Munk Veronika, tanszékünk alumnája és oktatója, 2002 óta az Index újságírója, szeptember óta pedig főszerkesztő-helyettese. Mégis változatlanul a politika rovatban ül. Szerteágazó új feladatai mellett fontos neki, hogy maradjon ideje írni, sőt ha teheti, lecsap a breaking news helyzetek kezelésére is, mert hiányolja azok adrenalinját. A nemrég a Kolosy térhez költözött szerkesztőségben beszélgettünk vele.
Nyilatkoztad korábban, hogy tudatosan készültél a pályára. Elmesélnéd milyen hatásokra és nagyjából mikor alakult ki benned, hogy újságíró szeretnél lenni?
A nagyapám újságíró volt, dolgozott parlamenti tudósítóként és foglalkozott külpolitikai témákkal is. Ez azért érdekes, mert rengeteget utazott külföldre is, ami a rendszerváltás előtt komoly „wow” élmény volt. Gyerekként az egészből a sok utazás ténye fogott meg, nem valamilyen magasztos gondolat. Illetve, az biztos, hogy mindig nagyon kíváncsi típus voltam. Az általános iskolában voltak is ebből problémák, a tanárok szerint mindig túl sok kérdést tettem fel. Általában hármas volt a magatartásom. A tudatosság inkább az egyetemtől kezdve értendő. Előtte, ahogy a legtöbb gimnazistának, fogalmam sem volt, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Annyi biztos, hogy olyan helyen akartam lenni, ahol történnek a dolgok.
Sokat írsz kisebbségi, hátrányos illetve peremhelyzetekben lévő emberekről, csoportokról. A média mellett elvégezted a szociológia és a kulturális antropológia szakokat is. Ez az érdeklődés, szociális érzékenység vezetett a szakválasztásban vagy éppen az egyetemen alakult ki?
Igazából a szociológián kezdtem és az antropológia is a média előtt volt. Egy matek tagozatos gimibe jártam, viszont humán beállítódású voltam. A szociológia abszolút a szüleim ötlete volt, azt gondolták egy jó kombó lehet a számomra a társadalommal foglalkozó, de empirikus adatokon nyugvó tudomány. Jól hozza azt a kettősséget, ami megvolt bennem. Az nehéz kérdés, hogy mi volt előbb. Kőbányán nőttem fel egy panelrengetegben, a Hős utca mellett. Amiben én voltam, az nem volt peremhelyzeti létezés, viszont nagyon látható volt körülöttem, hogy az milyen. A Hős utca akkor is rémes állapotban volt, csak akkor nem dizájner drogok voltak, hanem másfajták. A mellettünk lévő másik lakótelep tulajdonképpen roma szegregátumként funkcionált – Budapest közepén. Tehát nem voltak ismeretlenek nekem ezek a helyzetek, de az biztos, hogy a látásmódomat az egyetem alakította. Mindhárom szakomon igen nagy hatással voltak a tanáraim arra, hogy mit gondoljak a világról.
Munk Vera nemrég az ELTEFeszten tartott előadást / Fotó: Horváth Attila
Ki tudnál emelni egy tanárt, kurzust vagy akár gondolatot, aki, vagy ami a legtöbbet változtatott a gondolkodásodon?
Az antropológián Boglár Lajos volt rám nagy hatással, aki már nincs közöttünk. Örkény Antal a szociológián, aki a Kisebbségszociológia Tanszék vezetője volt és még most is tanít, a médián pedig Hammer Ferenc. Nem is elsősorban az óráik – bár nyilván az is fontos volt, hogy miről beszélnek, de az volt nekem érdekes, hogy hogyan beszélnek, hogyan viseltetnek egyes témákkal kapcsolatban. Illetve, nemcsak az oktatók hatottak rám. A ’90-es évek végén, 2000-es évek elején eléggé pezsgő diákélet volt. Nekem mindig fura látni, hogy most mennyire steril ez a közeg ahhoz képest. Persze javíts ki, ha tévedek. Akkor nagyon együtt lélegeztek az egyetemisták. Egy csomó közös projektünk volt, meg együtt jártunk vidékre kocsmázni.
Hányan voltatok akkor média szakon?
Azt hiszem, hogy tizennyolcan voltunk. Ráadásul úgy válogattak minket össze – akkor ugye csak úgy lehetett médiára járni, ha az ember elkezdett már valamilyen más szakot – hogy ne billenjen el a mérleg. Nem jöhetett mondjuk öt ember szociológiáról, mindenhonnan csak egy-kettő. Ezért aztán egy nagyon színes társaság volt és ez jót tett a heterogén gondolkodásnak.
Miután elvégezted a szakot visszatértél doktorizni, majd tanítani is. Rálátásod van a tanszék elmúlt nagyjából húsz évére. Mi változott a legtöbbet és mi maradt a leginkább állandó?
