A kreatívgazdaság-gyakorlatok óra eheti előadója Tóth Anna Piroska volt, aki jelenleg a Dutch Art Institute (DAI) mesterprogramjában vesz részt. Az órán a hallgatás, az érzékelés, a befelé figyelés került előtérbe, méghozzá nem mindennapi gyakorlatok segítségével.
Az alapképzést az ELTE Médián végezted. Miért választottad ezt a szakot?
Azért mentem az ELTE-re, mert azt terveztem, hogy divatújságírással, szerkesztéssel foglalkozom majd. Eléggé korán eldöntöttem, hogy külföldre szeretnék menni, mert ott erre nagyobb lehetőséget láttam, illetve több inspiráció forrásra és perspektivára vágytam. A divat nem pusztán mint iparág érdekelt, hanem mint kulturális, szociológiai, művészeti jelenség. Így kerültem az ELTE Médiára, esztétika minorral. Imádtam az órákat, nagyon jó emlékeim vannak az egyetemről. A tanáraink olyan tudást adtak át, ami segít abban, hogy kérdéseket tegyünk fel, próbáljuk megérteni a minket körülvevő valóságot, és legyünk kíváncsiak. Szerintem az is szuper ezen a szakon, és a minorban, hogy bele tudunk nézni más szakok óráiba, van egyfajta szabadság, ami lehetővé teszi, hogy számunkra fontos, érdekes kérdésekben el tudjunk merülni. Sokszor választható téma esetén a divat, a művészet és testiség kérdésköreiben kutattam, illetve a szakdolgozatomat a design plagizálásrol írtam.
Honnan ered ez az érdeklődés a divat, és a divatújságírás iránt?
Ennek egy abszolút személyes oka van: az édesanyám női szabómester, úgyhogy gyakorlatilag úgy nőttem fel, hogy rám szabta az öltözékemet. Egyfajta érzékenységben nőttem fel az öltözködés iránt. Hogy milyen érzés valamit hordani egy ruhát, hogyan áll valami a testünkön. Ez mindenképp adott egy sajátos érdeklődést, ami meghatározott. Valószínűleg benne van a divatnak a nagyon erős kommunikációs aspektusa is: ez egy olyan iparág, ami nagyon összetett jelenség. Mindenkit megérint, csak másképpen viszonyulunk hozzá. Amikor én nőttem fel, a divat nagyon sok változáson ment keresztül, különösen a 90-es évek elején.
Említetted, hogy végül másfelé sodort az élet. Mesélnél egy kicsit a karrierutadról is? Mivel foglalkoztál eddig?
Még Magyarországon dolgoztam négy tervezőnél, bekopogtam hozzájuk egy nyitott napon, és elmondtam, hogy szívesen besegítenék. Már az, hogy beleláthattam a működésükbe, nagyon sokat segített nekem. Később a The Room magazinnak írtam egy motivációs levelet, és Csikós Krisztina, a magazin kommunikációs és marketingigazgatója válaszolt, végül az ő asszisztense lettem, majdnem egy évig. A vele való munka nagyon nagy hatással volt rám, nem úgy gondolok rá, mint a főnökömre, hanem mint egy mentorra. Egyike ma is azoknak a személyiségeknek, akiknek nagyon pozitív rálátásuk van a világra, és hihetetlen lelkesedéssel tudna élni és dolgozni, és ezt át is tudják adni. Vele dolgoztam több projekten, az azóta már megszűnt USE unused márkának, valamint további márkáknak csináltunk pop-up eseményeket, kollekció bemutatókat, boltmegnyitókat, illetve segítettem a magazin disztribúciójában is. Miután lediplomáztam, egy évig itthon dolgoztam egy boltban eladóként, félretettem amennyit csak tudtam, és közben jelentkeztem több külföldi egyetemre is.
Miért döntöttél a külföldi tanulás mellett?
Hogy őszinte legyek, nem éreztem azt, hogy Magyarországon elég inspiráló közeget tudok találni a divat, valamint a luxus területén. Illetve én előtte sosem éltem külföldön, és szerintem huszonévesen ez pont egy olyan életkor, amikor vágyunk arra, hogy kiszakadjunk a megszokott életünkből, a normalitásból. Ez egy egészséges vágy, hogy másfajta életvitelt és kultúrát is megtapasztaljuk.
