igen, a külföldre költözést. Nagyon jól éreztem magam és rengeteget tanultam például az Olaszországban töltött időszakból, ezért az életem fontos és értékes részletének tartom. Ide az akkori olasz kollégáim meghívására kerültem, a budapesti munkahelyem központjába, tehát valamelyest ismert emberek, körülmények közé. Mivel épp olyan időszakban ajánlották fel az ottani munkát, amikor magamtól is gondolkodtam rajta, hogy esetleg külföldre megyek, kézenfekvő volt elfogadnom és megpróbálnom, milyen ott. Utólag viszont úgy látom, jobb lett volna, ha emellett annak is utánajártam volna, melyik az a kultúra, amelyben hosszú távon szívesen letelepednék, akár egy biztos intézményes háttér nélkül is. De is lehet, hogy erre abban az időszakban még nem álltam volna készen. Mindez inkább már önismereti kérdéseket feszeget.
Mit tanácsokat adnál a mostani médiás diákoknak a pályaválasztásukat illetően?
Hozzanak ki minél többet abból az első vagy második munkából, amibe kora huszonévesen belevágnak. Egyáltalán nem gond, ha az egyetemi évek alatt még nem biztosak abban, mivel foglalkoznának később, hiszen a pályaválasztásról nagyon kevés információ áll az egyetemisták rendelkezésére. Viszont amit csinálnak, azt próbálják meg a lehető legpontosabban, legigényesebben és legnyitottabban elvégezni; kérdezzenek, és ha érdekes lehetőségről hallanak, akkor próbáljanak meg élni vele. Ha pedig úgy érzik, hogy váltani kell, akkor ne féljenek váltani. Mindenből lehet tanulni. Legyenek lelkesek és sok sikert!
Az interjút Matyasovszki Fanni mesterszakos hallgatónk készítette. Nyitókép: Tamás-Vancák Adrienn.