A tavaszi félévben is folytatódnak a Média tanszéken a Kreatív gazdaság gyakorlatok előadások, ahol a hallgatók minden héten egy különleges előadótól hallhatnak a szakma hogyanjairól. A szemeszter első meghívottja, Fekete Giorgio, a Carson Coma zenekar énekes-gitárosa a zenei menedzsment titkairól mesélt a megjelent diákoknak, az előadást követően pedig a Műhely kávézóban arról is kifaggattuk, hogyan válhat valaki egy barátai körében tevékenykedő sikeres fiatal zenésszé.
Az előadás során szinte semmit nem meséltél magadról; pótolhatjuk most ezt?
Igen, ez azért lehetett, mert az előadás középpontjában a zenei menedzsment állt, és nem az én személyiségem, és nem akartam magamat indokolatlanul túlságosan előtérbe helyezni; szerintem amúgy ez is – ha már menedzsment – inkább marketingstratégiai kérdés. De természetesen behozhatjuk; a Carson Coma nevű zenekar tagja vagyok, én vezetem könnyűzeneileg és valamennyire menedzsment szinten is, bár ezt a feladatot nálam egy fokkal összetettebben végzi a hivatalos menedzserünk. Emellett BA-s hallgatóként járok az ELTE-re, ahol a Tanulmányi Osztály közreműködése miatt sajnos a tervezettnél csak egy félévvel később végzek majd. Ettől függetlenül kedves gesztusnak tartom, hogy meghívtak előadónak a Kreatív gazdaság gyakorlatok órára, szuper érzés volt.
Melyik szakon tanulsz pontosan?
Amerikanisztikán. Ha lehetek őszinte, akkor hozzátenném, hogy azért ide jöttem, mert nem tudtam, mit válasszak; olyasvalamit kerestem, amivel nem sok dolgom lesz, és aztán kiderült, hogy melléfogtam; mert azért itt is bőven van mit csinálni. Minderre egyébként annyi a magyarázat, hogy tudtam; zenélni akarok és fogok, csak szerettem volna csinálni mellé egy BA-t is.
Az órán említetted is, hogy zenei képzést is végeztél.
Igen, egy zenei menedzsment kurzust, Majdnem Híres Rocksuli a neve, és az itt tanultakra egyébként nagyon sokban tudtam alapozni az előadás alatt is.
Miért pont az ELTE-t választottad?
Ez könnyű: mert az Astorián van! Viccet félre téve egyébként; leginkább azért, mert az ismerőseim is itt tanultak tovább.
És honnan ered a Média szakkal való kapcsolat?
Ez egy tényleg vicces sztori amúgy: az első félévben média minort végeztem, és szerda reggelenként volt egy médiás előadásom, amit egy nagyobb ZH zárt le. Teljesen biztos voltam benne, hogy megbukom rajta, mégis átmentem és meglett a szükséges kredit. Innen ered azóta is töretlen bizalmam Hammer tanár úrban. Az előadás lehetőségével egyébként egy másik média MA-s hallgató, Galambosi Eszter keresett meg.
Á, kicsi a világ.
Naná! A Műhelyben ülve meg főleg.
Marketingkérdés ide vagy oda, egy kicsit beszéljünk a Carson Coma-ról. Mit kell tudni a zenekarról?
A Carson Coma egy főleg magyar nyelven működő zenekar, amit húsz év körüli fiatalok alkotnak. Február 21-én, pénteken lesz a legfrissebb koncertünk a Dürer nagytermében, a legtöbb jegy már egyébként el is kelt; és ha már így belementünk a marketingbe, akkor gondolom, nyugodt szívvel tehetem hozzá, hogy aki szeretne jönni, az most csapjon le a megmaradt helyekre.
Attól félek, az interjú csak jövő héten jelenik majd meg.
Fenébe.
Meglátom, mit tehetek, addig is mesélj még a bandáról! Például, kik a tagok?