Mit gondolsz, milyen pluszt adott neked ez a külföldi tapasztalat?
Lassan 7 éve élek Párizsban, valamilyen szinten úgy érzem, hogy itt nőttem fel. Amit adott, az egy olyan fajta lelkes talpraesettség, és felelősségvállalás, amit lehet, hogy más formában nem éltem volna meg. Illetve nyitottság, ami alapból kell ahhoz, hogy valaki kalandba belevágjon. Amit adott, hogy rengetegféle kultúrát, gondolkodást, világfelfogást tudok megtapasztalni. Hálás vagyok azért, hogy ebben az országban tudok olyan kultúrákkal találkozni, amelyekkel Magyarországon nem találkoztam, a világ minden tájáról. Nekem az a tapasztalatom, hogy a kultúrák tudnak egymásnak adni és egymásból meríteni. Számomra ez nagyon fontos, hiszen minél többfajta befogadási módot, érzékenységet ismerünk meg, annál inkább tudunk megértő, empatikus, szolidáris viszonyokat kialakítani másokkal.
Az órán is említetted, hogy jelenleg a Dutch Art Institute mesterprogramjában veszel részt. Tudnál egy kicsit mesélni arról, hogy mivel foglalkozol itt pontosan?
Ez egy eléggé experimentális fázisa az életemnek. Ugye mondtam, hogy előtte dolgoztam kreatív ügynökségnél, illetve továbbra is dolgozom szabadúszóként ezen a területen. Azt éreztem, szeretnék továbbra is kutatni az életemben, viszont az elmélet önmagában számomra nem elég. Gyerekkoromtól fogva táncolok hosszabb-rövidebb kihagyásokkal, és a mozgás, a testi érzékelés mindig egy nagyon fontos része volt az életemnek. Ezért kerestem egy olyan keretet és közösséget, ahol egyszerre tudok filozófiai kérdésekkel foglalkozni, és fizikai kifejezésmódokat találni. Gyakorlatilag a DAI-ra egy barátom ismerősén keresztül találtam rá, aki itt végzett. Ami nagyon megfogott, és azt éreztem, hogy itt szeretnék tanulni, az a közösségi forma, ami mögötte áll. A honlapjukon van egy kiáltvány, itt a világszemléletük egy tiszta, érthető formában jelen van, és úgy éreztem, hogy azonosulni tudok azokkal az értékekkel, amiket képviselnek.
Hogyan jellemeznéd ezt a világszemléletet?
Nyitott, kollaboratív, szolidáris, érzékeny, odafigyelő és törődő, ugyanakkor humorral teli. Szerintem a humor nagyon fontos az életben. Ezt nem úgy kell értelmezni, mit egy iskolát, ahol valamit megtanulunk, és aztán valamik leszünk. Hanem inkább arról van szó, hogy együtt tanulunk élni. Egymástól tanulunk, és együtt vagyunk részese egy véget nem érő folyamatnak.
Milyen terveid vannak a mesterprogram elvégzése után?
Amivel szeretnék a továbbiakban is foglalkozni, az az érzékelés, érzékenység, a figyelem, a hallgatás, a testi tudat, a különböző percepciók viszonya, és hogy ez hogyan határozza meg a világhoz, és másokhoz való viszonyunkat – erről beszéltem az órán is. Ez egy esztétikai és morális kérdés. Ugyanakkor emellett igyekszem elmélyülni az ájurvédában, és a kínai orvoslásban, illetve érdekelnek a különböző kultúrák spirituális dimenziói is. Azt gondolom, hogy mindez nagyon fontos forrása a művészetnek. A művészetben szeretnék olyan projekteket kialakítani, ahol csoportos foglalkozást tudunk végezni. Erre egy példa a deep listening (mély hallgatás), és a Pauline Oliveros által írt gyakorlatok, amikből néhányat az órán is kipróbáltunk. A hangok, és a mozdulatok világában szeretnék még inkább elmélyedni.
