Az ELTE angol és kommunikáció szakpárjának elvégzése után pályáját újságíróként kezdte, először hírszerkesztőként dolgozott, majd a HVG-nél a szociális témák mellett gyakran készített interjút a magyar kultúra legismertebb szereplőivel. Tossenberger Adél ma már a Budapesti Fesztiválzenekar kommunikációs vezetője, de továbbra is jobban szeret kérdezni, mint válaszolni. Most mégis mi kérdeztük. Hogyan vezetett a pilates a világhírű szimfonikus zenekar PR-menedzseri pozíciójához, és mi az, ami nélkül ma már el sem tudja képzelni az életét? Interjú.
Nyolc éve énekel a Városminor Kamarakórusban. Kérdésként tenném fel a mottójukat: „Zsír létezni?”
Mindenképpen! És röhögni, kirándulni, kórusban énekelni, tulipáncsokrot venni, tiltott helyekre belógni, a 99-es buszon a Testamentumokat olvasni, kádban elaludni vagy Grúzia szabadon kószáló lovaival szemezni – mind-mind zsír.
Olyan ez a kórusban éneklés a Fesztiválzenekar kommunikációs vezetőjeként, mint ahogy például egy televíziós műsorkészítőnek házi feladata a tévénézés?
A kórus egyáltalán nem házi feladat – alsós korom óta énekelek kórusban, már nem is tudom enélkül elképzelni az életemet. A Városminor nagyon-nagyon inspiráló nekem zeneileg és emberileg is. Szerintem megtaláltam azt a csapatot, ahol a legjobb fej emberek énekelnek egész Budapesten. Ezzel persze lehet vitatkozni, de nem érdemes.
Úgy tudom, még újságíróként egy Fischer Ivánnal, a Budapesti Fesztiválzenekar zeneigazgatójával 2013-ban készített interjú vezetett a BFZ-hez. Elmesélné, hogyan zajlott ez a karrierváltás?
Minden egy pilatesórán kezdődött. Az akkori és a mostani főnököm együtt jártak tornázni, ahol szóba került, van-e olyan újságíró a hvg.hu-nál, aki elmenne egy európai turnéra a Fesztiválzenekarral. Nekem ez egy egyértelmű, nagybetűs igen volt, egy izgalmas és szuper lehetőség. Azóta már PR-osként megtapasztaltam, hogy újságíróként nem mindenki gondolkodik így. Nagyon sokszor bántóan nagy a közöny. A repülőn ülve készítettem egy interjút Fischer Ivánnal, és írtam egy riportot is az élményből – pár hónappal később pedig megkerestek, nem érdekelne-e az állás. Én addigra már picit alulmotivált voltam, és nem láttam a fejlődési lehetőségeimet, ezért döntöttem úgy, hogy megtanulok valami mást.
Élete első munkahelye a Hírszerző volt, majd később a HVG-hez szegődött. Miért választotta az újságírói pályát?
Véletlenül. Mint sok más 18 éves, én sem tudtam igazán, mit akarok – imádtam az angolt és a senkihez sem hasonlítható, különleges angoltanáromat – ezért mentem angol szakra, ami mellé a kommunikációt választottam. Úgy hangzott, mint egy szak, amiből majd jól meg lehet élni. Aztán egyszer csak felhívott egy évfolyamtársam (aki azóta is minden évben legalább egyszer el akar csábítani valahova), nem szeretném-e átvenni a gyakornoki helyét a Hírszerzőnél, én pedig belevágtam, és nem bántam meg. Nagyon jó terep volt a tanulásra. És ha jól számolom, ottragadtam ezen a pályán kilenc évig.
A kilenc év alatt sokféle műfajban írt cikkeket a külpolitikától kezdve a szociális ügyekről készült riportokon át a kulturális újságírásig. A bölcsészhallgatókról manapság kevésbé lehet hallani, hogy a legjobban fizetett diplomások lennének, ellenben a végzettség előnye, hogy széleskörű és rugalmasan fejleszthető tudást ad. Osztja ezt? Segített az egyetem abban, hogy mindig megtalálja a sztorit a legkülönfélébb témákban is?
Most hirtelen beugranak képek az ELTE-s aerobik órákról, meg a kötelező retorikáról, ahol a plasztikai sebészetről tartottam előadást borzalmasan elrettentő fotókkal riogatva a többieket. Imádták! Ami biztos, hogy a televíziós műsorkészítés órára készült anyagok felvétele közben röhögtünk a legtöbbet. Nem is lettem tévés… Félresöpörve az emlékeket: az egyetem erre mindenképp jó alap volt – nagyon sokat segítettek abban, hogy rátaláljak arra, mi érdekel, hogy megtanuljak gondolkodni. Azt viszont bevallom, hogy a keresés folyamata nem zárult le azzal, hogy a kezembe vettem a diplomám.
