A Kreatív Gazdaság Gyakorlatok óra erre a hétre Skype-ra költözött; az Ausztriában élő és ott újságíróként dolgozó Czingulszki Ágnes jelentkezett be, hogy a hallgatóknak az újságírás hogyanjairól meséljen. Az egy ideje már külföldön tevékenykedő újságírónővel az óra után interjút is készítettünk; az ELTE Médiás emlékek mellett az újságírást és a szépírást érintő szakmai kérdések is szóba kerültek.
Hogyan emlékszel vissza az ELTE Médiás éveidre?
Nos, leginkább úgy, mint életem legnagyobb bulijára. Egyrészt iszonyúan sok mindent tanultam, teljesen más perspektívából, mint addig – mert ha belegondolsz, a gimnazista évek alatt azért mégiscsak leginkább a tanártól függ, mit és hogyan tanul az ember. Ezzel szemben az ELTE-n egy ilyen „ne higgyetek nekünk, csináljatok, amit akartok és tapasztaljátok meg” jellegű mentalitást közvetítettek nekünk. Előttem ezzel teljesen kinyílt a világ; és nem csak tudással, hanem rengeteg szép emlékkel és jó baráttal gazdagodtam. Soha nem felejtem el például a büfébe járást, a közös kávézgatást és filozofálgatást a többiekkel az udvaron. Itt ismertem meg egy nagyon jó barátnőmet is, Laborczi Dórit – azt hiszem, ő is tartott, vagy fog tartani előadást ezen a kurzuson. Az a vicces, hogy eleinte nem is volt nekem szimpatikus, de aztán összekerültünk a koliban és azóta is nagyon jó barátok vagyunk.
Van olyan konkrét kurzus vagy oktató, aki különösen a szívedhez nőtt?
Szinte minden médiás professzor nagyon meghatározó volt számomra az egyetemi évek alatt, de ha ki kellene emelnem valakit, György Péterre szavaznék. Egyrészt mert az egész egyetem alatt ő volt az egyetlen, akinél megbuktam – és beláttam, hogy meg is érdemeltem, mert nem tudtam az anyagot és nagyon arrogánsan viselkedtem. Másrészt óriási „showman” – nagyon szerettem a stílusát, azt, ahogyan a mondanivalót becsomagolta egy-egy előadásba, és a tűz, amivel megtartott egy órát, az rám is átragadt; annak ellenére, hogy időközben rájöttem, hogy az egyetem igazából nem nekem való, mert túl elméleti, és nekem több gyakorlatra van szükségem, mint elméletre.
Hogyan kerültél el Ausztriába?
Főleg személyes okokból. Beleszerettem egy argentin fiúba, aki itt lakott Ausztriában, és ideköltöztem hozzá. Akkoriban Magyarországon egy telefonos ügyfélszolgálatnak dolgoztam elég kevés pénzért, és ebből az összegből annak ellenére sem sikerült megélnem, hogy gyakorlatilag ingyen laktam, és csak számlákat kellett fizetnem. És akkor arra gondoltam, hogy rendben; ilyen rossz életem bárhol lehet, úgyhogy nem veszítek vele, ha elköltözöm ehhez a fiúhoz Ausztriába, és aztán meglátjuk, hogy alakul. Több, mint hét évig voltunk együtt, és ezalatt megszerettem Ausztriát és Innsbruck-ot, ahol most is lakom, mert gyönyörű hegyvidék, nagyon szép a környezet, az emberek egészségesen élnek, sportolnak; és persze az sem utolsó, hogy munkát is mindig lehetett kapni. Borravalóval együtt már csak pincérkedésből meg lehetett élni, úgy, hogy az ember közben még csak nem is dolgozott annyira sokat. Nekem ez tetszett, és jól éreztem itt magam. Bár eredetileg Norvégia lett volna a terv, mert a tesóm ott lakik, de aztán ezt a számítást a szerelem áthúzta.
Miért döntöttél úgy, hogy újságíró leszel?
Leginkább az írás miatt. Az újságírás mellett szépirodalmi szerzőként is dolgozom, 2016-ban jelent meg az első kötetem, most készül a második. Mivel pedig mindig is szerettem írni, elgondolkodtam rajta, mi az, ami közel áll az íráshoz, de amiből meg is tudok élni; és így jutottam el az újságírásig. Vicces, mert egyébként a családomban szinte soha nem olvastunk újságot; szívesebben hallgattunk rádiót. Ennek ellenére az egyetem alatt a Népszabadságnál kezdtem gyakornokoskodni; az egyik legmeghatározóbb időszak volt ez az életemben, mert igazi újságíró legendák közt tanulhattam meg, hogyan is kell ezt a szakmát csinálni. Már a szerkesztőségbe bemenni is olyan érzés volt, mintha egy filmben lennék.