A mély hallgatás és Oliveros neve több alkalommal is felmerült az órán. Össze tudnád foglalni egy pár mondatban, hogy miért tartod ezt fontosnak?
A hallgatás az egy szükségszerű állomása a kommunikációnak. Mindig viszonyban vagyunk másokkal és a környezetünkkel, mindig részese vagyunk egy közösségnek, egy összefüggésnek. A hallgatás és a figyelem tudatosítása, kitágítása azért nagyon fontos, mert a beszűkült figyelem, a törődés hiánya könnyen vezethet akár opresszív mechanizmusokhoz is. Mindenkit meghatároz az, hogy milyen tapasztalatok és események – legyen az pozitív, vagy negatív – érik az életében, és ezek utána egyfajta sémákká, sztereotípiákká válhatnak. De jó, ha tudjuk kérdőjelezni, mi az ami, gondolunk, vagy amit tudni vélük. Folyamatosan fejlesztenünk kell azt a képességünket, ami által más perspektívákba tudunk helyezkedni, és tudatosítani magunkban, hogy amit és ahogyan gondolunk, az nem az egyedüli lehetséges valóság.
Említetted, hogy a mai világban rengeteg inger ér egyszerre bennünket, és a vizualitás is egyre inkább előtérbe kerül. Szerinted ebben a helyzetben mennyire könnyű az elmélyedés, a befelé figyelés megvalósítása?
Mostanában rengeteget hallunk a figyelemgazdaság kifejezésről. Mielőtt az egész karantén elkezdődött volna, a média tele volt olyan cikkekkel, amik a képernyő előtt töltött időről szóltak. Az, hogy ez mentálisan hogyan befolyásol bennünket, hogyan leszünk pszichésen meghackelve a különböző applikációk által. Nagyon nehéz néha saját magunkat, a bensőnket hallanunk, azt, hogy mi az, ami igazán fontos, amire oda kellene figyelnünk. Ugyanakkor azt is érzem, hogy egyre nagyobb igény van erre, van egyfajta közös keresés. Azt gondolom, hogy ez mindenkiben jelen van, csak egy idő után elnyomjuk, és aztán az életünk egy bizonyos szakaszában ez előtérbe kerül. Olyan, mint egy hullám, és ha ezt a hullámot megérezzük, és rá tudunk hangolódni, akkor meg fogjuk találni azt a formát, hogy hogyan tudjuk ezt saját magunknak gyakorolni, számunkra mi a legmegfelelőbb. Ezt mondta Oliveros is: ez gyakorlat, amit folyamatosan kell művelni. Fontos, hogy legyenek olyan tevékenységek az életünkben, amik segítenek feltöltődni.
Pont ide kapcsolódik az utolsó kérdésem: a mindennapokban hogyan valósítod meg a befelé figyelést, a saját magadban elmélyülést?
Számomra fontos, hogy érezzem, a dolgokat a mélységükben tudom csinálni, hogy valóban jelen legyek abban, amit csinálok, legyen ez egy beszélgetés, vagy az, hogy főzök valamit, vagy éppen írok. Tehát van egyfajta hallgatás, ami a jelenben valóságra összpontosít, ezt próbálom gyakorolni. Alapból sokat foglalkozom azzal, hogy hogyan élünk, hogyan telnek a napjaink, hogyan lépünk kapcsolatba másokkal. Illetve vannak a különböző gyakorlatok, amiket csinálok, a jóga, és a chi kung. Nagyon sok közös pontja van ezeknek a hagyományoknak, és ez szintén egy soha véget nem érő történet számomra. Nagyon gazdag és inspiráló még az ájurvéda. Én ezek felől is tanulok, illetve elég sok művészeti kutatásnak is a része a téma, különféle filozófiai olvasmányoknak. Nekem mindez olyan, mint a víz. Ami most a karantén alatt nekem hiányzik, az a tánc, a másokkal való együtt mozgás, a mozdulat és a hangzásbeli harmónia által teremtett kapcsolat. Ez most hiányzik, de remélem, hogy hamarosan visszatér.
Az interjút Szopkó Zita mesterszakos hallgató készítette. Képek: Tóth Anna Piroska.