Olyanok nincsenek. Csak én vagyok. Na, jó, rendben; összesen hatan vagyunk a zenekarban, Gaál Péter, Bóna Zsombor, Héra Barnabás, Jónás Attila, Kun Bálint és én. A Héra Barni egyébként elsőéves médiás hallgató itt az ELTE-n, nagyrészt ő menedzseli a social média jelenlétünket.
Hogyan alakultatok meg?
Egy régebbi zenekarból maradtunk ketten Attilával, a Carson Coma basszusgitárosával. Egy dolgot tudtunk biztosra; azt, hogy amit eddig csináltunk nem volt rossz gimis szinten; buli volt, meg mókás, de itt az ideje egy komolyabb zenekar megalapításának, ehhez pedig el is kezdtük keresni az embereket. Barnival speciel elég ikonikusra sikerült a megismerkedésünk; azt hiszem éppen egy Indexes cikk alatt olvastam a kommenteket – szörnyű szokás egyébként, azóta be is fejeztem, nagyon időigényes – és Barni odaírt valami nagy hülyeséget, emlékszem csodálkoztam is, hogy atya ég, ki ez az ember? Megnéztem a Facebook profilját, és ott találtam meg az otthoni demóit, amiket a bemutatkozásába töltött fel. Az egyik száma – a címe She’s a sinner, ez a dal amúgy az első nagylemezünkre is felkerült – annyira tetszett, hogy írtam neki – és így ismertük meg egymást. Zsomborral éveken keresztül ugyanabban a közegben mozogtunk, úgyhogy amikor elkezdtük keresni a tagokat, magától értetődő volt számomra, hogy őt kérem fel gitározni. Petivel Bálinton keresztül, illetve jobban mondva Bálint perkatanárán keresztül találkoztunk – Bálintról pedig egyébként azt kell tudni, hogy a Carson Coma-ban billentyűzik, de egyébként dobos, meg perkás, meg mindenes is, és még ezek közt talán billentyűs a legkevésbé.
Milyen műfajú zenét játszotok? Meg lehet ezt így ennyire sterilen határozni?
Szerintem most már nyugodtan nevezhetjük indie-nek. De különben az indie önmagában is egy folyamatosan változó dolog, mert másféle indie-t csinált mondjuk az Arctic Monkeys, vagy a The Strokes, mint most mi; ez inkább már egyfajta modern indie. De hozzátenném, hogy még teljesen biztosra mi sem tudnánk rábökni egy konkrét műfajra.
Van valamiféle más műfaji orientációtok is?
Az orientációt itt inkább a nyelvre vonatkozatnám; az egy nagy újdonság ugyanis számunkra, hogy egyre inkább magyarul írjuk meg a számokat. Az első lemezünkön hét darab angol, és mindössze kettő magyar nyelvű dal volt, ezeken kívül ott a Peti és én, illetve épp ma délután jön ki az új videóklippünk, szintén magyarul. Egyébként pedig úgy általánosságban is azt tervezzük, hogy a továbbiakban döntő többségében magyarul dolgozunk majd. Ez szerintem az idén megjelenő következő lemezünk zenei letisztultságára is hatással lesz.
Az első dalok akkor miért angolul születtek?
Szerintem ez egyszerűen csak egy fura reflex. Ezen sokat gondolkoztam és úgy érzem, sokáig abban a tudatban voltunk, hogy ha az ember zenét ír, akkor két választása van; vagy angolul ír, vagy marad a magyarnál, és akkor előbb-utóbb bekerül egy olyan skatulyába, mint a Kispál, meg a hozzá hasonló zenekarok. Holott ez nem igaz, nagyon sok átmenet létezik, de akkor, mikor mi elkezdtük, egyértelműnek tűnt, hogy angolul szerezzük a zenét. Most viszont, ahogy fokozatosan visszatérünk a magyarhoz, azt veszem észre, nagyon élvezzük; sokkal jobban ki tudjuk fejezni magunkat, és az emberek is jobban megértik. Szóval igen, azt hiszem a rossz beidegződés erre a legjobb szó; az elmúlt öt évben nem pörgött annyira a magyar dalszövegírás, de most azt érzem, hogy ennek éppen az ellenkezője történik, és a magyar nyelvű zeneszerzés fokozatosan kezd visszatérni a zenei köztudatba.