Miről szólnak a könyveid?
Az első kötetem egy novellagyűjtemény; tizenhárom, részben saját élményeimhez is kapcsolódó, de rengeteg fantáziával dúsított írást tartalmaz. Most pedig egy szintén önéletrajzi ihletésű regényen dolgozom. Öt évvel ezelőtt volt egy nagyon súlyos betegségem; mellrákos lettem, nem sokkal azután hogy szakítottunk a fiúval, aki miatt eredetileg Ausztriába költöztem. Mikor kiderült a betegségem, újból összejöttünk, mellettem volt, amíg meggyógyultam. De hát az ember mégsem ugyanúgy jön ki az ilyesmiből, mint ahogy belement, hiába mondják azt az orvosok, hogy minden visszatér a régi kerékvágásba. Erről az érzésről írok most. Egyébként általánosságban is szeretek olyan dolgokról írni, amelyek a saját tapasztalataimon alapulnak; elég, ha kimegyek az utcára, látok valami érdekes dolgot, továbbgondolom, és már született is belőle egy történet.
Németül, vagy magyarul szoktál írni?
Eleinte, amikor ide költöztem, magyarul írtam, de most már csak németül. Ennek nyilván megvan az a hátránya; néha úgy érzem, magyarul már nem is tudok igazán jól fogalmazni. Úgyhogy írni nem szoktam magyarul vagy talán csak naplóbejegyzéseket; olvasni viszont rendszeresen szoktam magyarul, és sokat beszélek is, főleg mikor hazajövök Magyarországra.
A szépírás vagy az újságírás áll közelebb hozzád?
Talán a szépírást mondanám, mert ha lenne rá lehetőségem, akkor mindig azzal foglalkoznék; ezzel szemben most csak akkor csinálom, ha van rá elég időm, és vannak hozzá ötleteim; kicsit úgy tekintek rá, mint egy „luxus” szabadidős tevékenységre, ami csodás, és néha meg is engedhetem magamnak. Másrészt viszont az újságírást is egy borzasztóan fontos hivatásnak tartom, amihez nem csak merészség meg bátorság kell, hanem kedv és érdeklődés is. Néha úgy érzem, belőlem ezek közül még van, ami hiányzik.
Az újságíró szakmában mit szeretsz a legjobban?
Az írást, és azt, hogy emberekkel találkozhatok. Az a jó abban, hogyha valaki egy helyi lap újságírója, hogy szinte mindenkivel megismerkedhet, beszélgethet, és ezáltal rengetegféle élethelyzetbe kaphat betekintést. Én pedig amúgy is egy kíváncsi embernek tartom magam; ha kimegyek az utcára, akkor minden ablakon bepillantok, ha tudok, mert érdekel, hogyan élnek az emberek. Szerintem az újságírás egyik közvetlen előzménye a kíváncsiság, és ha valaki nem kíváncsi, akkor újságíróként sem lesz sikeres.
Mit tartasz a legnagyobb kihívásnak?
Az időráfordítást; ahhoz, hogy az ember lelkiismeretesen kutasson egy témát, rengeteg időre van szüksége. Miközben átrágod magad az e-maileken és megkérdezed az embereket, megeshet, hogy véletlenül elsiklasz valami felett, ami lehet, hogy nagyon fontos lett volna; aztán amikor megírod és publikálod a cikket, érkezik egy telefonhívás egy olvasótól, aki arra figyelmeztet, hogy figyelj, azért ez és ez az infó nem egészen pontos. Emellett igazán jó témát is nehéz találni; olyat, ami téged is érdekel, de ugyanakkor fontos, és aminek utána is tudsz járni; mert hiába van egy tök jó témád, ha tényadatokat nem tudsz hozzá szerezni. Volt egyszer egy szexuális zaklatásos ügyem; a helyi uszodából kitiltottak valakit, mert szexuálisan zaklatta az egyik ottani dolgozót. Később tudtam meg egy másik uszodai munkatárstól, hogy az elkövető férfi nagykutya volt egy vállalatnál, és elintézte, hogy újra járhasson az uszodába; ezt azonban nem tudtam rábizonyítani.
Az óra során azt mondtad, nem lennél ma Magyarországon újságíró. Miért gondolod így?