Az újságírásban szerzett tapasztalatait hogyan tudja hasznosítani PR menedzserként?
Sokféleképpen. Egyrészt rengeteg szöveget írok, szerkesztek és olvasok, másrészt előfordul, hogy interjút kell készítenem a muzsikusainkkal, külföldi vendégművészekkel. Fontos, hogy legyen vizuális ízlésem, hiszen sok fotóval és videóval dolgozunk. És persze ahogy az újságírók, mi is történeteket mesélünk. Viszont a mai napig jobban szeretek kérdezni, mint válaszolni – ezen nem segített a karrierváltás.
Ma már a Budapesti Fesztiválzenekar kommunikációs vezetőjeként dolgozik. Mit gondol, milyen kihívásokkal kell szembenéznie egy szimfonikus zenekar kommunikációs vezetőjének egy könnyűzenei zenekaréhoz képest Magyarországon?
Azt hiszem, sok mindenben különbözik ez a két világ, bár nem látok bele a könnyűzenei zenekarok menedzsmentjébe. Más a törzsközönségünk, másképp épül fel a finanszírozásunk, más koncerthelyszíneken vagyunk jelen. A mi esetünkben a kihívást általában a pénzügyi helyzetünkkel kapcsolatos kommunikáció jelenti. Bár a koronavírus sem könnyíti meg az életünket – és ez nyilván ugyanúgy falhoz állítja a kulturális élet minden egyes szereplőjét. A kihívás szép része, hogy a külvilág számára mindig önmagunk maradjunk, hogy észrevehetőek és beazonosíthatóak legyünk, pusztán azáltal, ahogy kommunikálunk és amilyen értékeket képviselünk. A legtöbb koncertünk telt házas – ezért a zenekar és a stáb is sokat tesz – így szerencsére megtehetjük, hogy ne csak kőkemény saleseként szólítsuk meg a közönségünket.
Hanem például ingyenes közösségi koncerteket adnak országszerte azoknak, akik még életükben nem jártak hangversenyen. Erre is utal az „Éljük át a közösséget!” mottó? Mit jelent ez önnek?
Ennek a mottónak végtelen rétege van, ez csak az egyik. Nagyon sok értékes ember van körülöttünk, szinte minden korosztályból: a Kakaókoncertek közönségétől kezdve a Midnight Music fiatal rajongóin át azokig az elképesztően odaadó emberekig, akik a zenekar alapítása óta (37 éve volt) követnek és szeretnek minket. A magas színvonalú, elmélyült zenélés is csak közösségi alapokon működhet igazán jól, és persze ott van a zenekar mögött a szuper stáb, akikkel együtt dolgozom. Mind egy-egy közösség külön-külön és együtt is.
A Fesztiválzenekar koncertjeiről olyan nemzetközi lapok írtak már elismerő kritikát, mint a New York Times vagy a The Guardian, itthon pedig az Index.hu több alkalommal élőben közvetített koncertet. Könnyű klasszikus zenével bekerülni a sajtóba vagy csak a BFZ ilyen hálás téma?
Tapasztalataim szerint klasszikus zenével egyáltalán nem könnyű bekerülni a sajtóba. Keményen kell dolgozni azért, hogy ez a téma érdekessé váljon, de Fischer Iván és a Fesztiválzenekar az elmúlt 37 év alatt iszonyú sokat tett le az asztalra itthon és külföldön is. Világszinten is a top ligában játszanak, mindig képesek megújulni, és nem félnek a szokatlan dolgoktól sem. Ha kell, a zenészek énekelnek, táncolnak, vagy épp a földön kúsznak, ha ezt diktálja az adott operaprodukció, amiben játszanak. Most, a járvány idején közönség nélkül is játszanak: Karanténesteket adunk online minden este. Viszont azt is fontos, hogy szinte minden szerkesztőségben van olyan ember, akinek szívügye a klasszikus zene és a BFZ, és kiáll érte – szerencsére több ilyen értékes kapcsolatot is ápolok, és innen is üzenem, hogy nagyon hálás vagyok a támogatásukért.
Mit ajánlana azoknak, akik PR-osként szeretnének a zeneiparban elhelyezkedni?
Azt, hogy nagyon-nagyon szeressék az együttest vagy előadót, akit képviselnek, legyenek ott a koncerteken és éljenek át közösen sok-sok katartikus pillanatot. Ez az, ami érzelmileg és intellektuálisan is feltölt, feljogosít és képessé tesz a hiteles kommunikációra. Ez pedig mindennél fontosabb, és talán nem is olyan nehéz.
Az interjút Antal Lilla mesterszakos hallgatónk készítette.