Gyerekkorodtól kezdve énekelsz és gitározol?
Érdekes, mert nem, habár az igaz, hogy a szüleimnek köszönhetően sok zenével nőttem fel. Tíz évesen beírattak egy gitártanárhoz, el is mentem kb. három órára, utána úgy döntöttem, hülyeség, és abbahagytam, azzal a meggyőződéssel, hogy soha többé nem fogok gitározni. És aztán nyolcadikban vagy kilencedikben – önszántamból – újra elkezdtem. Az éneklésbe gimi végén – ha jól emlékszem tizenegyedikesként – vágtam bele. De nem kisgyermekként kezdtem, sőt a bandából senki sem – kivéve persze Bálintot, de ő ebből a szempontból más kategória.
Sokat beszéltél a zene marketinges oldaláról az előadásodban; azt mondtad, minden induló zenekarnak csak egy első benyomása van. Milyen első benyomást akar tenni a Carson Coma?
Szerintem először azt érdemes megfontolni, mekkora első benyomást akarsz és tudsz tenni. Mert önmagában az egyetlen első benyomás nagyon hangzatos dolog, de más lesz ez az első benyomás, ha annak a tudatában teszed meg, hogy amit kiadsz, elér, mondjuk tízezer embert – és más akkor, ha csak egy gimnáziumnyit. Ezek fontos dolgok, és szem előtt kell őket tartani. Emellett persze vannak olyan állandó elemek a zenekar arculatában, amit szeretünk hangsúlyozni és előtérben tartani; ilyen például a fiatalságunk vagy az életvidámságunk. Ez utóbbi egyébként az önazonosságunk megtartásához is elengedhetetlen – mert habár elismerem, hogy így reggel tíz órakor még nehéz vidámnak lenni, azért mi alapjáraton mégiscsak vidám emberek vagyunk, és azt szeretnénk, ha ez az üzenet el is jutna a közönségig, akár a zenén, akár a social médián, akár mindkettőn keresztül.
A célközönség fontossága is szóba került az előadásodon. Számotokra ki a fő célpont?
Elsősorban mindenképp a nagymamák, nagypapák.
Így már mindent értek, főleg a „Song About My Grandma” című számotokat.
Ugye? Na, de komolyra fordítva a szót; alapesetben az elsődleges cél a hozzánk hasonló korosztály elérése, a kb. tizenöt – tizenhat évesekig visszamenőleg. Azt érzem, hogy azok a dolgok, amikről a dalokat írjuk, azokra ők tudnak a leginkább reagálni. De egyébként – és itt visszatérnék az önazonosság kérdéséhez -, én úgy gondolom, a zenében a legfontosabb dolog valóban önmagunkhoz hűnek maradni. Vagyis, ha valaki hiteles akar lenni a zenélésben, ne azért írjon számokat, mert meg akar vásárolni velük két-három korosztályt.
Van egy zenész életvezetéséhez titok? Egyetemista vagy, zenélsz, próbáltok, felléptek; ez mind nem két pillanat. Hogy tudod ezt így mind egyszerre csinálni?
Nem tudom. Például úgy, hogy nem alszom. Szóval, ami azt illeti, nem is csinálom olyan jól, vagyis hogy igazából nagyon-nagyon rosszul csinálom. Nagyon keveset alszom és nagyon sok kávét iszom. Ja és persze ott vannak az ébresztőórák! Erre egyszer szeretnék valamilyen mozgalmat felépíteni; rengeteg ébresztőórám van, és ahelyett, hogy a dolgaimról jegyzetet készítenék, inkább huszonnégy órával előbbre beállítok egy ébresztőórát, hogy tudjam, dolgom van. Engem nem zavar, ha másnap ötkor a semmiből megszólal egy ébresztőóra; az figyelmeztet rá, hogy valamit meg kell csinálnom. Egyébként szerintem ez kívülről nézve rettenetesen frusztrálónak tűnhet.
Mennyit próbáltok?