Az ismerőseimtől meg a barátaimtól egyre inkább azt hallom, hogy a magyar újságírásban egyre nagyobb méreteket ölt az öncenzúra; márpedig az egyáltalán nem jó dolog, ha egy újságíró valamilyen külső nyomás hatására felülvizsgálja a saját gondolatait. Ausztriában ez azért nem így működik; itt célszerű, sőt, igényelt dolog a közönség részéről, hogy az újságírók kritizálják a politikusokat meg az önkormányzatot, mert ez azt jelenti, hogy mind a cselekedeteiket, mind a hibáikat szemmel tartják. Ez az, ami Magyarországon most nehézkesebben megy.
Szerinted mi az, ami elengedhetetlen összetevője egy jó cikknek?
Az én lokális témájú cikkeimnél maradva; először is szükség van egy jó címre, ami egyszerre tudja megragadni a figyelmed, és mégis azt a benyomást kelteni benned, hogy nagyjából már tudod, miről lesz a cikkben szó. Kell továbbá egy jó bevezetés, és szerintem, ami nagyon fontos, az egy közös szál, amire a témádat, a történetedet felfűzöd, és ami összeköti a sztori minden egyes részletét. Ez persze nem kötelező, de ha van egy ilyen történetvezetésed, ami el is kezdi, és le is zárja a történetet, az rengeteget adhat hozzá egy cikkhez. Mert ugye cikket írni alapjában véve nem olyan nehéz; ha a pontos adatokat megadod, akkor egy gép is meg tudja csinálni; arra viszont nem lesz képes, hogy egy személyes érzést is beleszőjön az írásba. Szerintem ez az egyik legnehezebb feladat; és ez tesz valakit igazán jó újságíróvá.
Mondasz egy pár példát arra, milyen témákkal szoktál foglalkozni?
Főleg helyi ügyekkel; sokat írtam helyi sportegyesületekről és sportolókról – ebben a témában amúgy is otthonosan mozgok, mert sokat túrázom és síelek – vállalkozásokról, közlekedésről és az ingatlanpiacról. Utóbbi kettő például nagyon érdekes, önellentmondásos téma; Innsbruck-ban mind a parkolás, mind az ingatlanok borzasztóan drágák, annak ellenére, hogy az emberek átlagosan itt keresik a legkevesebb pénzt. Van egy ismerősöm, aki ezt úgy vicceli el, hogy azt mondja, ez a paradicsomi adó annak fejében, hogy ilyen szép helyen élhetünk.
Szerinted melyek azok a képességek, amelyekre egy újságírónak minden esetben szüksége van?
Szerintem egyetlen készség kell csak, és az a kíváncsiság; minden más – még az írás is – tanulható. Az újságírás egy kézművesség, tehát vannak paraméterek, amelyeket elméletben és gyakorlatban el kell sajátítani; de ha van valakiben egy csipetnyi kíváncsiság, némi kreativitás, és mindehhez még egy kicsi szerencse is társul, akkor szerintem minden lehetősége meg van arra, hogy újságíró legyen.
Milyen tanácsokat adnál azoknak a médiásoknak, akik kifejezetten újságírók szeretnének lenni?
Azt, hogy soha ne adják fel. Én öt éven keresztül próbálkoztam, mire itt Ausztriában újságíróként el tudtam helyezkedni. Kitartónak kell lenni, és kreatívnak; mindenki gondolkodjon el például azon, hogyan tudná bejuttatni a cikkeit egy újságba. Egyszer írtam egy cikket Orbán Viktorról, amit szerettem volna megjelentetni egy nagy német nyelvű lapban. Mivel azonban egyetlen szerkesztőnek sem található meg az e-mail címe online, kikerestem a különböző rovatszerkesztőknek a neveit és elkezdtem különféle e-mail címekkel próbálkozni a nagy lapoknál – vezetéknévvel, keresztnévvel, ponttal, pont nélkül, csak a nevek kezdőbetűivel. Legalább tizenöt e-mailt küldtem el így egyetlen szerkesztőnek, és az egyik egyszer csak keresztülment. Nyilván ez még nem elég ahhoz, hogy egy cikket le is nyomtassanak; de én tudtam, hogy jó írás volt, személyes hangvétellel, mivel ugyanabba az iskolába jártam, mint az Orbán – emlékszem, ki is volt téve róla egy tablókép – ezért sok mindent tudtam mesélni arról, hogy régen hogyan tekintettem rá, és gondoltam, hogy ez a személyes meglátás a nyugatiakat is érdekelheti. Ráadásul akkor volt a harmincadik évfordulója a híres beszédének, amit Nagy Imre újratemetésén tartott. Végül a svájci Neue Zürcher Zeitung lehozta a cikkemet. Hogy ez így bejött, az azért nagyon jó érzés volt.
Az interjút Matyasovszki Fanni, mesterszakos hallgatónk készítette. Nyitókép: Stephan Gstraunthaler.