Az biztos, hogy most sokkal szélesebb körű gyakorlati tudáshoz férnek hozzá a diákok, mint mi anno. Most is van egy nagyon erős elméleti bázisa a tanszéknek, de akkor sokkal inkább egy kommunikációelméleti szak volt ez, mellesleg egy-két újságíró, illetve tévés kurzussal. Most lehet tanulni például drónozást, adatvizualizációt, videóvágást vagy épp podcast készítést. Igazából annyi történik, hogy reagál a tanszék arra, amilyen irányba a szakma változik. Elősegíti, hogy minél többféle skillje legyen a kikerülőknek. Amikor én voltam diák, akkor alapvetően meg kellett tanulni jól írni és ez nagyjából elég volt a piacon. Nem volt szükség erre a sokszínűségre vagy sokrétűségre. Ez egy nagy változás. Az, hogy mondjuk wc-papír van-e a vécében, az nem változott. 2002-ben a tévés órára, Bajor Zsófi barátnőmmel arról készítettünk két-három perces tényfeltáró anyagot, hogy miért nincs soha klotyópapír a folyosó végi mosdóban. Akkor a pénzhiány volt a megoldás. Igazából eltelt majdnem húsz év, de azt hiszem, hogy most is leforgathatnánk ezt a filmet. A magas minőség megmaradt, de azt is látom, egészen közelről, hogy mennyire nehéz lavírozni, mert egy nagy hiánnyal küzdő egyetemről van szó. Pénz nélkül küzdelmes igazán előremutató dolgokat csinálni. Ez érezhető volt akkor is és most is.
Vera szerint van, ami egyáltalán nem változott az egyetemen / Fotó: Horváth Attila
2002-ben kezdtél az Indexnél, ami egy nagyon izgalmas időszak lehetett. Még nem sokkal voltunk túl a dotkom lufi kipukkanásán, de közben szépen növekedett az olvasótábor. Akkoriban neked már egyértelmű volt, hogy az online hírmédiának ilyen jelentős szerepe lesz pár éven belül?
Egyáltalán nem. Iszonyúan örültem, hogy egy gyakornoki pozícióval keresek pár tízezer forintot, ennyi volt az elköteleződésem akkor a médiapiac érdekességei iránt. A Média Tanszék folyosóján kifüggesztett apróhirdetésre jelentkeztem az Indexbe. Itt és a HVG-ben kezdtem párhuzamosan gyakornokoskodni és ez maradt meg. Semmilyen ilyen irányú látnoki képességeim nem voltak, hogy én akkor most beleülök a tutiba és majdnem húsz év múlva is itt fogok ülni. Akkor ugye az internet is elég fiatalka volt. Az első e-mail címem ’97-ben vagy ’98-ban lett a gimiben, amit csak a könyvtárból lehetett megnézni, de nem nézegettem túl gyakran, mert, hogy úgysem ír senki e-mailt.
Milyen volt kezdőként bekerülni? Mennyire volt más akkor egy újságíró munkanapja, mint ma?
Eléggé berezeltem. Egyszerre kezdtünk hárman-négyen csajok az akkor induló Velvetnél, amit eredetileg női esélyegyenlőségi rovatnak szántak. Aztán ezt hamar elvetették és akkor át is mentem másik rovatba. Utólag mesélték a kollégák, hogy mivel előtte gyakorlatilag nem voltak csajok, a mi érkezésünk érdekes jelenség volt. A munkanap rendje nagyon hasonló volt a mostanihoz, a közösség jellege volt teljesen más. Én akkor huszonhárom éves voltam és körülöttem is mindenki a húszas évei elején járt. Ez azt jelentette, hogy tényleg 0-24-ben együtt voltunk. Egy nagyon fura mikroközösség az Index. Minden új belépő mondja, hogy jó pár hónap, vagy akár egy év is kell, amíg valaki ezt megszokja. Egy ilyen sajátos kommunikációval, humorbázissal és nyelvezettel rendelkező közösség, amiben nagyon szórakoztató dolgozni, de tényleg bele kell szokni vagy hát, meg kell tanulni.
Akkor, annak ellenére, hogy azt mondod más volt a közösség jellege, ez a sajátos kommunikáció, belső kultúra megmaradt, továbbörökítődött?