Ez változó, a február 21-i koncertünkre például legalább 10-12 feldolgozást kellett megtanulnunk, ami hatalmas meló. Plusz most nagyon sok új dalt írunk, de egyébként a nyár meg épp hogy úgy szokott kinézni – legalábbis a tavalyi nyár ilyen volt -, hogy alig próbáltunk, összesen talán háromszor, mert közben folyamatosan koncerteztünk. Sokszor pedig egyszerűen csak úgy voltunk vele, hogy minden felszerelés össze van pakolva, és azt mire kipakoljuk, meg visszapakoljuk, időben már nem is éri meg próbálni.
Szoktál izgulni a fellépések előtt?
Nem annyira. Nagyon szeretek fellépni, mert a koncertjeink nagyon jó hangulatúak, vagy legalábbis mi nagyon hangulatosnak éljük meg őket. Úgyhogy ha izgulok is, általában azzal kapcsolatban szoktam, hogy minden a helyére kerüljön – például ha van vetítés, akkor azzal minden rendben legyen – bár „fun fact”: nem szokott az lenni. Ha izgulnék, az pont olyan lenne, mintha valaki három órán keresztül csak főzne, és utána az izgulás, hogy vajon jól sikerült-e a kaja, elrontaná az evés élményét. A fellépés a lényege az egésznek; a legjobb pillanat.
Visszhangzanám az egyik előadásodon elhangzott kérdésedet: miből lesz pénze a zenésznek?
Azt mondom, amit az órán is mondtam; semmiből. Ez persze érdekes dolog, és sok tekintetben hozzáállás kérdése. Mert ez a kérdés magával hoz egy másikat is, méghozzá azt, hogy mi a zenekar célja? Mi például mindent visszaforgatunk. Persze lehetne az is a célunk, hogy pofátlanul meggazdagodjunk; de ha az lenne a célunk, hogy pofátlanul meggazdagodjunk, akkor meg nem biztos, hogy ilyen zenét csinálnánk. De számunka nem a pénz a cél, hanem, hogy önazonosak maradjunk, és jól érezzük magunkat zenélés közben. Szerintem ez működik is; azt érzem, azt csináljuk, amit csinálni szeretnénk, méghozzá úgy, hogy az másokat is érdekel, és ez egy borzasztó hálás dolog. Tulajdonképpen évek óta erről álmodoztam.
Mondtad, hogy a menedzseretek egyik első kérdése az volt, hol látjátok magatokat 5-10 év múlva. Ez engem is érdekelne. Hol látja magát a jövőben a Carson Coma?
Nos, ha minden így megy tovább, én még mindig az ELTE-n leszek, és az amerikanisztikát próbálom elvégezni. Amúgy pedig, komolyabbra váltva a szót, nem szeretném ezzel kapcsolatban előre elszólni magam, de ha öt év múlva is ugyanazok leszünk, mint most, ugyanolyan hűek önmagunkhoz, és ugyanúgy nem lesz senki – sem belülről, sem kívülről -, aki megmondja, mit kellene csinálnunk, akkor onnantól kezdve jók vagyunk. Az elmúlt másfél év tényleg varázslatos volt, szakmailag és emberileg is, azok, akikkel együtt dolgozhatok a legjobb barátaim, szóval szerintem egy csodálatos, nagy buli az egész, amit pontosan ugyanígy érdemes folytatni.
Milyen tippeket vagy tanácsod adnál egy olyan hallgatónak, aki a jövőben zenélni szeretne?
Nos, rávághatnám, hogy gondolja meg magát, és ezt aztán lekísérhetném egy ördögi kacajjal, de nem teszem, mert amúgy ez egy érdekes kérdés. Ha valaki kifejezetten zenélni szeretne, akkor az a tanácsom, hogy barátokkal csinálja; barátokkal csinálja, és olyat csináljon, amit szeret. És ha azt szeretné, hogy a munkáját az emberek is szeressék, akkor adjon értelmet annak, hogy azt, amit csinál, éppen ő csinálja. Érted, hogy értem? Unique Selling Point. Úgy.
Az interjút Matyasovszki Fanni mesterszakos hallgatónk készítette. Fotók: Fábián Adrián.