Igen, pont beszélgettünk valami hasonlóról a főszerkesztővel (Tóth-Szenesi Attila – a szerk.). Mondta, hogy – bár vagyunk egy páran, akik nagyon régóta vannak itt – alapvetően nagy a fluktuáció, mégis valahogy mindig azok maradnak itt, akik jól tudnak létezni egy ilyen fura közösségben. Abszolút van arra példa, hogy valaki nem tud. Előfordul, hogy nagyon értékes újságírók mennek el kb. félév után, és amikor megkérdezem tőlük, hogy miért, akkor valami olyasmit mondanak, hogy nem értik ezt az egész kommunikációt, ami körbelengi ezt a dolgot. De én tulajdonképpen itt és így nőttem föl, nekem ez egy erősen pozitív értelemben vett furaság, csupa őrületesen tehetséges emberrel. Ha van egy breaking hír, soha nem kell például vadászni az újságírókat, egyszerre négyen-öten is jelentkeznek, hogy foglalkoznának vele. Még éjszaka is simán dolgozni kezdenek az emberek, mert mindenki eléggé meggyőződésesen tolja. Úgy gondolja mindenki, hogy fontos, amit csinál.
Tudnád korszakolni az Indexnél töltött időt, abból a szempontból, hogy milyen újfajta szakmai kihívásokkal találkoztál?
Volt, amikor újságíró voltam és nemrég főszerkesztő-helyettes lettem, röviden ennyi.
Rengeteg változás történt közben, teljesen átalakult a médiakörnyezet: megváltozott az online súlya, megnőtt az Index, bejött a social media, megváltoztak a versenytársak…
Igen, de én nem így működöm. Én úgy működöm, hogy gondolok arról valamit, hogy hogyan kell dolgozni, és amíg úgy tudok dolgozni, nem fogok máshogy. Nyilván észreveszem, hogy kevésbé válaszolnak a minisztériumok vagy, hogy nehezebb helyzetbe kerül az újság a hirdetési piacon amiatt, mert állami szereplők nem hirdetnek nálunk vagy, mert nagy hirdetők félnek nálunk megjelenni. De ez az a munkahely, ahol arról írok, amiről akarok és igazából nem hagyom, hogy befolyásoljon a környezet. Ez lehet, hogy egy elavult gondolat. A szakmán belül is vita van arról, hogy el lehet-e menni szó nélkül a megváltozott helyzet mellett, vagy picit aktivistábban, véleményesebben, másképp kellene újságot írni. Nekem még nem kellett kompromisszumot kötnöm magammal ebben az ügyben. Ez nem jelenti, hogy a politikai változás ne lenne hatással a munkámra. A 2000-es években szabadabban lehetett dolgozni, sokkal kevésbé volt beszűkülve a közéleti beszéd, például abból a szempontból, hogy a pártok milyen csatornán kommunikálnak. Esküszöm, hogy fogalmam nem volt ki az Index tulajdonosa. Egyikünk sem foglalkozott ezzel. Ez ma már elképzelhetetlen lenne, mert folyamatosan azon kell gondolkodni, hogy milyen hatások, befolyások érhetnek egy újságot. Ha korszakolnom kell, akkor az, ami az elmúlt három-négy évben az Index körül kialakult számomra mindenképp elkülönül a korábbi időszaktól. Minden héten felhív valaki, hogy biztos forrásból hallja, hogy bezárják az Indexet. Ez állandóan, puccos meetingektől a játszótéri beszélgetésekig mindenhol előkerül. Mondanám, hogy könnyű ezt lerázni magunkról, mert mi olyan fasza gyerekek vagyunk, de valójában ez egy szorongáskeltő helyzet. Főszerkesztő-helyettesként ráadásul ennek is jobban a sűrűjébe kerültem.
Milyen új feladataid vannak?
Tartalmi projekteket találok ki és menedzselek. Rovatokon átívelő, sok munkatárs együttműködését igénylő helyzeteket koordinálok. Olyasmikkel is én foglalkozom, hogy legyen-e az Indexnek hírlevele, ha igen, ki írja, fizetős legyen-e, hogy nézzen ki. Pályázatokat szerzek, hiszen mindenhonnan próbálunk pénzt szerezni. Persze, mindezt nem egyedül. Eleve is az a munkamódszerem, hogy mások bevonásával alakítom ki az ötleteket. Ugyanis hiába találom ki akár a világ legjobb ötletét, ha a kollégáim szerint nem jó, ha nem szívesen vesznek benne részt, akkor úgysem fog működni. Továbbá elég sok külföldi szervezettel tartok kapcsolatot. Majdnem minden héten jön valaki, aki együttműködne a lappal, vagy éppen tájékozódni szeretne a magyar sajtóhelyzetről. Illetve vezetem a gyakornok programot is, a fiatalításon gondolkozom. Meg írok, az fontos volt nekem, hogy megmaradjon.
Mindennapi teendői mellett Vera fontosnak tartja a fiatalok képzését / Fotó: Horváth Attila
Szerteágazó feladataid mellett továbbra is tartasz újságíró kurzust a tanszéken. A gyakornok programot is menedzseled. Úgy tűnik, szíveden viseled az utánpótlás sorsát.
Persze, nagyon fontos nekem, hogy a fiatalok kapjanak lehetőségeket. Szeretek tanítani, általában pozitív visszacsatolásokat kapok, ami jól esik. Illetve, az is jó érzés és fontos eredmény nekem, hogy a diákjaim elkezdték benépesíteni a magyar médiapiacot. Ide az Indexbe is minden évben szoktam hozni valakit a tanszékről. Ez egy misszióm, figyelgetem az órán, hogy ki ügyes. Most is vannak legalább öten, akik ELTE Médiások voltak és itt dolgoznak vagy gyakornokoskodnak. Az igaz, hogy elég sok mindezt menedzselni. Egyetlen kurzusban is sok munkaóra van, ha az ember jól akarja csinálni. Szerintem úgy lehet jól újságírást tanítani, ha egyesével, az emberek aktuális szintjéhez képest próbáljuk őket fejleszteni. Ehhez viszont az kell, hogy a hallgatók óráról-órára írjanak, és én óráról-órára elolvassam, javítsam egyénileg a munkáikat. Közben a főszerkesztő-helyettesi feladataimnak is fontos része az Index fiatalítása, mint projekt. Nem vagyunk öregek, de nem is vagyunk fiatalok. Ennek egy része a fizetett gyakornok programunk, de – ehhez kapcsolódva – a fiatalabbaknak szóló tartalomgyártás is. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy egy társadalmi, életkori csoport érdeklődési körét sokkal jobban ismeri az, aki részese annak a csoportnak. Ráadásul a mostani legfiatalabbakból nemsokára komoly vásárlóerő lesz, ha így nézzük, a fiatalítás üzleti érdek is. Mondjuk, engem ez a része kevésbé érdekel. Hiszek viszont abban, hogyha valaki nagyon fiatalon kerül be a szerkesztőségbe, akkor egyrészt lojális lesz, másrészt úgy fog dolgozni, ahogy ennek az óriási gépezetnek a legalkalmasabb. Rátanul, hol van benne a helye.
Mit tanácsolnál azoknak a hallgatóknak, akik újságíróként szeretnének elhelyezkedni?
Írjanak. Akár blogot vagy tumblrezzenek, de írjanak. Akár a fióknak is. Illetve, minél többféle skillt szerezzenek. Mikor hozzánk jelentkezik valaki, akkor megnézzük például, hogy milyen nyelveken beszél, tud-e esetleg valamilyen különleges nyelven. Ha valaki otthon van a podcastokban is, meg tud vágni egy hangfájlt, az szuper. Nem egy bonyolult dolog, de minden egyes plusz médiás skill számít. Azt szoktam javasolni, hogy bombázzák azokat a lapokat, ahol szívesen dolgoznának. Ha lepattannak, akkor kicsivel később bombázzák újra, mert kiszámíthatatlan, hogy mikor lehet egy hely, ami segít. Minden olyan dolog nagyon hasznos lehet, amivel meg tudja magát mutatni valaki. Ha hozzám beérkezik egy megkeresés, akkor nem azt fogom először kérdezni, hogy van-e diplomája az illetőnek, hanem kérem, hogy mutassa meg mit írt. A legjobb, ha tud küldeni linkeket. Akkor egyből látszik, hogy már foglalkozott vele. Az nagyon jó, ha akár kicsiben is, de el tud kezdeni publikálni.
Egy jó tanács a fiataloknak: merjék bombázni a lapokat / Fotó: Horváth Attila
Az elején azt mondtad nem láttad előre, hogy milyen szerepe lesz az online hírmédiának nem sokkal később. Ha most jósolnod kéne, hogy milyen lesz öt év múlva, mit mondanál? Nem feltétlen a helyi viszonyokra, politikai környezetre gondolok, hanem akár globális folyamatokra.
Összefüggnek. A világon minden online lap a fizetős megoldások irányába megy. Szóval, szerintem öt év múlva az online prémium tartalmakért sokkal több lapban előfizetés lesz. Ez, a szűk erőforrásokért való küzdelem jegyében – ami alatt azt értem, hogy tízmillió magyar van, meghatározott pénzösszeggel – azt jelentheti, hogy kevesebb csatorna marad fenn. Amire nem fizetnek elő, az lehet, hogy nem fog tudni megélni, nem tud majd fejleszteni, jó újságírókat felvenni. A másik, a multimediális változás. A tévék szerepét is át fogják venni valamennyire az online médiumok. Ez persze már most is zajlik, létező modell. Több formátumot, akár talk show-kat is elég egyszerű online megcsinálni. Mi is elkezdtünk Facebook élő tudósítással tévéműsort készíteni. Ezekben a pillanatokban is, pár teremmel odébb Kerpel-Fronius Gáborral beszélgetnek a kollégáim. Ez a negyedik-ötödik adás. Ezeket prognosztizálom, de majd beszéljünk öt év múlva.
Az interjút Vikár Anna, mesterszakos hallgatónk készítette. Nyitókép és fotók: Horváth Attila